Nikolnak emlékül

Már régen elmúlt dél, mikor végre kikeveredtem a pályaudvarra. Nem tudom miért udvar, hiszen ez az üres, lapos tér, hát semmi köze az udvarhoz. Az egymás hátán- hegyén tekergőző sínek átláthatatlan tömegében, a köztük húzódó kis aszfaltozott szigetekkel, olyan látvány volt, hogy egészen elveszettnek éreztem magam. Na persze, ez a nyomasztó érzés nem volt számomra idegen, gyakran meglepett életem folyamán, és mindig megúsztam valahogy. Ennek tudatában, vadul hittem, hogy most is megoldódik. Egy sárga szerelvényt kellett keresnem, sikerült is észrevennem a sok koszos és fekete kocsi között, egészen hátul állt, az egyetlen helyen, ami amúgy holtvágánynak tűnt. Ott már mellig ért a gaz, és nem volt semmi mozgás, holott az egész pályaudvar csak úgy nyüzsgött, mindenféle csomaghegyek között tülekedő emberek sokaságától. Végre átverekedtem magam a tömegen, és sikeresen eljutottam a sárga szerelvényig. Mindössze három kocsiból állt, nagy meglepetésemre jócskán ültek már benne emberek.

Felkapaszkodtam az utolsó peronra, beléptem az utastérbe, megkerestem a 113- as ülést, és csomagjaimat feltéve a hálóba, leültem. Mellettem, egy vaskos vénember ült, térdei között tartva kampósbotját, vele szemben egy idős asszony, de egymásra sem néztek, pedig az volt az érzésem, együtt utaznak. Érkezésemről sem vett tudomást senki. Aztán végignéztem a többieken. Mindenki merev arccal maga elé bámult, valahol a láthatatlant kémlelve, érezhetően nem voltak lélekben itt. Lassan kúszott felém a kupé gondolatok nélküli és időtlen hidege, valahol ilyen lehet a halál csendje. Már jóformán mozdulni sem mertem, éreztem, bénultságomból ki kell magam szakítani, és összeszedve minden erőmet, kimentem a peronra rágyújtani. A vonat lassan elindult, sem sípjel, sem semmi szándékára utaló jelzés.

Visszamentem a helyemre, de mindenki mozdulatlanul magaelé meredt, talán észre sem vették, hogy elindultunk. A lassan döccenő kerekek egyre gyorsabb ütemet vettek fel, a végén a csattogó hang szinte összefolyt. A fémek agresszív- koppanó hangjai betöltötték a fülkét, a mellettem ülő feje, az ütemnek megfelelve előre- hátra zökkent. Az egész ember emlékeztetett egy bábura, egy élettelen rongycsomóra, amit hajdanán itt felejtett a Mikulás Az utasok között nem változott semmi. Senki nem nézett a mellette ülőre, nem beszélgetett senki. A szerelvény annyira begyorsult, hogy az ütemes csattogás folyamatos hanggá erősödött. Kinéztem az ablakon, és megállt bennem a levegő. Olyan sebességgel száguldottunk, hogy összefolyt előttem a táj. Az erős súrlódástól, a kocsi oldalfalai kezdtek átmelegedni, finoman forrni kezdett rajta a festék, felhólyagosodott, majd elfeketedett. Hirtelen csend lett. Csak a szél zúgását lehetett hallani, ahogy beszivárog a fémborítás résein. Már nem látszott semmi az ablakon keresztül, csak a kék ég, meg apró fehér felhők. A száguldás okozta hőség elviselhetetlenné vált. Már derékig meztelenre vetkőztem, de nem ért semmit. Rajtam kívül, szemmel láthatóan, senkit nem érintett a meleg.

Tátott szájjal kapkodtam a levegőt, gondolataim vad tánca, teljes összefüggéstelenségükben feszítették egyre durvábban a koponyámat szét. Szemeim előtt, vörös izzásban jelentek meg mozdulatlan útitársaim, hol megnyúltan, hol összezsugorodva lobogtak mint lidércfények. Aztán hatalmas roppanással végighasadt a kocsi teteje, és a beömlő- vakító fényben súlytalanná válva, kirántott ülésemből egy hatalmas szívóerő. Nem láttam semmit, csak éreztem egy szélcsatorna zúgását és erejét, vadul forogva zuhantam bele a végtelenbe, a semmibe, ahol mindent elfeledtet valami, ahol nincs kor, és nem lehet kínos egy időbeni távolság, ahol nincsenek konvenciók, és beidegződött hazug elméletek , ahol csak értelmek, és gondolkodó agyak vannak, és emberek, akik vállalják önnön voltukat. A halványuló élet, a nagy gyógyszertár, ami telis tele méreggel, és mégsem veszi be az ember.

Az ember, a maga vágyaival múlva az időben, belátva, és sosem elfogadva a könyörtelen lét tényét, jönnek- mennek a sárga vonatok, nyomokat sem hagyva maguk után. Csak megszürkült emlékek, elhalt találkozások, konvenciók, értelmetlen és méltatlan restelkedések, korkülönbségek hazug indokai, elszíneződött rozsdás érvek, kibúvók, színek és szándékok…

“Hogy milyen volt szőkesége- nem tudom már,

De azt tudom, hogy szőkék a mezők,

Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár

S e szőkeségben újra érzem őt.”

A sárga vonatok észrevétlen jönnek, a holtvágányon várva, hol derékig ér a gaz. Nem szerepel a menetrendben, csak ott van, és eltűnik, kitörölve magát a peronon nyüzsgő sokaság emlékezetéből.

A Kamra

Úgy gondolom, a negyedik agykamrában tárolódnak az emlékek. A rengeteg doboz egymásra hányva pihen a sötét csendben, és halkan mozdulatlanul él.

Minden doboz oldalán a felirat, pontosan felvezetve rá a dátum, mikor lett elővéve utoljára, és milyen súlyú.

Mert vannak igen súlyosak, fekete címkéikről felismerhetők. A közepesen nehezek zöldek, a vidámak pirosak, a szomorúak kékek.

Az emlékfoszlányok és töredékek dobozai színesek. Várnak, mikor veszi őket elő az emlékezés.

A felidézett, frissen és fürgén a fénybe lendül, képekben mutatja meg magát a lélek szemeinek, visszavarázsol érzéseket, hangokat feltámasztva a ˝Régen˝ - délibábos zűrzavarát, visszahozva az emlékező akkori perceit.

Igen. Úgy gondolom az emlékek a negyedik agykamrában élnek, és várnak. 

Számtalanszor feltámaszthatók, és mindig visszavisznek a kívánt múltba. Minél inkább megtanulsz befelé figyelni, annál élesebben, élethűbben tér vissza a múltidő, kiteljesítve életed óráit, benépesíti csendjeidet.

Emlékezni tudásod köréd építi saját magadat, belakja belső kertjeidet. Magányodat oldja, megérteti veled, nem kifelé élsz csak látsz, kitekintesz abból a zárt-egyszemélyes világból ami a tiéd. 

Nézed a körülötted nyüzsgő egyszemélyes világokat, akik nem látják, vagy nem merik látni, hogy egyedül vannak, nekik kell kiszínezni magukból önmaguk életterét, benépesíteni azt a valamit amit életnek hisznek, ugyanakkor másoktól, mások jelenlététől várják a megoldást.

Nem hiszik el, a kulcs bennük van, amekkora a merszük, annyira lesz sikeres az életük.

Megoldásokat ki-ki csak magától várhat, nincs általános recept. Mindenkinek meg kell találni önmaga bűvös szavát, ha nem sikerül, jön a magány.

Az emléktárban rengeteg anyag halmozódik fel, meg kell tanulni használni őket, a kiteljesedés nélkülük nem megoldható.

Az emlékeid te vagy, az ember egyszerre él előre és vissza, a tér és idő nemlétező fogalmak, ha vagy, akkor egy összefüggő folyamat vagy, ha meg elmúltál akkor meg eltűnsz.

Emlékeid élethossza azonos a te fizikai léted hosszával.

