A Ház

Még a múlt század derekán épült Klasszicista homlokzatát szépen rendbe hozták, minden lakáshoz erkély is tartozott. Volt, aki muskátlikat nevelt rajta, volt aki csak a ruhaszárítót tette ki, megrakva vizes ruhákkal. Egy erkély ékeskedett egy vén nyugággyal, benne egy öreg nénivel. Csendes ház volt, hozzáillő öreg lakókkal.
A harmadikon megürült lakásba költözött be Flórián. Flórika - ahogy barátai becézték- túl volt az ötvenen, alacsony – vastag figurája, kopasz feje, erős lúdtalpai furcsa külsőt kölcsönzött neki, ha ment, úgy billegett rövid-vaskos lábain, mint egy rugóra járó mandarin figura. El is nevezte a környék mandarinnak. Egyedül élt, hogy miért, nem tudta senki, megkérdezni meg vaskos neveletlenség. Csendes elzárkózásában nem zavart senkit. A kutya sem látogatta, egyetlen szórakozása hegedűje volt, gyakran szűrődött ki hangszerének hangja a csukott ablakon. Elég jól játszott ahhoz hogy ne legyen zavaró. Mikor zenélt, elszabadult fantáziája, gyönyörű kertek között kóborolt, és a fagyalbokrok szépen nyírt falából elélépett egy gyönyörű hölgy, földig érő selyem ruháján, csak úgy ragyogott a fény. Ő megbűvölten állt a hölgy előtt, aki kedvesen mosolyogva intett felé. 

Minden alkalommal, mielőtt felocsúdott volna révületéből, a szoba falából kilépő régies öltözékű árnyékok vették körül, olyan rosszindulatot sugározva felé üveges tekintetükkel, hogy azonnal eltűnt az idillikus kép. Erre az alakok is egyre áttetszőbbé váltak, elködlöttek mint a füst. Mandarin onnan tudta, hogy nem álmodott, mert a szobája légterében megmaradt egy édeskés-nehéz szag. Nagyon feldúlták a történtek, de annyira izgatta az ismeretlen nő, hogy két nap alatt összeszedte magát, és újra elkezdett játszani. Nem értette miért nem történik semmi. Egész éjjel foglalkoztatta a kudarc, és hajnal felé rájött, mi az ok. Más zenedarabot játszott, mint a múltkor. Alig várta a reggelt, elvégezte kötelező teendőit, égető volt a kerti hölgy hiánya. Kieszelte, gyertyákat gyújt a szobában, nehéz aranykeresztet akaszt a nyakába, asztalra teszi a bibliát, és imádkozni fog hegedűjátéka előtt. Még szelleműző szövegeket is kimásolt egy régi könyvből, és a papírokat széjjelrakosgatta a szobában. Dúlt volt és feszült, de érezte, mindent megtett amit lehetett. Játszani kezdett. Hegedűjéből ömlöttek érzelmei és vágyai. Még sosem játszott ilyen tökéletesen. 

Hamarosan megjelent az áhított kert, benne a csodálatos nővel. Most már bátran hozzálépett, és megfogta a kezét. Aztán felgyorsultak az események. A hölgy keze csontvázkézzé alakult, szép arca, egy sárgás koponyává vált. A hegedű hangjai éles sikollyá változtak, a falakból előszivárgó férfialakok bőszülten léptek felé. Érezte mellén tűz forróvá válik a kereszt, beleégve testébe. A gyertyák lángjai egy nehéz fuvallattól kialudtak, csak a szent könyvet nem érintették az asztalból felcsapó lángok. Távoli zsoltár hangjai közeledtek felé, egyre erősebben, mindent elsöprő erővel szólva, sorra vetítette szemei elé a régi ház emlékeit, idegen arcok és hangok kíséretében. A falakon átlépve sorra jelentek meg a lakás hajdani lakói, fiatalok, öregek, gyerekek, már rég feledett tekinteteik hidegen méregették kővé dermedt alakját. Görcsösen markolt hegedűjét egy forgószél kitépte kezéből, ami sárga lánggal égni kezdett. Még hallotta az elszakadó húrok éles csattanásait… Szeráfok jelentek meg, és durván összeszedték kiáltozó vendégeit. Hallotta a múlt becsapódó vaskapuinak tompa dörrenését, A kapunak, ami elválaszt élőt holttól, múltat a jelentől. Most, a sokadalom ellenére, a kert képe is ottmaradt, a történtek egyszerre folytak a szobában és a parkban. Mandarin rádöbbent, ugyan az a helyszíne múltnak és jelennek, egyazon idősíkon történik minden, csak az ember azt a síkot érzékeli, amiben éppen tartózkodik. A nemlét, ugyan olyan folyamatos lét mint az, amit létnek nevezünk, csak egy dimenzión belüli másról van szó. A halál, csupán egy másik létezés kapuja.

A bezáródó vaskapu visszaállította a megszokott állapotokat, megint minden a régi lett.
Még sokáig ült megrendülten székén, próbálva rendezni agyában és lelkében a káoszt. Most már tudta, hogy az öreg háznak is vannak emlékei, és ennek az emléktárnak idővel ő is lakója lesz. Mandarin soha többé nem vett hegedűt kezébe…

Az erkélyén, nyugágyában üldögélő töpörödött öreg hölgy, mély sóhaj kíséretében keresztet vetett, lehunyta szemeit, és hátradőlt ültében.

Furcsa történetek 3.

  Az erdőszéli roskatag vályogházban látta meg a napvilágot.

   Jó régen volt, még ő sem emlékezett rá pontosan, de ahogy a házon meglátszott a múló idő, ugyanúgy rajta is.

   Hát jól egyedül maradtunk- szólt a fekete kandúrjához, vele szokott beszélgetni remetei magányában.

Hajdanvolt hozzátartozói megsárgult fényképeikről közömbösen  figyelték minden mozdulatát az elszürkült falakon lógva, pókhálós- fényüket vesztett kereteikből.

   Hát jól egyedül maradtunk- szólt ismételten a macskához, de sebaj Józsi, egész jól megvagyunk így ketten.

   A nagy kandúr úgy tudott figyelni- két éjfekete szemével, hogy biztos volt benne, minden szavát érti.

   Reggel, már pirkadatkor felcihelődött, bepakolta hátizsákját, és macskája kíséretében elindult erdei útjára.

   Akár csukott szemmel is betalált volna az úttalan utakon a rengetegbe, gyerekkora óta járta az erdőt, ismerek minden fát- mondta nevetve társának.

De azon a reggelen, valami furcsa volt a fák között.

Nagyobb volt a csend - mint valaha, a fák, bokrok, valahogy dermedten álltak, szellő sem mozdult, és hallgattak a madarak.

   Fonnyadtan lógtak a virágok száraikon, kedvenc gombaszedő helyein, minden gomba sárgultan, és kocsonyás kalappal kókadozott.

Elképedve álldogált a tisztáson, és csak értetlenül nézte a z őt körülvevő néma fákat.

   Aztán meglibbent egy halk szellő, susogni kezdtek a lombok, széllé erősödött a halk fuvallat, már erősen hajladoztak a fák koronái, és ágaikkal nyúládoztak felé.

   Elhatalmasodott rajta egy torokszorító rettenet, jéghidegen kúszott végig talpától az agyáig, sem mozdulni, sem kiáltani nem tudott, na meg nem is lett volna semmi értelme.

   Megdermedt benne az idő, látása elhomályosult, még érzékelte, hogy macskája hatalmasan megnőtt, és őt nézve áll a törzsek árnyékában.

   Lassan gondolataira ereszkedett egy nehéz álom, már nem félt, nem gondolt semmire.

   A falubeliek csak annyit vettek észre, hogy macskástól eltűnt.

Ez is csak napokkal később történt, ritkán találkoztak vele, mert csak gombáért szokták megkeresni.

   Mindenfélét találgattak, suttogtak az emberek, volt, aki azt mesélte, hogy látta holdtöltekor kijönni a fák közül a rétre, nagy fekete kandúrja kíséretében, kéken villódzó fények vették körül mindkettőjük alakját, és lábai nem érték a földet.

   Mások szerint, meg koromsötét éjszaka az ajtókon kopog, be akarván jutni a házakba.

Ezeket a mendemondákat hitték is, meg nem is.

De elárvult házába senkinek nem akaródzott bemenni.

   Az erdőjárók elképedve mesélték, hogy mélyen a rengetegben a tisztás közepén áll egy nagy öreg fa, holott azelőtt sosem volt ott.

Hatalmas lombkoronája szélcsendben is sustorog, hideg fuvallatok kergetőznek vastag törzse körül, még csendes - meleg időben is.

Furcsa történetek 2.

 Már minden elmúlt, már minden csendes, már csak az emlékek világítanak az éjszakába hajló sötét utcákon, mert az idő vashengere mindent maga alá gyűr, csak az emlékeket képtelen.

Azok meg láthatóvá válnak a még meglévő hajdani szemtanuk számára, és ha azok is emlékké válnak, akkor is- bár már végképp észrevehetetlenül, de ott lődörögnek a hajdanvolt események helyszínén, elnézegetve az új generációt, akikhez semmi közük.

Az ember történelme az emlékei, az őt körülölelő világ, ami csak az övé. Ezek nélkül csak egy darab hús, egy pulzáló biológiai halmaz.

Még egy hülyének is vannak emlékei, és attól, hogy a „Normálisak” szerint ezek zagyvaságok, attól még azok lehetnek igen figyelemreméltó történetek, mert a másság szokatlansága nem összetévesztendő a hülyeséggel.

Bár egy általunk nem követhető gondolatláncra könnyebb rálegyinteni, mint odafigyelni, és megpróbálni megérteni.

Rózsi- kövér, fehér arcában gubbasztó halszemeit, egy királynő fenségével hordozta körül az őt hallgató közönségén, átélve a pillanat nagyságát.

Lassan megfordult, a döbbenet rezdületlen csendjét, csak egy részeg idétlen vihorászása zavarta meg, de Rózsi nem is hallotta.

Vastag alakja nőni kezdett, üvegszerűen átlátszóvá vált, és lassú léptekkel belépett a falba.

Csak két kitömött szatyra maradt a járdán, hitelesítve a látottak igazát.

Az emberek megkövülten álltak, földbe gyökerezett lábakkal, és mereven nézték a falszakaszt, ahol a Rózsi eltűnt.

Aztán kényszeredetten szétszéledtek, de senki nem akart a másik szemébe nézni.

Furcsa történetek 1.

 Na, itt a Villoni kocsmakertben- látom, egész jól elvagytok, borgőzös böffenéseitektől messze elhúztak még a legyek is.

Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy én már megszoktam, már csukott szemmel is meg tudlak benneteket különböztetni egymástól.

Szólt rekedtes- mély hangján Rózsika, kövér arca csak úgy fénylett a napsütésben. Nem kell tudni, hogy miért van Colleóninak lovas szobra Velencében, de annyit legalább tudnia kellene, hogy a cipőit ne megcserélve vegye fel a tudatlan férge.

Mondják, hogy senkit nem zavar a saját szaga, de én, demokrata és humánus ember lévén, mindegyikőtökét el tudom viselni.

A húgyagyúságotokkal már nem így vagyok.

Szilárdan hiszem, hogy a személyreszabott bűztől, még lehet valaki értelmes lény.

Persze ez nem kötelező, nektek például nem is sikerült.

Csak ne járjatok úgy, mint ahogy a rongyszedő Karola járt, akiben meggyulladt a pálinka, mesélték, hogy úgy világított mint egy viharlámpa.

Lángolva kitántorgott a fűre, aztán mikor végre elhamvadt, széthordta a szél.

Széttárt karokkal állt ott, olyan volt, mint egy lángoló fa- kereszt.

Tudom, hogy valahogy mindenkinek el kell tűnni egyszer, de az ilyen szokatlan megoldásoknak az emléke megmarad.

Még emlékszem a Vilmára, aki mosónő volt.

Annyit szivornyázott mosás közben, hogy beleszédült a teknőbe, és megfulladt.

Egyik lakó észrevette, és kegyeletből kihúzta a dugót, és Vilma lefolyt a kanálisba.

Ezek igenis nagyszerű távozások, mert úgy elmúlni, mint mondjuk egy vállalati utókalkulátor, hát maga a dögunalom.

Amúgy kiábrándító egy élet ez.

Ha valaki kihullik a sorból, az azonnal összezárul, és minden megy tovább, mintha misem történt volna.

Napok alatt elhalványul még arcának emléke is, aztán már abban sem biztos az ember, hogy valaha is volt.

Rózsika, a kővévált közönsége szeme láttára, fehér párába burkolózott, majd lomhán kezdett lefolyni a székéről.

A kátrányszerű massza végigcsorgott a szék lábán, és kis tócsában gyűlt össze az asztal alatt.

Sokan becsukták a szemüket, remélve, hogy mikor kinyitják, újra a dagadt Rózsi püffedt képét látják, de csak a széke állt ott, a ráragadt fekete anyaggal.

A szag 2.

Eleinte alig vette észre, halk volt, érintőleges, elvegyült az élet mindenféle bűzei között. 

De egyre gyakrabban jelentkezett, és mindig kicsit hosszabban elidőzött az orra körül.

Illatanyaga meghatározhatatlan volt, kicsit édeskés, ugyanakkor kesernyés, és valami elképesztő, lélegzetelállító nehéz bűz volt az alapja.

Széttúrta a lakást, ellenőrzött minden zugot, de nem talált semmit.

Még nehezebbé tette a keresést a tény, hogy bárhonnan jöhetett, nem volt megállapítható a keletkezési hely.

Ötletszerűen jelent meg, hol vacsora közben, hol a nászi ágyban, két szerelmes mondat között, megbénítva és lelohasztva harci kedvét.

Dekoncentrált lett, szórakozott, réveteg tekintettel figyelt, mikor tör rá a bűz.