Idővel sokasodik a volt, és távolodik a van fontossága, egyre inkább az emléktáradból létezel.

Bölcsebbé válsz, megkülönbözteted a súlyos-vagy csak annak tűnő eseményeket.

Úgy gondolom a negyedik agykamrában tárolódnak az emlékek. 

Ez, az élő, szendergő archívum várja, mikor veszi elő egyiket- másikat az emlékezés.

A Bohóc

  A függöny rejtekében állva, az áporodott nehéz drapériák bűzében, minden idegszálammal a porondra koncentrálva várok. Várom a tapsvihart kettévágó dobpergést, az azt követő nagydob puffogó- mély dobbanásait, bumm, bumm, bumm- belerázkódik az agyam, vacogni kezd bennem a lélek.

Még ennyi itt töltött év után is pattanásig feszülnek ilyenkor az idegeim. Végigkúszik egész testemen a félelem jeges szorítása, mozgatni kezdem elmerevedő végtagjaimat, és beszélek félhangosan, hogy te vén marha, ezerszer fordult már elő ez a pillanat veled, és minden alkalommal csinálod a hisztit.

  Egyszer megviccel majd ezért a sors, mikor berohansz a porondra, porfelhőt rúgva a fűrészporba, össze fognak akadni bazi nagy cipőid, és máris a szemétben hasalsz. Szemed- szád tele a faporral, és előtted a lovasok léptek fel, te meg pofával bele abba a rohadt porba, könnyen az állatok szemetébe.

Na most!...

  Felharsan a nagydob, belerázkódik az agyam, de mint idomított majom, gépiesen előrelendülök, szétlökve a büdös függönyt, máris elvakítanak a rivalda éles fényei.

A zenekar összes hangszere fülsértően tombol, elnyomva a tapsokat és röhögést, én, meg vakon és siketen állok középen az általam kavart porfelhőben, és nem tudom miért vagyok még itt.

   Arcomra festett idült mosollyal, rossz kalapomban, kockás nadrágomban, ami vagy tíz számmal nagyobb, képtelen cipőimben állok, guggoló pózban, karjaimmal repülő mozdulatokat csinálok, és artikulátlan hangokat hallatok, mint egy bolond kakadu.

Úgy ér a felmorajló röhej, mint lovat a korbácsütés, förtelmes ez a szánalmas vergődés, a festék alatt nem látni szenvedő ábrázatomat, még szerencse, mert kidobnának, és akkor itt a vég.

  Bakugrásokkal szökdécselem körbe a porondot, művirágokkal dobálva a nagyérdeműt, dörgő taps és hahotázás, Úr Isten, hogy milyen primitív állatságokkal lehet sikere az embernek!

Eleinte szórakoztatott, örömet okozott a siker, de a múló évek monotóniája elszürkítette a cirkuszt, életem porondját.

  Már ott tartok, hogy én szégyellem magam magam előtt, már nem is vágyom semmi másra, mint végigheverni ágyamon, és olvasni valamit, hallgatni közben a csendet, belső hangjaimat, amik ettől a szenvedéstől kikorhadnak lelkemből, és akkor marad a végső csend.

  Álmomban kilépek a közönség elé, festetlenül, megmutatva sápadt, meggyötört arcomat, oda állok, ahol a legerősebb a fény, had lásson mindenki, vegyék végre észre, hogy a festék alatt, egy holtra fáradt, szerencsétlen ember rejtőzködik.

    Elmesélem nekik, hogy egy bohóc, látszólag mindig hülye, egy hülye viszont sosem bohóc.

   Elmesélem nekik, hogy micsoda kanossza minden este leereszkedni egy nyálcsorgató szintre, mert ők, ezt várják el a bohóctól, mert nem is hiszem el, hogy amúgy megértenék.

    Elmondom nekik, hogy bohócnak lenni egy dráma, a bohóc tisztán lát, és értékel helyzeteket, különben nem tudná az ellenkezőjét nyújtani.

Ők meg elégedetten vihognak, röhögnek, és azt hiszik, szórakoznak.

    Aztán álmom végén emelkedni kezdek, a döbbent csendben a kupoláig jutok, ami kettényílik, és kilebegek súlytalanul a csillagfényes éjszakába.

Átöleli a csend agyongyötört lelkemet.

Itt vagyok, Uram!