Már ismerősei is kerülték, egyre zavaróbbá lett furcsa viselkedése.

Olyan, mint valami vadászkutya- mondogatták egymásnak szerettei, folyton ugrásra készen, valahova a semmibe figyel, talán nem is biztos, hogy hallja amit mondanak neki.

Nagyon megváltozott.

Lassan már semmi nem érdekelte, csak a szag figyelése. Már naplót is nyitott, pontosan feljegyezte, hogy hányadikán, hány óra- perckor jött,  meddig tartott, milyen erős volt, és aznap hányszor jelentkezett.

Szakkönyveket szerzett, amiből a jelenség kémiai összetételét próbálta tisztázni.

Ő ezt, gáztani kutakodásnak nevezte, de a sok olvasástól nem lett okosabb, csak még jobban elbizonytalanodott.

Múlt az idő, a dolog egyre agresszívabban jelentkezett, egyre hosszabb időre.

Ami furcsa volt az egészben, csak ő érezte a bűzt.

Nem csak nappal jött, éjszaka is felébresztette.

Különböző illatszereket locsolt szét a lakásban, szagtalanítókat vett, szellőztetett, de hiába.

Már alig járt be a hivatalába, beteget jelentett, és erőltetett kifogásokkal ügyeskedett, kollégáinak egyre gyakrabban feltűnt furcsa viselkedése, de nem szóltak neki, senki nem vállalta a kínos párbeszédet.

Csak holdkórosként emlegették a háta mögött.

Egyik éjszaka, különös erővel tört rá a szag.

Felébredt, és egy homályos alakot látott a szoba közepén állni, sovány volt, magas, kámzsája eltakarta feltételezett arcát.

Hosszú köpenye a padlót súrolta, vastag- fekete iszapszerű anyagból volt szőve.

Fel akart ülni, de képtelen volt mozdulni.

A jelenés lassan megindult az ágya felé, egyre nőtt és dagadt, betöltötte a szobát.

Ahogy közeledett, a bűz megbénította légcsövét, tátott szájjal próbálta beszívni a levegőt, de hasztalan igyekezett.

Az alak, az ágyhoz érve széttárta rémes köpenyét, és fekvő alakját beborítva szétterült, elnyelve még az ágyat is.

Napok múltán keresték az irodából, el sem tudták képzelni hová tűnt.

Hanyatt fekve az ágyában találtak rá. Kinyújtott karjai szorosan a teste mellett feküdtek, arca békés volt, csak tágranyílt szemei éltek, mintha erősen figyelne valamit, amit csak ő látott.

Emberi történet

Az emberrel mindig történnek csodák, csak úgy megyünk el mellettük, hogy nem is vesszük észre őket. A tény, hogy élünk, eleve egy csoda. Ezt azok tudnák értékelni, akik már nem élnek. Nem lettünk baleset áldozatai, nincs háború, van hol laknunk, enni is van mit, a gyerekünk nem beteg, és hosszan sorolhatnám a rengeteg csodát, ami mellett süketen és vakon elmegyünk, tele elége­detlenséggel. Időnként akadnak szép élményeink, persze akadnak mély­­pontok is, de ezek nélkül nem tudnánk értékelni a napsütötte pil­­la­natokat, mert nem lenne viszonyítási alapunk.

Egyszer egy idős hölgy mondta nekem: – Az ember a szerencséjének, a csodának mindig csak a hátát látja. – Hát van benne valami.

Mindig valami csodát várunk a csodák között elégedetlenkedve. Hogy mit is várunk, hát a fene se tudja, valami eget-földet rengető akármit, amiben azt hisszük, káprázatosan ki fogunk bonta­kozni. Aztán ha meg is történne, nagy zavarban lennénk, mert egy ismeretlen helyzetben kéne jól reagálni, csak nem tudnánk, hogy kell. Hány élet ment tönkre, keseredett meg, mert mondjuk nagy pénzhez jutott valaki.

Mindannyian tudjuk, hogy olyan csodák nincsenek, amiket várunk, de azért várni jó, a várakozás inspirál, és időtöltésnek sem drága. Mindenféle anyagi helyzetben űzhető.

Aztán akinek megadatik a homályosan körülírható csoda, az úgy jár, mint a hegymászó. Vért izzadva feljut a tetőre, körülnéz, és érzi – nem történt semmi. A csúcs csak a mélységben állva csodálatos, az ígéret kertje, a vágyott Kánaán.

Mert ami lent van, az van fent is – és fordítva, – hogy a Holtak Könyvét plagizáljam. A lent és fent fogalmai nem érzékeltetik, hogy ugyanabban a mezőben történik, nem lévén más, mint egy érzékcsalódás. Ezért ábrándul ki a szerencsés, és ezért nem hal bele helyzetébe az, akinek nincs mázlija.

Este a tűznél

Késő délután, mikor az alkony éjszakába fordult, feltámadt a hűvös szellő.
Eleinte lágyan simogatott hideg leheletével, aztán- ahogy vaksötét lett a világ, egyre erőszakosabban érződött rosszindulata.
Tépte a fák leveleit, megdúdoltatta a kéménykürtőket, felkavarta az udvar porát.
Még a kutya is az istálló szalmájába ásta magát, a lovak, lehajtott fejjel- mozdulatlanságba merevedtek, a macskák, a konyha sparhertja alá bújtak félelmükben.
 
Nem éreztem mást, mint a szorongató magányt, a tehetetlen kiszolgáltatottságot, a sámlin gubbasztva vártam pattanásig feszült idegekkel, az ajtón, és a bereteszelt ablakokon a koppanásokat.
A régi temető felől lomhán megérkezett az a furcsa és dohos- nehéz szag, végighömpölygött a falu utcáin, betolakodva a házak ajtó és ablakrésein.
A felhők mögül ki- kitüremkedő sápadt holdfény fehéren vibrált a hallgatag- apró házak között, megvilágítva a semmit, amiben érezhető volt valaminek a sűrű jelenléte.
A falubeliek ilyenkor hajdan imádkoztak, de leszoktak róla, mert nem segített, nem változtatott semmin.
Aztán elkezdődtek a kopogások, a kaparászó hangok, a padlásról nehéz léptek hangjai hallatszottak.
Még az ajtókilincs is meg - megmozdult, de jól bevolt minden zárva.
Hajnalig tartott ez a rémes állapot, amit a korai szürkület magával vitt.
A hideg szelek elpihentek, mikor megszólaltak az első rigók, minden virrasztó megkönnyebbült.
 
A vénasszonyok pusmogták, hogy ilyenkor, a templom tornya körül kékesen derengő alakok megnyúlt formái tekergőznek, próbálva bejutni a nehéz faajtón, de hasztalan.
Volt, aki kilesve a zárt ablakon, felismerni vélt régholt ismerősöket, de ezt nem akarta elhinni senki.
Átok ül a mi falunkon- mondogatták egymásnak, és ezen az ima sem segít.
Még a Pista is itt kísért, aki megölte a szomszédját hajdanán, azt a csendőrök lőtték agyon, mert azokat is megtámadta a szekercével.
Itt temették el a temető árkában, pap nélkül.
Azóta sincs nyugalma, minden éjszaka kiveti magából a szenteletlen föld, és ott téblábol a volt háza körül.
Sosem fog szabadulni a pokol tüzéből, mert az ilyeneknek nincs ám kegyelem- motyogta a Rózsi néni, a falú legöregebbje, aki állítólag látnok is volt.
A gaz magasan benőtte a régi temető süppedt hantjait, nem járt ott évek óta a madarakon kívül más.
Senkinek nem volt mersze odamenni.
Az emberek csak fejüket csóválva legyintgettek ezekre az asszonyi beszédekre, de azért alkonyatkor mindegyik igyekezett hazafelé a kocsmából.
Mind kitalált valami sürgős elfoglaltságot, be nem vallotta volna, sietségének igazi okát.
 
Bizony, történnek az emberrel élete folyamán furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok, amiket nem is kell megmagyarázni.
Elég, ha elfogadja, tudomásulveszi az ember, hiszen nincs más lehetőség, meg lehet, hogy ha kutakodik, nagyon ráfizet.
Sok mindent nem ért a halandó, hogy ez egyel több- vagy kevesebb,
egészen mindegy.

A vice

A ház tárt kapujában állt, alsókarjait egymásra fektetve- a seprűje nyelén támaszkodott.

Még fejét is karjaira eresztette, úgy nézett ki, mint egy kapuőrző hierarhikus képződmény.

Szemei lomhán forogtak üregükben, ahogy kísérte tekintetével az arra haladókat.

Sok mindenkit ismert, ő volt a házfelügyelő, már talán harminc éve is van annak, hogy idekerült.

A lakók csak butykosnak hívták- persze a háta mögött, a rossznyelvek szerint, már korán reggel felöntött a garatra, és egész délelőtt a seprűjén lógva bámulta a járókelőket.

Özvegyasszony volt, férjét már két éve, hogy elvesztette, két gyereke vidékre költözött, így egészen egyedül maradt.

Csodálatos asszony volt, ennyi év alatt sem tanult meg takarítani.

Úgy mosott fel, hogy csónakon kellett eljönni a lifttől- a kapuig.

Ha megkérdezték tőle- hogy van?

Hát nagyon kivagyok- válaszolta minden alkalommal. Nagy már nekem ez a ház, nem bírom egyedül.

Hogy a támaszkodást nem bírta, vagy mit, azt nem tudta senki, de lehet, hogy a pálinka lett idővel sok.

Egyetlen vén barátnője volt, a duci Lenke, olyan két görbe lábbal, hogy hihetetlennek tűnt, hogy még nem tört alatta egyik sem ketté.

(Az a hír járta, hogy hordón szárítja a harisnyáit.)

Lenke, hazafelé jövet a vásárlásból, ledobta szatyrait a kapu alatt, és nagyokat fújtatott a kimerültségtől, mielőtt elkezdett beszélni.

Jaj Arankám, már megint agyon hajszolod magad, ezek meg sem érdemlik, hogy kitedd a lelkedet- szólt aggódó hangon.

Nem is tudom mi lesz ezekkel, ha már nem leszel.- lihegte.

Aranka úgy hagyta abba a szemforgatást, mint akit hátba lőttek.

Rámeredt Lenkére, arca répavörös lett, és szinte fuldoklott a felháborodástól.

Micsoda?

Ha már nem leszek?- hörögte elhaló hangon.

Igen. Ha már elmentél az urad után- motyogta Lenke.

Arankának megüvegesedett rémült tekintete, a megtévesztésig kezdett emlékeztetni egy döglött sügérre.

Ösztönösen kétmarokra kapta seprűjének nyelét.

Tántorogni kezdett, lábaközé akadt ormótlan műszere, majd egy kivágott vén tölgy lassúságával előrezuhant.

Lenke nézte egy darabig, megbénulva az ijedtségtől, aztán görbe lábaival futva körülkarikázta barátnőjét, és hadonászva visítozott,

majd szatyrait otthagyva, rohant fel a lakásába.

A nagy ricsajra előkerült pár lakó, meg az utcáról is betódultak.

Már nem tudtak rajta segíteni.

Ízléstelen történet

• Felnőtteknek

Őfelsége bevonult a trónteremből nyíló királyi lakomaterembe, földig hajolt a vendégsereg.

Még a reggeli csipegetés bőséges volta, hatalmas szélviharokat okozott hermelinpalástja alatt.

Az intenzív gázfelhők ütemesen emelgették a palást hátoldalát, olybá tűnt, mintha valaki a ruha alatt, mögötte lépkedne szorosan.

Nehézkesen lezöttyent faragott karosszékébe, pocakjától alig bírt előrehajolni tekintélyes méretű tálja fölé.

Ez a mozdulat ismét hatalmas hangzavart váltott ki, nem beszélve az illatról, amitől egy sörösló is térdre esett volna.

A vendégsereg erről- az illendőség okából mitsem vett észre, csak mindenki könnyezett.

Persze egymásnak sűrűn bizonygatták, hogy súlyos családi problémáik miatt folyik taknyuk- nyáluk, amit készséggel mind tudomásul is vett, de nem hitt el senki.

A vacsora közepén, már őfelségének is feltűnt a jobbra- balra dülöngélő sokaság, és elrendelte élete első- valóban uralkodóhoz méltó verdiktjét.

Kötelezővé tette, a pálpusztai büdössajt desszertként való fogyasztását.

Bűzlik is azóta az egész birodalom, tönkrement a túrizmus, és idegenforgalom, kedvelt név lett a Büdöske, fiúknál meg az alfarhang.

A királyi szimfonikusok rendszeresen játszották, a Bűz szimfóniának mindhárom tételét, Pálpusztai karnagy vezényletével, aki meg is kapta a kancellária „Fertelmes rokfort” nevű magas kitüntetését.

Továbbá születtek szerelmes liedek, a „Lélekemelő ájerek”, és  „Kábító illatok” címmel, amiknek népszerűsége frenetikus volt.

A gyermekdalok között, a „Zsenge pukk” című volt a leg népszerűbb.

Katonadalok is születtek, óriási siker volt, az „Előre a kifingásig” című induló, oly annyira sikeres volt, hogy már gondolkodtak azon, hogy rendeznek egy háborút, hogy tudják a művet, támadás alkalmával énekelni.

Külön létrehozták a hadi dalárdát, hogy tökéletes legyen roham alkalmával a hangzás.

Csak a lopakodás terén akadtak súlyos nehézségek, mert a hadsereg vonulását, már kilométerekkel megelőzte a szag.

Ezen mindezidáig nem sikerült segíteni…

Epilog.

Minden birodalomban vannak rossz szagok, amiket ha elkendőznek, még erősebben érződik.

Okosabb beismerni, sőt- erényt, és megideologizált filozófiát alkotni belőle, majd rendszeresíteni, mert minden természetessé válhat, ha gyakran találkozunk vele.