Itt, a száraz bogáncsokkal és gyomokkal megzsúfolt hegytetőn. Felettem az ég, köröttem a mélyben úszó világ. Szél borzolja hajamat, cibálja ruháimat, nem veti rám árnyékát semmi.
Itt már nincs más, csak fény.
Idáig, még a rettegett sasok sem szállnak fel, itt alig van oxigén.
Ha megtennék, vérző torokkal buknának alá a mélybe, ahonnan nincs visszaút.
Itt vagyok Uram.
Mint égő csipkebokor állok a porban, kövek között, énem magasan száll, ahol már csak a lélek szemei látnak, ha látni engedsz.
Még nem vagyok kész a távozásra, csak érzem a végtelent, felettem és körülöttem úszó, szédítő mélységeit, azt a tisztaságot, amiben piszkosnak érzem magam.
Nehezen, fájdalmas sebekkel, de felértem a hegyre, ahonnan nincs tovább.
Egy élet viharai sodortak fel a végső csúcsra, megengedvén, hogy visszatekintve egyszerre láthassam egész utamat.
Innen nézve már nem tűnik hosszúnak, rögössége sem látszik ilyen messziről, bár igaz, utólag minden másnak tűnik mint ami valójában.
A nehéz sem nehéz, miután meg tudta oldani az ember.
A ˝Nehéz˝ megoldhatatlan.
E pillanatig mindent rámbíztál, döntéseimben nem gátoltál, ami nem biztos, hogy jó.
Tökéletlenül megélni helyzeteket, meghatározni a hogyan tovább mibenlétét-nem szerencsés.
De mindenek ellenére felértem, mert mindenki előbb- utóbb ideér, csak az út közben szerzett sérülések száma és milyensége nem ugyanaz.
Innen fentről végiglátva a hegy oldalait, látom a hangyányi emberek hihetetlen tömegét mászni felfelé, szinte elfedve az egész hegyet, a csodavárók, és üdvözülni akarók bizonytalan tömegeit.
Szinte vibrál felettük a kétkedés réme, a ˝Lehet, hogy nem sikerül˝ dermesztő fenyegetése.
A visszazuhanás lehetőségének torokszorító jelene.
Itt a tetőn aztán kisimulnak a lélek ráncai, a görcsös félelmek elhalnak, mindent elönt a megkönnyebbülés.
A sorban érkezők beleolvadnak a már ittlévőkbe, csak a csipkebokor látszik a tetőn, megszámlálhatatlan- apró száraz levéllel és tüskével.
Na itt vagyok végre Uram…
Nem könnyítetted meg utamat, kitettél számtalan csalódásnak, fájdalomnak és kiábrándulásnak, sosem árultad el, miért.
Ez a tortúra nekem nem hiányzott, neked meg nem volt szükséged rá.
Ami volt, ma sem értem, te meg nem válaszolsz kérdéseimre, pedig hányszor kérdeztelek!
Utálok várni, és nem szeretem a meglepetéseket. Nem szeretek vakon cselekedni, bábuként létezni, nem tudván mit miért teszek.
Már úgy hozzászoktam tájékozatlan létezésem gyakorlásához, hogy átkozottul zavarba jönnék, ha mindenről felvilágosítanál.
Erre, és minden másra való tekintettel, most már maradjon minden a régiben, nem is érdekel amit itt összevissza titkolózol.
Szóval megérkeztem Uram.
Most neked kell lépned, mert nekem nincs mit.
Ahogy itt álldogálok, egyre több kép rémlik fel bennem az elmúlt időkből.
Csak nem végig akarod nézetni velem amin egyszer már túljutottam? Mi a fenének húzod az időt. Lehet, hogy nem tudsz velem mit kezdeni, és reméled majdcsak eszedbe jut valami?
Vagy gondolod, megrendülök életem epizódjai láttán, és mellemen megtépem ruháimat, meg földet szórok fejemre?
Nem tettem én semmi olyat, hogy ezt elvárhatnád tőlem.
Persze nem vagyok hibátlan, de rajtad kívül ki mondhatja el ezt magáról?
Aki ilyesmit állít, az egyenesen hazudik.
Gondolom, nincs olyan marha, aki veled szemben ezt meg meri kockáztatni. Az, hogy nem vagyok hiba nélkül, neked teszek szívességet, mert ellenkező esetben meg kéne szüntetned minden poklodat és tisztítótüzedet, ami hatalmas káoszt okozna.
Különös, hogy ebben a magasságban nem is szédülök, pedig még egy létrára sem szerettem felmászni.
Vannak furcsa dolgok az életben.
Hogy őszinte legyek, most egy kicsit zavarban vagyok, mert nem tudom, most élek, vagy már meghaltam. Legalább erre adhatnál valami jelet vagy választ, mert helyzetem egyre kényelmetlenebb, mondhatnám elég hülyén érzem magamat.
Egész idáig találgatnom kellett, de ez az állapot már páratlanul komoly, nem szeretek találgatni.
Jobb lenne, ha mondanál valamit.
Te tudtad, hogy a manókat manométerrel mérik?
Bocsánat. Nem is értem, hogy ez a marhaság honnan jutott eszembe.
Egy ilyen emelkedett alkalommal.
Zavaromat fokozza a tény, hogy még életemben nem voltam ilyen helyzetben.
Sajnálom.
Kezdem egész kellemesen érezni magam idefenn. Évtizedekig másztam és másztam, és lám, itt vagyok. Nem is tudom mászás közben mire gondoltam, de erre nem.
Azt hiszem csak arra figyeltem, hogy le ne essek, meg az előttem kapaszkodó ne taposson a kezemre. Az a mendemonda járta, hogy a hegy alatt van a pokol, és aki leesik, annak befellegzett. Senki nem tudott biztosat, mert aki leesett- láttam ilyet- sosem jött vissza.
Rohadt dolog lehet, igyekeztem nagyon vigyázni.
Hogy hiszek e a pokolban… Hát hogyne hinnék. Hogy miért?
Hát azért, mert ha hiszek és nincs, nem történik semmi. De ha nem hiszem és mégis van, abból nagy baj lehet. Mint a cigány viccben, csak ott más volt a kérdés.
Persze nem veheted rossznéven, ha valaki kételkedik a létezésedben.
Olyan sikerrel titkolózol, hogy csak ingerült leszek, ha rá gondolok.
Mi a jó ebben neked?
Szórakoztat, hogy évezredek óta kutatják hollétedet eredménytelenül?
Különös örömeid vannak…
Igaz, ha megtalálnának, hogyan tovább? Jókora zavart keltenél megjelenéseddel, az már biztos.
Talán jobb is így. Ezek keresnek, te meg bujkálsz. Végtelenített elfoglaltságot teremtesz embermillióknak.
Vannak akik azt hirdetik, kapcsolatban vagy velük. Aki szavukban kételkedni mer, azt jól kicsinálják.
Ecce Homo./ Na mit szólsz? /
Te teremtetted, és méltán büszke lehetsz, mert tényleg te csináltad.
Gratulálok.
Lehet, azért vagy megfejthetetlen, mert rühellesz ezekkel szóbaállni. Ha ez így van, tökéletesen megértelek.
Tudod, amit sosem értettem, minek neked ennyi angyal? Ezeknek igazán semmi dolguk, csak pózolnak, meg repkednek összevissza.
De ezt te tudod, nem akarok mindenbe belebeszélni.
Jut eszembe. Hegytető, csipkebokor, kőtáblák. Nem látom a kőtáblákat sehol. Korán jöttem volna, vagy már megelőzött Mózes?
Jobban örülnék, ha már járt volna itt, amilyen ügyetlen, még a lábamra ejtené őket, és máris kitört volna a balhé.
Amúgy a táblákat én is fontosnak tartom, nélkülük a népek nem tudnák mit ne tartsanak be.
Nem lehet csak úgy, a vakvilágba belebűnözni. Kell egy szabálykönyv, minek alapján megállapítható, ki milyen bűnös.
Aztán jöhet a tisztítótűz.
Ezt már a földi gyakorlatban is alkalmazták, úgy hívták máglya.
De hiszen erről tudnod kell, és ezt most nem kommentálnám.
De isteni itt a hegytetőn a levegő!
Na meg az is igaz, még sosem voltam ennyire közel az éghez. Különös érzés. Van benne valami felszabadult és ünnepélyes. Elgondolkodtatja az embert.
Na ne hidd, hogy nem veszem komolyan ezeket a perceket.
Egész életemben ezért másztam.
De tudod, amíg nem ér el az ember valamit, addig felruházza a célt mindenféle széppel és jóval. Aztán ha eléri, szembesül a ténnyel, ami száraz és poros.
Mert be kell lásd, ez az egyszál kuszmadt csipkebokor nem varázsolja a hegytetőt édenkerté.
De egye fene. Fő, hogy felértem. Mit foglalkozom ilyen részletkérdésekkel.
Itt állok egyelőre mint a Bálám szamara, és nem történik semmi. Nem tudom minek kéne történnie, de ez nem történés, itt szagolgatom kínomban ezt a bokrot, hogy csináljak már valamit, de semmi szaga sincs.
Hát itt vagyok Uram! Ne csinálj úgy, mint aki nem vette észre. Még arra sem hivatkozhatsz, hogy nem láttál a tömegben, hiszen egymagamban állok ebben a porban. Jó, hogy én nem vagyok senki, de ez nem ok az udvariatlanságra.
Arról nem is szólok, hogy unatkozom, bár gyönyörű a kilátás, de minden, mindig ugyan az.
A szépet is meg lehet unni.
Remélem, nem kell az örökkévalóságig itt rostokolnom, mert jó, hogy nem voltam egy szent, de azért ezt nem érdemlem!
Már nehogy félreérts, nem bírálom döntésedet, csak egy nagyon halk megjegyzés volt, ha bántónak ítéled, kérlek felejtsd el.
Ha úgy látod jónak, igazán szívesen elácsorgok itt akár feltámadásig is, már egészen kezdem megszokni itt a csúcson, mert akármi is van, a csúcson vagyok, és ez akkor is valami.
Én most leülök ide a sziklára a bokor árnyékába, és befogom a számat, igen, igen, tudom sokat beszélek, nem akarlak felidegesíteni.
Igazán szép itt a hegy tetején, és ez a friss levegő!…

Éjszakai csevegés 1.- 4.

 

1.

Mert ahányszor felment az acélsodronyra, nála volt az a rohadt egyensúlyozó bot, úgy tudott vele hadonászni, mint egy szánalmas amatőr.

De ahányszor ezekkel a kis betűméretekkel írok, hamar kinézem a szemeimet, és dühöngeni kezdek.

Lassan olyan hülye leszek, mint ő ott a sodronyon, guggoló helyzetben vibrál, mint aki be van szarva, szerinte nem erről van szó, az egyensúlyozáshoz kell neki ez a testtartás. Szerinte…

Persze hogy hazudik, hogy nézne ki, ha azt mondaná, - mondjuk -, hogy igazad van, hogy észrevetted! Tényleg be vagyok szarva, nem hittem, hogy észreveszed.

Ha ezt mondaná, talán becsülném még valamire, mert nem baj, ha valaki egy beszari, de legyen benne annyi tartás, hogy beismerje.

Hát nem?

Minden fellépésén ott vagyok, figyelem mikor fog leesni, hogy azt tudjam mondani neki, hogy na látod, te hülye, itt heverészel a földön összetörve, miért nem volt neked jó itt a földön?

Meg az utóbbi időben elhízott, csak úgy hajlott alatta a sodrony.

Szoktam nézni a ketrecharcot…

Hát ne tudja senki, mikor két ember egymásnak megy, üt, rúg, és birkózik, mindent elkövetnek, hogy egymásnak fájdalmat okozzanak.