A fekete özvegy

Ezt a nevet ragasztották rám, mert mindenki azt hiszi, hogy mindenkire rá kell aggatni egy jelzőt.
Hogy ez mire jó, és mit akarnak vele elérni, ezt nem tudom.

De ha már így történt, nevezhettek volna- mondjuk marcipános bűbájnak, vagy soklábú kecsesnek, de nem.
„Fekete özvegy” lettem, ami önmagában rossz érzeteket generál a többi élőlényben, óvatosságra, bizalmatlanságra int, de miért?

Fekete színű vagyok- ez kétségtelen.
Akkor ölök, ha enni akarok, de ezzel mindenki így van.
Nincs feltűnési viszketegségem, szereplési kényszerem, sosem veszem el másét- legfeljebb alkalmasint az életét, de ezzel mások is így vannak.
Az álhumánus csürhe kedvéért nem megyek át dögevőbe, mert fenemód gusztustalan, na meg rámvarrnák, hogy az özvegy halottgyalázó is ráadásul.

Csendes vagyok ,és észrevétlen, és igenis, ha a hálómban napozom, fekete testem úgy ragyog- mint az ében, karcsú vagyok és kecses.
Ez külön irritálja mondjuk a kaszáspókokat, hosszú- vékony lábaik, szürke és jelentéktelen testük, csak úgy imbolyog rozoga végtagjaikon, és nincs mérgük, irigyek rám, mint a fene.

Sosem élték át, a nagyság alázatot parancsoló euforikus élményét, csak a gyáva és alattomos gyűlölködés, és kisszerűség megalázó létét érzékelték.
Átkozottul könnyű egy jelentéktelen és erőtlen valakinek jónak lenni, ez állapot, amit érdemként hirdetnek.
Könnyű egy békának teleharsogni a lápot, hogy ő nem harapós, de arról, hogy nincsenek is fogai, arról nem beszél…
Aztán, mikor mindenki csak legyint és félrerúgja, akkor halálra sebzett lélekkel panaszkodik, hogy nincs igazság.

Ezt nevezitek hátsó szándék nélküli- őszinte jóságnak?
Ez ugyan úgy, egy fondorlatos gondolatsor hamis és tisztességtelen eredménye, amit a tömeg- be is szokott venni.
És itt nem a béka a hülye, csak ravasz. A többiek a hülyék, mert megették a rossz dumát, mert nem gondolnak bele semmibe, nem képesek a sorok között olvasni.

Bezzeg én, a fekete özvegy, az én szavaimnak súlya van, mert van köztudott hátterem, a halálos mérgem.
Én tudom, hogy a tömegeket szép szóval, és önfeláldozó érzelmekkel nem lehet meghatni, csak ingerelni, hogy ők, erejüket fitogtathassák a jóságos bolonddal szemben.
Amég félnek tőled, addig tisztelnek, de ha megértő és jóságos vagy,-eltaposnak.
Ez, egy ember által megfertőzött állati társadalom.
Csak el ne tanulják az embertől, hogy szórakozásból is öljenek.
Az lesz a mi társadalmunk vége.

A léteznitudás lényege, a nyugalom és kényelem, állandó odafigyelés mellett.
Érzékelni kell tudni a háló apró rezdüléseit, ezek a való élet villanásai, és lecsapni az első pillanatban.
Késlekedni halálos, mert ugyanaz a pillanat nem jön vissza többé, és hogy majd jön a következő?
Az vagy jön, vagy nem.
Csak remélni lehet, azt is csak halkan, és észrevétlenül.

Na meg hinned kell önmagadban.
Ha van benned méreg, és erő, és néha- igen indokolt esetben- kegyelem, akkor te lehetsz fekete özvegy.

Illetlenségek felsőfokon

 

Hát bevégeztetett- mondhatnám- kenetteljes hangon, felső fokon.

Mert ugye a dolgoknak vannak fokai, ízetlenkedni a végsőkig lehet, de nincs értelme.

Mikor ott ül a még élőnek tudott halandó, és az ünnepelt hamvait szétszórja a tér közepén forgó centrifuga, és a Józsi földi maradványai eltűnnek a murvás talajban, hát az rohadt egy pillanat…

 

Józsikám, hogy Te milyen szétszórt vagy- ordítom magamban, hátha meghallja, a válaszát is hallom, Te olyan hülye vagy, mint mindig- szól vissza a fejemben, ha téged is így megpörgetnének, legalább ennyire szétszórt lennél.

 

Ott topognak közben a búcsúzkodók, titokban örülnek, hogy nem őket szórják szét, és elhessegetik a gondolatát is, hogy ők sem ússzák meg, csak idő kérdése…

Igen. Az idő, az egy rohadt dolog.

Csak múlik, csak múlogat, csendben, gúnyos mosollyal a képén, észrevétlenségében hátbatámad, aztán huss…úgy dönt le, mint egy korhadt fatörzset a vihar.

Te, meg értetlenül fekszel a földön, vagy akár az ágyadban, - tök mindegy, jönnek emberek, és elvisznek a hamvasztóba, ahol apró kavicsokat csinálnak belőled…

Beleöntenek egy üveghengerbe, ledugaszolnak- meg ne lógjál, és máris a szétszóróban találod magad, és repülsz a szélrózsa minden irányában, csak úgy csillog rajtad a napfény, meg minden…

 

Visszafogad a természet, magához ölel, mint anya gyermekét, aztán már a valaha léted is homályossá válik, mert hírmondód sem maradt.

 

Józsi- Józsi…

A büdös életben sem voltál még ennyire szétszórt, bár néha az volt az érzésem, hogy dehogynem, de most látom, hogy tévedtem.

Persze nem vagyok meglepve, többet szoktam tévedni- mint nem.

Tévedni emberi dolog - te állat - hallom a suttogásodat valahonnan a messzeségből, és élvezed, hogy nem tudlak seggberúgni.

 

Te már rendben vagy, már minden titkok tudójaként lebegsz valahol a láthatatlanban, és hiszem, hogy nagyon meg vagy könnyebbülve…

A még várók meg álszent módon sajnálkoznak távozásodon, holott magukat sajnálják, nem téged.

Már hozzászoktak hogy vagy, most kényelmetlen nekik, hogy eltűntél.

 

Az ember egyre közelít a katapulthoz, aztán csak azt veszi észre, hogy benne van.

Naná, hogy be van gazolva, hiszen akkor hal meg először, és ez minden tisztességes főszereplőből lámpalázat vált ki.

Meg a tökéletes ismeretlen szorongató közelsége nem dob fel senkit.

 

Most meg itt ülök a tér szélén, figyelem repkedő hamvaid, nehogy rámpotyogjál, még kivered a szememet, csak én nem állok, mert ha ácsorognom kell, begörcsöl a rossz lábam, amit ugye te sem akarnál.

 

Amúgy a halálról elterjedt népi hiedelem, egy hibás filozófia.

Nincs külön élet, és az azt követő külön halál.

Csak egy végtelenített folyamatról van szó, ezek mint a stációk, egymásból következnek, és zökkenőmentes eseménysort képezve haladnak a végtelenben, valami kiteljesedés felé, ami akár lehet egy végső állapot.

A „Halál”, mindössze egy következő állapota a létnek, amire nincsenek megfelelő szavaink, mert ebben a létformában, az ezt követő, tökéletesen érzékelhetetlen.

 

Most itt ülök, és nézem szétszóródó hamvaid, és akkora gödör támadt bennem, hogy győzzem elviselni.

Lehet, idővel megtelik emlékekkel, megszokással és megnyugvással., de marad emlékeztetőnek egy kallus, egy kemény var, amit minden pillanatban érezni fogok.

Isten veled Józsi, nyugodjál békében.

Minden megtörténhet

Nem csak megtörténhet, meg is történik.

Akivel megesik, az rendszerint hallgat róla, nehogy bolondnak nézzék.

Mert könnyen rásütik az emberre, hogy tiszta hülye, és azt követően azt mond amit akar, a kutya sem figyel oda.

Aztán idő múltán rájönnek, hogy jéééé- tényleg igaz, nem is volt a pasas hülye, de ez sovány elégtétel, mert a jelzett személy már nem is él.

Így megy ez…

Csak felcsapják a szemellenzőjüket, csőlátásuk lesz tőle, mint egy söröslónak és mennek előre, nem látva és nem hallva, egészen a gödörig.

Mert előre meghatározzák, hogy mi lehetséges, és mi az ami nem, mert így biztonságos - hiszi a sok idióta -, aztán ha más történik, őrült zavarba jönnek, kapkodnak, és pucolnak mint a patkányok.

Csak a szokvány, ami nekik elviselhető, és érthető legyen, meg veszélytelen.

Ti sok hülyék- ordította rekedt hangján a kukázó öreg hölgy, menet közben úgy kaszált a lehordott műlábával, mint egy zetor, és nekivörösödött részeg pofája, rángatózott, mintha áramot vezettek volna bele a seggébe.

Közben vállig merült a társadalom kiizzadta napi szemétbe, amit értékesnek ítélt, belerakta a műanyag szatyrába.

Néha úgy tűnt neki, hogy saját magát húzza ki a túróból, de aztán elhessegette a látványt, ami el is ment.

Pedig gyanította, hogy a valóságot látja, de nem érdekelte.

Amit nem akar az ember, az nincs is.

Ez a képessége egyetlen állatnak sincs.

A bűvész is kétmarokra fogta a varázsvesszejét, pár kört írt le a feje felett, elmotyogott egy varázsigét, amit elcseszett, és az a rohadt vessző egyre vastagodó bottá változott, már az forgatta a bűvészt, aki sikerrel kapaszkodott belé, mert nem tudta elengedni.

Persze ő ezt úgy igyekezett láttatni, mintha így akarná, de kigúvadt szemei, meg csorgó nyála gyanússá tette a mutatványt, na meg be is csinált.

Hiába. Ha váratlan dolog történik, az emberek teljesen kivetkőznek magukból, az a legkönnyebb, mert még ész sem kell hozzá.

De nincs vész, mert ebből a fajtából baromi sok van, tehát biztosítva látszik, a hogyan tovább.

Azért ez megnyugtató, bár kromanyoni visszalépések sűrűn tapasztalhatók, de sebaj, a haladás negatív irányban is haladás.

A legokosabb lenne, kiállni a tömeg elé, és azt üvöltözni, hogy:

Sári néni babot főz, a fenekén jön a gőz, csinnadratta bum bum bum, mélyen tisztelt publikum.

Ez legalább, egy jól követhető összefoglalása a lét lényegének, mindenki által követhető, és még transzparensek sem kellenek hozzá.

A tömeg éljenzik, ordítozik meg tapsol, az előadó homloka körül villog a dicsfény a hullámzó tömeg láttán, a fjordok királynőjének hiszi magát, szinte érzi, hogy lábait ostromolja a jeges víz.

Ahhh…Ő a Századfordulón gyártott hatalmas fjord- védő Krupp ágyú, amit egyszer sütöttek el a második háború végén.

Úgy el is találták vele a menekülő Német csatahajót, hogy minden náci utas kikönyökölt tőle a saját popóján…

Akkorát dörrenhetett, hogy a Sári néni gőz- eregetései, egy egércincogásnak hathattak.

Förtelmes félreérthetőségek is előfordulhatnak, például a negyediken lakó vénember pintyőkéje beköltözött a faliórába, és aki látja, mind azt hitte, hogy kakukkos óra.

Ő is észrevette ezt a paradox helyzetet, idegenek előtt el is süvölti negyedkor, hogy kakukk, kakukk!

Ebből is látni, hogy mindegy mi a valóság, az emberek azt látnak, amit akarnak.

Talán ez is a probléma-megoldási technikák egyike…

Hű- de piszkosul nagy szél van, mondhatnám vihar, majd leszakítja a háztetőket, a gyalogos járókelőkről nem is szólva, egy dagadt vénasszony úgy húzott el két szatyrával a fejem felett, majd lerúgta a kalapomat.

De velem nem szúr ki a sors, én ezt intenzív szellőnek minősítem, és azonnal elfogadhatóvá lesz a helyzet.

Ugye- ugye mit számít a dolgok megközelítése?

Nnnna…

Jól elbeszélgettünk, és ez a fontos, mert attól ember az ember, hogy vannak gondolatai.

Hogy aztán ezeknek mekkora a súlya, ez szubjektív döntés kérdése.

A farkas dilemmája

A farkas nagyon utálta az egész mesét, ráosztott negatív szerepét, ellenszenves volt neki ez a kis fontoskodó taknyos-ez a Piroska, az erdőtől meg már gyerekkorában is viszolygott.
De nem volt mese, meg kellett csinálni, nem volt egy vasa sem, és valamiből élni kellett.
Tyúkot lopni meg sem próbált-az a róka szokása-ő pedig egy farkas, nem fog a róka szintjére alacsonyodni.

A nagymamára gondolni sem mert, azonnal felkeveredett a gyomra. Hogy a meseíró honnan agyalta ki ezt a pornográf baromságot, még hogy kapja be a vénasszonyt!
Miből gondolta ez az őrült, hogy egy farkasnak van lelki ereje szájba venni egy ilyen rágós boszorkányt! Nem is szólva például szemüvegéről-amit képtelenség lenyelni.
 
Az a rohadt erdei házikó… ami takarítatlansága miatt mindig büdös. Egy farkas orra sokkal érzékenyebb minthogy ezt ne tenné szóvá. Mert Piroskát még bekapja valahogy, de a nagyit, ezt a zombit!
 
Na és a vadász… aki őt lelövi-vagy mi a frász, aztán felvágja a hasát és kitömi kővel… Ekkora szürrealista perverzitást még nem is hallott. Vagy lehet, rosszul emlékszik és nem is lövi le, mert a golyó belefúródna a két lenyelt személybe, és az hatalmas botrányt okozna.
 