És a közönség…

Csupa sérült lelkivilágú, gyáva és szadista hajlamú barom, aki sosem mert még egy beteg patkányt sem agyoncsapni, kiéli vágyait vizuális szinten, odaképzeli magát a ketrecbe, persze a győztes helyére.

Kivirágzik, vöröslő pofazacskói csak úgy reszketnek az indulattól, szemei nedvesen csillognak hülye fejében, és átszellemülten üvöltözik.

Csak úgy fossák ezek a rendezvények a marcipán hősöket, mert mindenkinek ki kell élnie magából a torzulatait, hogy hazafelé menet, legalább fél méterrel magasabbnak érezhesse magát.

Otthon aztán újra cilinderben futkos az ágy alatt, és alig várja a következő bunyót.

Mi férfiak.

Hát igen. Képzelegni, hazudozni- az igen, aztán reszketni a tyúkszaros életért a sodronyon, veszettül szánalmas magánszám…

De a nyomorult lét is élet, ezt be kell lássam és ha valakinek csak ennyire telik, hát Istenem…

Meg lehet szokni.

Ebből az ördögi körből nincs hogy kitörni, mert a nyakát törné ki, a társadalom legnagyobb örömére, mert ebből a fajtából még mindig marad rengeteg.

Jut eszembe, egyszer- nagyon régen, a szigetszentmiklósi strand vendéglőjének repedezett betonplaccán,- amit felvert a gaz,- a hangszóró egy tangót böfögött.

A helyi filmszínház alkalmazottja, – nem tudom milyen státusban lehetett- spanyol tangót táncolt egy nőfélével.

Egy térdeplő mellszobor volt a torreádor, elnyűtt- szürke zakóban, kitérdesedett nadrágban, és magas szárú tornacipőben…

Olyan átéléssel suhant, és dobálta a fejét jobbra- balra, hogy szinte beleégett az emlékezetembe.

Hát egy ilyennek, mondjuk egy Diótörőt eltáncolni- egy nudli.

Ekkora öntudattal és átéléssel száguldozni, azóta sem láttam senkit.

Felejthetetlen kulturális emlékemmé avanzsált…

Dögletes egy emlékmúzeuma jön össze idővel az embernek, rengeteg a lelki sérült görény, persze lehetne bennem elnézés, és megbocsátás, de nincs, mert ezeknek esővíz lehet a fejükben agy helyett, ami végzetesen le tud hangolni.

Ami irigylésre méltó, az- az, hogy ezek megelégedett emberek, húsz centire rakják fel a lécet, folyton átugorják, és tele vannak sikerélménnyel.

Mi férfiak…

De ez a nyomorult kötéltáncolás, ez egy betegség, ott fent a magasban majrézni minden nap azért a tetves pár pénzért, hát nem normális dolog.

Aztán ép bőrrel lekeveredve onnan, a földön folytatni a kötéltáncot, megküzdeni minden óráért, és a végén kidőlni mint egy túlkoros bányaló..

Éktelen nagy perspektíva, ezt még megtetézni egy acélsodronnyal, ízlés dolga..

Amúgy minden ízlés dolga, például az élelmiszerboltban mindig pálinkát lopnak, sosem kenyeret.

Ez, egy általános jólét miatt lehet, mert senki nem éhes- szerencsére, csak szomjas.

Állítólag előbb hal szomjan az ember, mint éhen.

Na de nálunk ez nem fordulhat elő, legfeljebb az, hogy valakiben meggyullad a pálinka, és mint Szent Elmó tüze, világít egy darabig, majd átsegíti a hajdani szomjazót a túlvilágra.

Nnnna..

Jót beszélgettünk- ugye?

Kellemes időnként elcseverészni anélkül, hogy oda kelljen figyelni az embernek, mert mindenki visszeresre erőlteti az agyát, hogy értelmes és összefüggő dolgokról pofázzon, aztán egészen kimerül a végén, és akkor is a másik hülyének nézi.

Aztán úgy jár, mint a Villon „Kövér Margot”- jában, mikor kérdezte a nőt, hogy mi baja vele, és az volt a válasz, hogy „Villon, unom az eszedet”

Na ezért nem érdemes kuplerájba járni.

2.

Nnnna- már itt is van a következő éjszaka.

Mostanában mintha egyre gyorsabban jönnének az éjszakák, épphogy csinálok valamit, és hopp, máris itt terem.

Szar ügy, próbálom szokni, majd csak egyszer sikerül.

Úgy látszik felgyorsultak a nappalok, és egyre hosszabbak az éjszakák.

Ez, önmagában nem is lenne baj, csak elöregedésem is felgyorsulhatott. Gondolom.

Szívesen nem gondolnék rá, de nem tudom hogy kell.

Én annyi mindenre gondolok egyszerre, hogy remélem, kinyomják belőlem ezt a rohadtul nyomasztó érzést.

Mert a gondolatoknak van súlya, és tömege, az ember agyának viszont befogadóképessége véges.

Persze ezzel nem mondtam semmi újat, mert az életben minden véges, pont ez ne lenne az?

Röhej

Megette a fene az egészet, már úgy megszoktam, hogy hosszú évek óta nem csinálok mást, mint véges és valójában értelmetlen dolgokat, nem fogom tudni megszokni, hogy ezentúl csak végeseket csináljak…

Az élet, nem egy demokratikus intézmény, nincs hol kifejteni a nézőpontjaimat, nincs kinek apellálnom, csak megyek előre az időben, aztán huss, egyszercsak láthatatlan leszek..

Kicsit nyomaszt a történet, már megszoktam, hogy itt és most- vagyok.

De hát ez a bárányok sorsa, a szokványos bárányokat le szokták vágni, Isten bárányai, meg idővel eltűnnek.

Na de nem kell a harangokat félreverni, még zeng a dal, még itt a nyár, és ha az ember napozik, és végig arra gondol, hogy este bezzeg nem fog sütni semmi, akkor az egész napját tönkreteszi.

Na, akkor napozzunk- gondolatok nélkül, illetve bármiről morfondírozhatok, nem kell félnem, hogy értelme lesz, nem fogok senkit megüdvözíteni, sem elrontani.

Ezt mindenkinek saját magának kell tegye. Teszik is.

Lassan ott tartok, hogy csak állatokkal van türelmem kedvesnek lenni, azok szeretete önzetlen, az embernek meg mindig van hátsó szándéka, nekem is.

De ez a hibás teremtés bűne, amit a Mindenható kissé rühell, és az emberre akarja kenni.

Érthető, én is ezt tenném, ha mindenható lennék…

Egyszerű példa, ha egy férfi nagyon gáláns egy nővel, az valamit akar, és feltehetően nem pikétet játszani.

Egy üzletben, a hosszadalmasan matató vevő- gyanús, hogy lopni szeretne,

Egy nő, ha feltűnően kedves velem, eszembe jut egy kificamított dal két sora,

„Nekem ez az éjszaka gyanús, hogy te pénzt csalsz ki anyus, maga játszik csak velem”…satöbbi.

Hiszen tudom magamról, hogy nem vagyok egy kihagyhatatlan pasi.

Fura egy világ ez, de szórakoztató is tud lenni.

A múló időre nem igazán gondol senki, a lehengerlő démon, mire kettőt fordul, elfogynak a megkopasztható ügyfelei, ott áll egyedül a semmi közepén, és úgy kell széthajtogatni a ráncait, hogy lássam a szemét…

Akkor fájlalja először, hogy nem tanult meg mondjuk havasi kürtön játszani, most beszállhatna egy rézfúvós bandába.

De fújhatja, esetében a semmit, azt lehet tömbházban is művelni, nem zavar vele senkit.

Én, például nem merek keringőzni mert szédülök, és csak egy bazi-nagydarab nővel tehetném, mert nagy a súlyom, és egyetlen esélyem, hogy malőr esetén el tud kapni.

Egy alacsony vézna tyúk, ha szeizmográfja jelezné a hegyomlást, úgy elpucolna alólam mint a pinty, én meg akkorát esnék, mint egy ólajtó.

Még belegondolni is rémes.

Az élethez nagy fifika kell, meg szerencse. A biztos, ha nem értek semmihez, és ahhoz is rosszul, akkor nincs támadási felületem.

Számíthatok egy viszonylag nyugodt életre.

Ha már vagyok, miért ne tegyem nyugodttá, ha tehetem.

Hát nem?

3.

Éjszaka, az ember annyit lát, hogy majdnem semmit, ez az egyik hátránya egy macskával szemben, amin nem lehet segíteni.

Rengeteg dolog van földön és égen, amit csak elfogadni lehet, kárpótlásul lehet fanyalogni, öklendezni, ájuldozni, ki milyen teherbírású idegrendszerrel bír.

Egy nehéz és kilátástalan helyzetben az a biztos, hogy mindig lehet még nehezebb.

Ez- a ritkán előforduló jó dolgokra nem érvényes.

Bár az is kivált érzeteket, de rendszerint gyanakvást.

Egy tapasztalt egyénnek – ha az arca felé nyúlnak-, kigyulladnak a fejében a vészlámpák, mert tudja, hogy simogatás is lehet a mozdulat vége, meg egy nagy pofon is.

Jobb a csendes békesség, nem kell lőtávolon belül tartózkodni.

Az éjszakának van egy nyugalma, az állandóság érzet megnyugtat, még gondolkodásra is késztethet, mert nem vonja el a figyelmet, hiszen érzékelhető életterem nagyon leszűkül.

A nappalok fényében, nem figyel senki befelé, nem hallja meg azokat a finom és halk hangokat, – figyelmeztetéseket – amik folyton szólnak.

Aztán jól ráfizet, és mindenkit okol a balsikerért, saját magán kívül. .

Irtó nagy marhák tudunk lenni, hogy durvább szót ne használjak.

Az éjszaka, ugyanakkor egy másik világ, nyüzsgő élete, csak érzékelhető. Sejtelmes és valószínűtlen, de érezhetően van.

Olyan érzéseket kelt az emberben, hogy valamik figyelik minden mozdulatát, ugyanakkor minden oldalról védtelen.

Okosabb, ha nem tartózkodik kint, bezárkózik a lakásába, és lehúzza a redőnyöket.

Hallgathatja a kint kóborló entitások és más lények kaparászásait, morgásait és sóhajait, a hold hideg fényében lézengő- régen elhaltak árnyainak, sóvárgó- kaparászó hangjait.

Rohadt egy dolog lehet, a földi élet emlékfoszlányaival bolyongani a sötét semmiben, szólongatni az emlékké vált embereket, bár a testetlenség biztosít egy abszolút szabadságot, amit megkeserítenek a hajdani élet képei.

Időnként eszembejut az öreg Sanyi bácsi, aki a háza előtti hársfára mászott egy létrán, hogy a koronáját visszavágja.

Ott lett rosszul, és halt meg.

Rohantak értem, hogy jöjjek, mert a Sanyival baj van.

A vállamon hoztam le, mint egy teli zsákot.

Csoda, hogy a létra fokai megbírtak kettőnket.

Majd bele döglöttem a súlya alatt,- pedig nem volt nagydarab ember. Hihetetlen, hogy egy elszállt lélek tokjának mekkora súlya van.

Napokig úgy járkáltam az izomláztól, mint akivel hatalmas blama történt.

Hiába nem akart a test elmenni, a lélek nélkül nincs apelláta.

Ilyenkor az éjszaka csendjében mi minden eszembejut…

A lét, a folyamatos történések hosszú fűzére, úgy sodorják és dobálják az embert, hogy nem győz kapaszkodni.

Legalábbis addig, amíg sikerül.

Hát nem?

4.

A rohadt életbe…

Egész nap rossz napom volt, nem éreztem jól magam, jön a felmelegedés.

Bár nyugodt az éjszaka, egy nyamvadt csillag sem világít az égbolton.

Olyan sötét van, mint egy mamut fenekében.

Legszívesebben lefeküdnék, de ha nem akkor teszem, amikor úgy érzem, hogy lefordulok a székről, hamar elalszom, aztán felébredek, és annyi.

Mindenféle kínos és lélekforgató dolgokat kezdek álmodni, dúltan ébredek, felkelek, és rágyújtok.

Az egészséges élet, az nagyon fontos.

Egyszer láttam egy fiatal nőt.

Egy éjszakai tűzesetre ébredt fel álmából, és az élmény valamit eltorzított benne, mert többet nem tudott aludni.

Nagy dózis altatókkal bombázták intravénásan, kicsit tudott szenderegni, bár ez az állapot inkább volt valami kóma, mint alvás.

Nem tudtak mit kezdeni vele, biztosan hamar meg is halt.

Az éjszaka is tud kíméletlen lenni, nem csak a nappal.

Puhaságában képes racionális lenni és személytelen, állítólag egy döntési helyzetben minél inkább jelen van a lélek, annál nagyobb a hibalehetőség az eredményt illetően.

Sokszor kell egy életben dönteni, felelősséggel, aztán vagy sikerül, vagy nem.

Tisztességes embereknél akkor jön a lelkiismeret furdalás, az önvád.

Hogy micsoda szemét dolgok képesek történni az emberrel.

Komolyan mondom, ha nem érzek semmi rendelleneset, tele leszek gyanakvással.

Van ismerősöm, aki állandóan vizsgáltatja magát.

Na rendben, de miért jó neki, ha mondjuk három hónappal előbb értesül gyógyíthatatlan betegségéről?

Még azt az utolsó pár hetét is tönkretette.

Minő botor tett…

Életem felét átalszom, a másik felét meg átaggódom.

Hatalmas élmény, igen értelmes elfoglaltság, de ez olyan mint a demokrácia, vagy a házasság.

Nem jó, de nincs jobb.

Az ember, tulajdonképpen, csak és kizárólag magára gondol. Az érdekli igazán, ami őt érintheti, sajnálkozik részvevőn, ha valakiről rosszat hall, de ez egy máz, mert lekeveredik némi kárörömmel.

Mondok egy példát: Pisti leesett a lépcsőn, a létráról, jól összeverte magát, és eltörte a vállát.

Reakció: Jézusmárja, ez a szegény, még jó, hogy viszonylag megúszta, járhatott volna rosszabbul is.

Rejtett reakció, belső használatra: A marha, mert mindig fontoskodik, minek mászkál létrán ekkora valaggal, még az sem lenne furcsa, ha összetört volna a létra alatta.

Most jól ráfaragott, már ideje volt, hogy megbüntesse a sors.

A fontoska, mert Ő, és aztán senki, a pótolhatatlankám, ha így folytatja, nem tudom hogy fog tolókocsival létrára mászni…

Az önzés az élet sója, a fennmaradás alapkövetelménye, mert amit ma megehetsz, ne add oda másoknak, azoknak, akik ha szarban vagy, úgy spriccelnek el mint a pinty, olyanok mint én.

De én nem gonoszságból vagy érzéketlenségből tűnök el adott esetben, csupán nem akarok tolakodni.

Hogy ki, és milyen technikával oldja meg a problémáját, az egyéni döntés kérdése, a segítőkész belepofázás csak zavart okoz, és még harag is lesz belőle.

Hát, értelmes ember nem gyűjt ellenséget, megelégszik annyival amennyi van.

Egy ismerősöm házassága kezdett tönkremenni, mert az asszony ivott.

Mikor panaszkodott, azt mondták neki, hogy igyon ő is, vagy váljon el.

Ez a gordiuszi csomó esete, mert a dolgok sosem komplikáltak, kivétel, ha megkomplikáljuk őket.

És tesszük is, mert a sima ügyek unalmasak, és egy életen át unatkozni, ahhoz az hosszú.

Azért hosszú tud lenni egy éjszaka. A maga látszólagos békéjével, befelé tekintgetésre késztet, a gondolatok lomha csordogálását nem zavarja, semmi, és nem kell mindig világrengető elmésségekbe gabalyodni, mert minek, és ha netán sikerülne is, hát nem tud az ember vele mit kezdeni.