De akkor hogy képzeli ez a fantaszta, gondolja ő olyan mélyen alszik, hogy lövés nélkül felvághatja a hasát és kitömheti koszos kövekkel úgy, hogy ő fel sem ébred?
Persze a vadászra gondolok nem az íróra.
Aztán a rengeteg kőtől ami a hasába kerül, miért lenne annyira szomjas. Hát ki az a hülye, aki kőre vizet iszik? De miért kell ilyen marha mesét kitalálni. Miért kell ilyen gusztustalan és torz történetekkel rémisztgetni a gyerekeket.
 
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kínozták, miközben bandukolt az erdő fái között. Azt meg meg sem merte mondani, hogy vegetáriánus, biztosan azonnal kirúgták volna, és ugrik a honorárium.
 
Éppen a legnagyobb reménytelenségben agonizált, mikor támadt egy mentőötlete. Mi lenne, ha javasolná, Piroskát és a nagymamát valami kuglóftésztából csinálnák meg, és ő majd úgy ugrik rájuk, hogy nem lesz ideje a nézőnek felfedezni a csalást.
 
Ettől a gondolattól kissé megkönnyebbült, új erőre kapott, gyorsított léptekkel haladt tovább-szinte ugrándozott az örömtől-mit sem törődve reumás térdeivel, viszeres hátsó lábával.
Úgy szeretett volna vízi tündért játszani, vagy pillangót, jóságos erdei manót, legalább koboldot, de sosem sikerült.
Őrá mindig ilyen ocsmány és lehetetlen szerepeket sóztak rá, ami az évek folyamán lelkileg tönkretette. Csak álmaiban volt harangvirág és szitakötő, de már félt a minden esti lefekvéstől, mert nagyon elkedvetlenítő volt minden ébredés.

 

Az évek múltak, a farkas ábrándjai, vágyai sosem teljesültek. Egyre morózusabb lett, került mindenkit, már a többiek is kezdtek tartani tőle.
Egyik holdfényes éjszakán velőtrázó farkasüvöltés verte fel az erdő csendjét.
Reggel az állatok rémülten rebesgették, valami éjszaka széttépte a vadászt.
El sem tudták képzelni ki tehette.

Az öreg ház

A roskatag toronyszobában, emberemlékezet óta nem lakott senki. Szuvas, hasadozott fa- lépcsőin, a vastag- szürke porban egyetlen lábnyom sem árulkodott. Nagyon régen nem ment fel rajta élőlény.

Egyetlen, kétszárnyú, szűk ablaka az elvadult kertre nézett, keretéről szinte hiánytalanul lerágta a festéket az idő. Üvegei átláthatatlanok voltak a sokéves kosztól.
A település falunak nagy volt, városkának kicsi, községnek emlegették a lakói, lehetőleg nagyközségnek, merő hiúságból. Az öreg ház, ennek a településnek az utolsó épülete volt, közvetlen mellette indult a rét, aztán már csak az erdő. Hogy mekkora volt, azt nem tudta pontosan senki, legfeljebb az erdő szélén fordultak elő néha, akkor sem szívesen. Szerintük el volt átkozva, mindenféle lidércek is laktak benne, akik teliholdkor a házak közé is bemerészkedtek, halálra rémítve az ott lakókat. Látni- nem látott ilyenkor senki semmit, a sápadt fényben csak kaparászást és motoszkálást lehetett hallani az ablakokon és az ajtón.
Ilyenkor gyertyát gyújtottak, és a ház távoli zugában imádkoztak- nagy félelmükben.

Az öreg ház földszinti helységben, egy idős, zárkózott férfi élt, Magányosan, csak fekete kandúrja volt vele. Valójában senki nem ismerte, szinte láthatatlan volt a helybeliek számára, néha látták a réten áthaladni az erdő felé, nagy macskája kíséretében. Volt, ki azt hitte gombászni jár a fák közé, de voltak, akik mindenféle boszorkányságról suttogtak. De valójában nem tudott senki semmit.

A sűrűn elburjánzott kertet lehetőleg mindenki kerülte, ha valaki mégis végigment az előtte húzódó poros földúton, a legnagyobb hőségben is jeges fuvallatot érzett a növényfalból, és olyan szorongás vett rajta erőt, hogy még a fogai is vacogni kezdtek.

A nagy értetlenség okozta félelmen úgy próbáltak segíteni, hogy lehetőleg nem beszéltek róla. De azért mindenki igyekezett sötétedés előtt hazatérni, és bezárni ajtót- ablakot.

A gyakran leselkedő kíváncsi kölykök mesélték, hogy szürkületkor az elhagyott toronyszoba megelevenedik, kékes fények cikáznak benne, és fel- feltűnik a nagy macska, akinek deréktól felfelé emberteste van. Az ablakhoz lépve, hideg, sárga szemei késként fúródnak a sötétségbe, ilyenkor a kíváncsiskodók szorosan a földre lapulva, még a levegőt is visszatartják.
Érezni, hogy ezek a szemek mindent látnak. Távoli harangkongást hallani valahonnan a föld alól, hívők akadozó énekével, egyesek tömjén és elmúlásszagot is vélnek érezni.

Aztán virradatkor megszűnik minden, megjelenik az öregember a macskájával, és elindul- keresztülvágva a réten, az erdő felé.

Hogy mióta lakik ott a férfi, és ki lehet egyáltalán, azt titok övezte, megkérdezni, meg nem merte senki. Csak az öregek mesélték, hogy mindig ilyen szikár és öreg volt, nem változott a hosszú évek folyamán semmit. Emberemlékezet óta ugyanabban a ruhában járt, elnyűtt vackai alatt érezhető volt csontsovány alakja. Különös arca volt. Akárhogy megnézte valaki, sosem tudta megjegyezni, ahogy elfordította róla tekintetét, azonnal elfelejtette.

A pletyka szerint, holdfényes éjszakákon a temetőben sétált a macskájával, meg megállt egyik- másik sírnál, és a macska rárakta a hantra mellső lábait. A földhányás megnyílt, vöröses fény csapott ki belőle az éjszakába, és a halott, lassan kiemelkedett a gödörből. Az öreg az elhunyt feje fölé emelte a balját, mintha mondott is volna neki valamit. Az égnek csapta mindkét kezét, forgószél vágott ki a nyitott gödörből, teste izzani kezdett. Majd a kandúr mögéállt, és visszalökte a gödörbe, ami hang nélkül bezáródott. Csak a gonosz lelkeket háborgatta síri nyugalmukban, a hajdanvolt tisztességeseket nem zavarta.

Karácsony éjszakáján történt, hogy nagy fényesség áradt ki a toronyszoba ablakán. Előtte állt a félig embertestű macska, meg az öreg. Széttárt karokkal, égreemelt arccal, belőlük ömlött szerteszét az erős fény. Aztán kihunyt, és az ablak újra sötét lett.

A furcsa öreg férfit, és a macskáját, soha többé nem látta senki.

Angyali látogató

Már alig várta, hogy ágyba bújjon.

Az elmúlt hetekben fáradtabban kelt, mint feküdt.

Most vagy valami bajom van, vagy csupán megöregedtem- dohogta rezignáltan, ha az ember elmúlik hatvan, csak nyomasztó dolgok történnek vele.