Hát nem?

A semmi hangjai

- Hallottad már a semmi hangját? – kérdezte az almafa a fagyalt.
- Nem én… még soha - válaszolt a bokor. Nincs is a semminek hangja. A semmi, az semmi - szögezte le a fagyal.
- Neked biztos - válaszolta az almafa. Mert alacsony vagy és a te szinteden csak a bogarak matatását hallani. Az egész életed is ezen a szinten mocorog, és el sem tudod képzelni, hogy milyen lehet magasabban létezni.
- Hát lehet - így a fagyal, de hol vagy te egy jegenyéhez képest. Annak te nem vagy más, mint egy fűcsomó.
- Fűcsomó? – háborodott fel a fa. Te nem vagy normális - hörögte, és akkorát rázott az ágain felháborodásában, hogy potyogni kezdett róla a gyümölcs. - Te mondod ezt, aki egy haszontalan gyom vagy?
- Én nem gyom vagyok, hanem fagyal. - mondta higgadt nyugalommal a bokor.
Az almafa tombolt a dühtől, egyre potyogtatta az almáit.
- Hülye vagyok, hogy szóbaállok egy magadfajta senkivel - szólt.
- Akkor ne is folytassuk ezt a lehetetlen csevegést - mondta a bokor, és elhallgatott.
Csak a szellő bujkált leveleik között, meg a semmi dúdolgatott.
Most először életében hallotta a fagyal is.

*

Az erdei tisztás szélén a nagy faóriások tövében egy pöfeteggomba szunyókált.
Álmában fürdött a lapulevelek rejtekében csörgedező patak hűs habjaiban, mikor goromba ütésre ébredt.
Hirtelen azt sem tudta hol van, aztán meghallotta a kalapján ülő valami pánsípjának hangjait.
Éppen dühbe akart gurulni, de lenyűgözte a hangszer varázslatos éneke.
- Ki zenél a kalapomon? - mordult rá a valamire rezignáltan.
- Csak én, jött a válasz, én, a puttó.
- Már vagy egy órája zenélsz, és mindig ugyan azt - így a gomba.
- Hát persze, hogy persze - röhögött a jövevény -, mást nem tudok, kénytelen vagyok mindig ugyan azt fújni.
- De már az idegeimre mentél ezzel az unalmas dallammal - mondta a gomba.
- Nagy dolog vihogott a puttó. Mondanám, hogy fogd be a füledet, ha nem tetszik, de nincsenek kezeid.
- De van másom,- ordította a pöfeteg, abban sem lesz számodra köszönet.
Hatalmasra felfújta magát, és éles csattanással szétpukkadt.
A puttó, a robbanástól hanyatt-homlok elrepült, nekicsapódva egy fatörzsnek, nagyot nyekkent a földön. - Hű az áldóját - makogta ijedten, és próbálta kidörzsölni a spórákat szemeiből.

*

Az éjszaka támadt vihar, úgy tépte a fák koronáit, mint egy tomboló őrült.
A hatalmas villámok szinte egymásba értek, akkorákat dörrent a fekete ég, mint ami le akar szakadni.
Minden élőlény valami védett helyre menekült, a bátor és hangoskodó, kötekedő szarvasbogár is.
Most bezzeg nem ordította végig az erdőt, hogy bárkiből aprófát csinál, aki a szeme elé mer kerülni.
Rá kellett döbbenjen, hogy milyen kicsi és jelentéktelen. Csak mozdulatlanul gubbasztott egy fagyökér alatt, és beismerte maga előtt, hogy halálra van rémülve. Te jóságos erdei szellem - mormolta, csak ezt ússzam meg élve, soha többé nem nyitom ki a számat.
Jött a hajnal, a vihar elült, minden csurom víz volt, a felkelő nap próbált életet lehelni az alaposan megtépázott rengetegbe.
A szarvasbogár kimászott rejtekéből, megtornáztatta elgémberedett tagjait, majd elindult a sárban valami élelmet keresni.
Betartotta az erdei szellemnek tett ígéretét, többé nem fenyegetett senkit, ki sem nyitotta a száját.

Kímélő tükör 2.

      Loncika, ódon házának negyedik emeletén volt egy százhúsz négyzetméteres lakása. A széles és sötét lépcsőházat nem tudták megvilágítani a pihenőkként jelentkező ablakok. A legvadabb nyárban is hűvös dohszagot leheltek a falak, valószínű, a pincéből áradt felfelé, abból a sejtelmes sötétségből, ahová gyerekkorában is ritkán mert anyjával lemenni. Ez, az erőszakos, rosszindulatú szag beleette magát mindenbe, arcnélküli jelenléte folyton az elmúlásra figyelmeztetett. Behúzódott nagy előszobájába is, semmivel nem volt képes kiűzni. Már régen egyedül lakott, családtagjai sorban elmentek, úgy bolyongott a lakás termeiben, mint egy kísértet. A nehéz neobarokk bútorok, időrágta-, megsötétedett színeikkel elvarázsolták az egész belsőt. Úgy hatott rá a folyton jövő- menő emlékekkel, megzsúfolt lakás, hogy akaratlanul is vigyázott, ne keltsen zajt lépteivel, ne háborgassa hajdanvolt hozzátartozóinak kóborló árnyait. Még meglévő rokonai ritkán látogatták, ez a Lonci…ahogy öregszik, egyre bogarasabb lesz, – mondogatták egymásnak, és hogy öltözik! Azt hiszi, hogy alacsony- kövér alakján bármi is segíteni tud.

Lonci tényleg, az utóbbi időkben, vadul kezdett öltözködni. Fodrászhoz járt, és feltűnő kalapokkal is ékesítette pofazacskós, tokás ábrázatát. Hosszúra növesztett szőke haját, úgy lobogtatta az utcán menet közben, mint egy kétéves kanca. Utána is sziszegtek mindenféle alakok, trágár ajánlatokat téve neki, amit ő elementális sikernek könyvelt el. Az előszobájában állt egy nagy tükör, amiben egész alakját tudta csodálni. Még nagyanyjától származott, aki hajdanán nászajándékként kapta. Minden idejében előtte tartózkodott, esténként többször is átöltözve, ott pózolt, és csodálta magát.

Egy Kedd este történt, hogy valami furcsát érzékelt a megkopott tükörben. Homályosan megkettőződött vaskos teste, és valami gnómszerű képződmény tolakodott képe elé. Az alak, úgy lobogott mint a tűz, illegette magát, és otromba- viasz-színű pofájával rávigyorgott. Először halálra rémült, majd dühbegurult. Színházi kesztyűs öklével belevágott a vigyorgó képébe. Az üveg nagyot döndült, és átlósan végigrepedt. Fájó ökle térítette magához.

Másnap megismétlődött a jelenet, most élesen látszott a gnóm, akinek a szájából kifolyt valami massza, ami mikor alakot öltött, gyerekkori önmagát ismerte fel.

A jelenés szája kinyílt, és folytak ki belőle elfelejtett kusza emlékei, izzó hernyók kíséretében, amik igyekeztek elszakadni az üvegtől, arca falé tekergőztek. Felordított, de nem jött ki hang a torkán. Fejét oly hirtelen rántotta hátra, hogy hanyatt esett.

Kövér karjait arca elé kapva, csúszva, mászva igyekezett eltávolodni a tükörtől. Beléfagyott a rémület. Valami ismeretlen erő hátára kényszerítette, és néznie kellett a tükröt, a benne lejátszódó eseményeket. Észvesztő kavalkádban, állandó képváltással jelentek meg lelkének és torzult agyának dolgai, egymásbafolyva, tekergőztek, nyúládoztak felé, mozdulni sem tudott. Aztán megjelent az üvegen egy árnyék, egyre tisztult és élesedett, nagyanyja volt. Szemei mint két élettelen kődarab meredt arcába, karmos keze kinyúlt, egyre hosszabban, akár egy korhadt, száraz ág.

Torkon ragadta, és berántotta az üvegbe.

Még hallotta a tükör darabokrahulló- éles csörömpölését.