A Géza is meghalt, nincs ki megugassa a kerítés előtt elhaladókat.

Bár a mondás szerint, akinek nincs kutyája, maga ugat este…

Hát azért még csak nem tartok ott…

Céklaszínű ábrázattal kotorászott négykézláb az ágy alatt, a papucsát keresve.

Érdekes- lihegte, a jobblábast azonnal meg szoktam találni, de a balt, azt soha.

Aztán az is előkerült, némi macskás por kíséretében.

Honnan a rohadt életbe kerül az ágy alá ennyi por- sóhajtotta, pedig takarítok, de úgylátszik hiába.

Egész nap, almozhatnám a lakást, akkor sem lenne eredménye

Lassan és nehézkesen felegyenesedett, és lehuppant az ágy szélére.

Miután kiszuszogta magát, átöltözött.

Belebújt sárga hálóingébe, minden alkalommal hangosan megjegyezte, hogy ez az irigység színe.

Hát, nem is vagyok kimondottan bőkezű - kuncogta, de nincs is miből, na meg mindenki le van sajnálva - ott ahol van.

Hanyatt dőlt- mint egy teli zsák, kinyújtotta lábait, elengedte magát, és behunyta szemeit.

Hát ez Isteni - gondolta kéjesen, ez a nap egyetlen csodálatos perce.

A falióra,- ami még nagyanyjáé volt,- unottan és következetesen kettyent, mint egy metronom, megnyugtató hangja végiglibbent a sötét szoba légterén, elzsibbasztva idegsejtjeit, érezte az álomba süppedés euforikus mámorát.

Huzat lebbent végig a szobán.

Mi a franc- gondolta, nem is nyitottam ablakot, honnan ez a levegő?

Fél szemét nyitotta ki, aztán mind a kettőt, mert az ágy magasított végén ült egy alak.

Hogy miket tudok összeálmodni- gondolta, pedig azt hittem még ébren vagyok.

Ébren is vagy- hallotta meg az ágya végéből jövő, kissé fátyolos hangot.

Ti emberek, ha megláttok engem, mindig azt hiszitek,- álmodtok.

Minden- nektek szokatlan elől álomba akartok menekülni.

Gyáva és fantáziátlan népség vagytok.

Csak azt tudjátok pánik nélkül elviselni, amiről eldöntitek, hogy létezik.

Te ki vagy?- kérdezte az öreg.

Nem mindegy az neked?- vihogott fel halk hangján a jövevény.

A kérdezősködés nem a hosszú élet titka.

Akkor Te, a halál angyala vagy- szólt az öreg.

Ne hidd, hogy meg vagyok ijedve, te egy elkényeztetett figura vagy, megszoktad, ha valaki meglát, hát összecsinálja magát.

Ugyan miért lennék én a halál angyala?- így a jövevény, mitől vagy te ilyen baromi tájékozott?

Szerintetek annak valami kasza, vagy kapa van a kezében, és ijesztő a képe.

Vagy valami nagy fekete színű kard van nála?

Az is van olyan barátságtalan, mint egy kasza.

Amint látod - bár elég sötét van itt a szobában, az én kezemben nincs semmi.

Hogy jöttél be ide, hiszen nincs nyitva semmi - kérdezte az öreg.

Hogyhogyhogy- röhögött a jelenés, én egy akkora résen is bemegyek bárhova, mint egy tűhegy.

Vagy, netán ha becsöngettem volna, az megnyugtatóbb?

Mit akadsz fel, ilyen jelentéktelen szamárságokon.

Inkább megkérdeznéd, hogy jól ülök é ezen a gerendán - vagy min, már elzsibbadt a fenekem.

Jól ülsz azon a gerendán?- kérdezte az öreg.

Köszönöm kérdésed, remekül.

Elmondanád, hogy mit keresel itt nálam?- így az öreg.

Hát keresni - éppen semmit, de a közeli sírkertben volt dolgom, és erre reptemben, gondoltam benézek, had kapj frászt.

De lassan megyek is tovább, még van ma éjjel némi dolgom.

Még látjuk egymást?- kérdezte az öreg.

Arra mérget vehetsz - válaszolt a jelenés.

De nem hozok megnyugtatásodra kaszát, mert a fene sem vesződik egy ekkora nagy szarral.

Repülés közben mindenbe beleakad, és csak dühöngeni fogok.

Bár ha akarod, egy rövid kardot kötök a derekamra, hogy tudj hova tenni.

Ha gondolod, ijesztgetni is foglak, hogy megfeleljek a rólam alkotott elképzeléseidnek.

Beszéd közben a jelenés, úgy hahotázott, majd hanyatt esett az ágyvégéről.

Hát, fura egy pasas vagy, azt meg kell hagyni- szólt, mihelyt levegőhöz jutott.

Most viszont hagylak aludni, mert dög fáradtan fogsz kelni reggel, és megint végigzsörtölődöd a napot.

A jelenés elhalványult, majd eloszlott az éjszaka sötétjében.

A vén falióra ismét ketyegni kezdett, hirdetve az idő múlását.

Az öregre úgy zuhant a nehéz álom, mint egy sziklafal.

Sercegő gyertyák

Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Cipőorra előtt hömpölygött a nagy víz, már régen elsodródott az a dinnyehéj…
 

Minden - észrevétlenül sustorogva, a könnyed örvényben elmerül, megszámlálhatatlan elmúlt élet sápadt arcai vibrálnak a habok között, homályos tekintetük keresték az övéit, amiben még volt némi fény. Még igen. Már nem lehet hátra sok, csukott szemekkel, érezte a víz sodrását, hűvös közönyét, miért is érdekelné bárkinek az elmúlt élete, aminek folyása állandó veszteséggel, és lemondással jár, ahogy múlik.

Persze ő is kreált tündérmeséket, hiteket, és egyéb mankókat, de ezek idővel kiszürkültek, elkorhadtak, és nem maradt más, mint a tények, azok pedig könyörtelenül színtelenek, és hidegek.
 

Ott ült a Duna-part legalsó lépcsőjén.
Két könyöke térdein pihent, arcát tenyerébe hajtva, gondolatban végigbarangolta elmúlt éveit.
Hosszú séta volt, tele emlékekkel, hangokkal, szagokkal és illatokkal.
Már évek óta, mint kívülálló szemlélődött a világban, egyre több dolgot nem értett, vagy ha igen, nem tudott velük egyetérteni.
Ez már egy másik világ  -mondogatta magának, az emberek, szokások, még az épületek is mások, mint amit ő megszokott.
Csak hallgatta a nagy víz monoton énekét, hallotta a habokból suttogó emlékek hangjait, hívó szavuk békébe ringatta fáradt lelkét.

Lassan szürkült a késő délután. A lenyugvó nap meleg fényei már alacsony szögből simították végig a hömpölygő vizet.
Aranyló színekben pompázott a folyó.
Az éjszaka bársony léptekkel ért a partra.
Leheletétől eltűnt a víz, egyre láthatatlanabbá váltak az üres lépcsők.