Különös történetek 2.

      Árpi, – már igencsak túljutott a gyerekkorán, szokásai ennek megfelelően felnőttessé váltak, bár nem hitt benne senki, de remélték, hogy kimászik a kölyökkorból.
Két dolgáról képtelen volt leszokni.
Az orrtúrásról, és arról, hogy a hatodikról úgy jöjjön le a földszintre, hogy seggel lefelé felhasal a korlátra, és lecsúszik
Ezt a mutatványt olyan tökélyre vitte, hogy két szatyorral a kezeiben, széttárt karokkal egyensúlyozva csúszott.
A fordulókban tett egy speciális – rúgó lábmozdulatot, amitől hirtelen rá tudott fordulni a következő karfára.

Történt, hogy a pincébe kellett levinni könyveket.
Mindkét szatyrát megrakta, jó nehezek lettek, de nem törődött vele.
Szokás szerint felhasalt a korlátra, két oldalán a csomagokkal, és megindult lefelé.
A nagy súlytól, a súrlódás egyre erősebben égette mellkasát és hasát, vadul felgyorsult, úgy süvített lefelé, mint egy bomba.

Eltelt vagy egy fél óra, de Árpi sehol.
A földszinten találtak rá, a korlát két oldalán feküdt.
Hosszában volt kettészelve.

A hatalmas cirkuszi sátor zsúfolásig megtelt.
A zenekar önfeledten harsogott, az artista csillogó flitterekkel agyondíszített ruhájában, a manézs közepén állt, felemelt karokkal, és üdvözült mosollyal fürdött a tömeg ünneplésében.

Aztán hangtalanul leereszkedett a kupolából a hinta rúdja.
Két kézzel, erősen megmarkolta, és a berendezés elindult felfelé.
Mikor felért, ütemesen lengeni kezdett. Egyre gyorsabban, hatalmasan szelve a kupola légterét.
Ekkor elengedte a rudat.
Széttárt karjaival, elkezdett körbe szállni a széksorok felett, a hatodik körben nekicsapódva a ponyvának, nagy reccsenéssel széthasítva azt, kirepült a délutáni- bágyadt napsütésbe.
Egyre távolodó alakja kis ponttá zsugorodott, majd elenyészett valahol a horizonton.
Soha többé nem látta senki.

Sárika, minden reggel az élelmiszerboltban kezdett, imádott enni, csak akkor volt nyugodt, ha az aznapi ennivalóit, már idejekorán hazacipelte.
Magasszárú cipőibe bújtatott oszlop lábai alig bírták a terhet, menése a Nyírfácska Együttest idézte.
Mikor a bejárati kapu felé vette az irányt, szatyrai elhúzták, és előbb fordult be, vagy másfél méterrel.
Nehézség nélkül belépett a falba, szatyrai nyelődtek be utoljára a ciklopkő lábazatba.
Akik látták, nem hittek a szemüknek Elbeszélésüket igencsak kétkedve fogadták a ház lakói, de mivel Sárika azóta sem jelent meg sehol, nem tudták a dolgot mire vélni.
Többen is megpróbálták titokban, de csúnyán ráfizettek.

Imola már harmadik éjszaka percegésre ébredt.
Csak feküdt, és hallgatózott.
Biztos a szüleimtől itt maradt bútorok valamelyike a bűnös- mondta hangosan, az alvástól még fátyolos hangon.
Kell szereznem valami szú irtót, nehogy a többi bútorba is beférkőzzenek.
Bal oldalára hemperedett, és megkövülten hallotta, hogy alóla jön a hang.
Hátára fordult, és tenyérrel nagyot csapott a lengőbordáira.
A hang elhallgatott.
Múltak a percek, már majdnem visszaaludt, mikor újra elkezdődött.

Döbbenten és megzavarodva kimászott ágyából, és kiült az ebédlőszékre.
A percegés folytatódott. Most már tisztán hallotta, hogy a bordái mögül jön a hang.
Nem mert hinni a fülének.
Beleköltözött a szú.

Az én Tatárpusztám

   Ez nem egészen olyan, mint a Buzzáti Tatárpusztája, de valahol mélyen, ott bent az elmesélhetetlen sötét régióiban nagyon hasonló.

Mert minden emberi történet valahol egy tatárpusztában végződik, vagy eleve ott játszódik.

A kietlen, álmokkal átszőtt némaság, a semmi, a lét monotóniája, az ugyanazok halmaza, a vágyakkal telefirkált dohos, nedves, piszkos falak.

Azok az áttörhetetlen sziklafalak, amik körülhatárolják a létet, beszűkítve, elsorvasztva a "tehetném" tudatát, a hitet, hogy valaha is változtathatok valamin, mert én egy érző és élő ember vagyok.

Vagy csak egy rossz délibáb, egy torz álom az egész?

Az egyetlen rövidke élet, aztán csak az elmúlás és feledés, az egész a semmire készülés vesszőfutása lenne?

Amit nem lehet ébren megélni, az marad az álomnak.

Aztán mire összefolyik a két állapot, ami lehet, hogy csupán egy, addigra vége a történetnek, addig marad a szolgálat, a néma akármi kémlelése a horizontig, onnan tovább meg a képzelet képei?

Az örökké mozdulatlan sziklába vájt utak, az örökké mozdulatlan reménykedés kínpadja, amin sosem jön senki.

   Legfeljebb a képzelet apokaliptikus lovasa, csontváz patáinak szenvtelen csattogását visszhangozzák a szakadék végtelen mélységei.

Az égbe nyúló erődben nem mozdul semmi, csak a rég holtak árnyai kísértenek, eszelősen reménykedve, hogy hátha...

Csak nagy néha, egy eltévedt szirti sas rekedt kiáltása töri meg a síri nyugalmat, mint pisztolylövés gördül végig a hang, a néma szirteken.

Itt nincsenek- sosem voltak muskátlis ablakok, nevetgélő ifjú lányok, és a szebb jövőbe vetett remény.

Itt nem integetnek mosolygó arcok az ablakszárnyak mögül, fehér- hímzett keszkenőkkel, itt csak a bástyák hideg kövén fekvő halott remények nyugszanak- fekete szemfedőik alatt.

Ha a nagy víz felől jön a szél, elhozza az ólomtenger tompa morajlását, ami nincs is olyan messze, és minden nappal erősödik a hang, vészjóslón és lélektelenül, elnyomva az élet reszkető vinnyogásait, mert nem érdekli senkinek vágyai, mert ez a rend, és egyszer nincs tovább.

A hullámzó ólom nehézkes szikláknak csattanásai az égig érnek, még el sem oszlanak a légben, már jön a következő tompa zuhanás.

Én, Drógó állok a bástyámon, és tehetetlenül hallgatom a morajlásban lüktető idő gúnyos hangjait, a tenger közeledő zúgását, és nem csináltam még semmit, nem is éltem, nem is tudom- mi az élni, és máris...

Mert minden emberi történetnek megvan a saját tatárpusztája, a néma és elkerülhetetlen, a sziklákba vésett, kihalt- keskeny szerpentinen egyszer feltűnik a kocsi, később már szabad szemmel is láthatóan, a négy fekete lóval, fejükön díszes bóbitával.

   Ez nem pontosan olyan, mint a Buzzati Tatárpusztája, de valahol mélyen, ott benn, az elmesélhetetlen - sötét régióiban, nagyon hasonló.

Sötét árnyak

Az ódon, kopott épület földszintjén lakott- az udvar belső zugában. Ajtaja felett az esőcsatorna elrohadt vályúja, számtalan repedéséből, folyamatosan csordogált ajtaja elé a víz, nagyobb eső alkalmából, még az ajtó küszöbén át be is folyt. Ő, csak a ház könnyeinek mondta, nem csinált belőle ügyet, sokáig nézte a tócsa bátortalan , lassú terjeszkedését, a negyvenes égő bizonytalan fényének visszaverődését a sima víztükörben. Ilyenkor arcok homályos rajzát vélte benne felfedezni, őt néző ködös tekinteteket. Az eső monoton dobolásának andalító zenéjében úszó képek a konyha szürkeségében életrekeltek, érezte kezeik hideg- csontos érintését. Kihűlt lelkeik, időtlen és részvétlen rezdüléseik jeges fuvallatként villantak át egész testén. Fázni kezdett, szorosabbra húzta mellén, kopott- barna kötöttkabátját, még anyjáé volt, a fene tudja milyen régi lehetett, de gyerekkorából emlékezett rá.

Álltában érezte, a tarkóján végigsuhanó dohos leheletet. Lassan megfordult, és előtte állt egy fekete ruhás alak, vértelen arcában kövekként meredtek élettelen szemei. Ki vagy Te?- kérdezte elhaló- rekedt hangján. A múló időd- válaszolt a látomás. Én benned lakom, végigéltem minden percedet. Csak éjszaka jöttem elő, mikor mélyen alszol, mert az alvás, a halál, az elmúlás előszobája, amiből még lehet újra feltámadni, és lehet soha. Idáig csak alvó állapotban láttalak, most gondoltam, megnézlek ébren is. Már szívesen továbbmennék, de amíg létezel, nem tehetem. De gyere, ha már itt vagyok, menjünk, nézzünk körül a pincében, ott még nem néztem szét soha, nem szoktál ott előfordulni- szólt az árny, és a víztócsán keresztül megindult a kijárat felé, lábai nem érintették a vizet. Ő, mintegy álomban utána indult. Végigmentek a sáros udvaron, elérve a lejáróig. A rozsdás vasalású- korhadó, nehéz ajtó magától kinyílt.

Feltárult a ház alatti másik világ, ami létező és öröktől való, csak kevesen ismerik, mert a külső világban élők szerint, az a sötét másik, élhetetlen. Mindenki tudja, hogy alattunk húzódik, de nem illik róla beszélni, meg ismeretlen volta félelmet- szorongást okoz. A feláramló, hideg és nehézszagú levegő, egyszerre taszított és vonzott, lefelé kígyózó lépcsői elolvadtak a mélység sötétjében. Az árnyék előrelendült, és neki menni kellett. Cipősarkai élesen koppantak a kijárt falépcső fokain. Ahogy haladt lejjebb és lejjebb, úgy lett a levegőtlen poshadt meleg egyre nagyobb, felerősödtek a matató, reccsenő zajok. Valahol víz csöpögött, a sötétség hangjai körülvették, botladozva haladt előre az egyenetlen talajon. Arcán és karjain, érdes tapintatú pókhálók tömegei csúsztak végig, fenyegető és visszataszító anyaguk rátapadt egész arcára. Hiába markolt beléjük mindkét kezével, hogy megszabaduljon tőlük, mindig újabbak tekeredtek- ragadtak rá. Vakon tántorgott előre, mint akit egy láthatatlan akarat vezérel, a nehéz levegőtlen melegtől izzadni kezdett, és szédült. Ki akarta nyitni nyakán a ruháját, de nem találta a gombot, a végén reszkető kimerült ujjai letépték ruhanyakát, átmeneti megkönnyebbülést okozva.

Érezte, az árny előtte halad, de nem látott semmit. Mások jelenlétét is tudta, a belőlük áradó hideg rosszindulattal kevert kíváncsiságuk lelkébe mart. Megállt, kitapogatva zsebében kendőjét, suta mozdulatokkal törölgetni kezdte izzadó, poros arcát. Ne állj meg Zoltán- szólt a sötétből a hang, még nem jutottunk el a pincék végére. Ez egy hatalmas, keszekusza világ, ez az entitások világa, a meg sem történtek élettere, olyasmi mint a kinti, csak a te szemed itt nem lát. De hallani tudod a körülötted forgó életet, nem rosszabb az általad megszokottnál, csak racionálisabb, és őszintébb. Itt egyszerre van jelen a lét és a halál, ez a kettő érinti a létezőt, és nincs misztifikálva, látod, hogy vagy, és látod, ha elmúlsz- susogta a fülébe az árny, aki vagy távolról szólt, majd egészen közelről hallotta a hangját.

Gépiesen elindultak holtrafáradt lábai, némán vitték előre az ismeretlen éjszakába. Már nem gondolt semmire, kihalt belőle a félelem és szorongás, csak kábult tehetetlenség zsibbasztotta agyát. Emlékkép töredékek bukkantak fel tudatában, gyerekkori, rég felejtettnek hitt apró részletek, hangokat és illatokat idézett, már az arcára és hajára tapadt rondaságok sem zavarták. Feje, nagy dörrenéssel egy vaslemeznek ütődött, beleszédült a váratlan ütközésbe, ösztönösen előrekapott mindkét kezével, jobb tenyere nekiütődött agy kilincs hideg vasának. Összeszedve maradék erejét, lenyomta a kilincset, de az nem engedett.

Ne próbálkozz Zoltán- szólt fülében a hang. Még nem jött el az idő, hogy engedelmeskedjen neked az ajtó. Ha ide belépsz, többé nem mehetsz fel a te világodba.

Kis előszobájának sarkában álló fonott kertiszékében tért magához. Olyan kába volt, hogy idő kellett hozzá, hogy rájöjjön hol van. Az eső, vigasztalanul hullt a szürke égből, a víztócsa már a papucsáig ért. Tükréből eltűntek az arcok képei, csak a satnyafényű izzó világította meg mozdulatlan felszínét. Az utca végén álló templom toronyórája, rekedt- unott hangján elkongatta az időt, diszkréten figyelmeztetve az élőket, hogy nem örök a csoda sem.

     Kimerülten, félálomban feltápászkodott ültéből, az ajtófélfába kapaszkodva bevonszolta magát a szobába, és úgy dőlt el az ágyán, mint egy vihar döntötte fa.

Az utolsó tangó

Az elsötétítő függönyök okozta félhomályban, csak gyakorlott szemek tudták azonnal felfedezni, a sarokban lévő ágyat. A szoba áporodott, szellőzetlen levegője, lekeveredve egy “Betegszaggal”, lomhán telepedett rá, a mesébe illő rendetlenségre. A padlón, és székeken kupacban hevertek, a már kimosottnak vélt, és még mosásra váró ágyneműk és felismerhetetlen ruhadarabok, az alacsony asztalkán, bögrék, tányérok, és ételmaradékok halmaza, még az asztal alá is jutott belőlük. A kétajtós- barna ruhásszekrény teteje tele volt rakva befőttes üvegekkel, a valaha megkezdettek, és érintetlenek kavalkádjában háromban is éktelenkedett alumínium kanál.

Jónás, olyan kicsire húzta össze magát a szétdúlt ágyneműjében, hogy alig lehetett észrevenni. Csendesen mélázgatott, széthullott gondolatai összevissza lődörögtek kopasz koponyájában. Rendszerint hajnalban ébredt, hátán fekve órákig nézte a plafonon éktelenkedő foltot, egy hajdani beázás lehangoló emlékét. Majd bal oldalára fordult, és bámulta a lefüggönyözött ablakot. Aztán jöttek sorra a szobájának tárgyai. Mindent az unalomig ismert. A déditől örökölt faliórát, ami egyszer leesett a falról, azóta nem járt. De nem okozott problémát, mert senkit nem érdekelt, mennyi az idő. Az megy, ha mérik, ha nem. Mellette elárvultan lógott a megfeketedett olajkép, “A Táncosnő.” Egy balerina ült egy széken, és kötötte bokáján balettcipője szalagját. Sráckorában, sokszor elfantáziált látványán, megmozgatta kamasz képzelődéseit, persze ma már…nagyot sóhajtott, és elvigyorodott. Már régen nem érdekelte semmi, és senki. Még magára is alig figyelt, ha mégis előfordult, azonnal észrevette agyonhasznált, meglehetősen elbüdösödött fekhelyét.

Úgy gubbasztok ebben a rongytengerben, mint egy döglött kutya- morogta kappan hangján. Már hetek óta ágyat kellett volna húzni, de az időhúzáson kívül nem történik semmi. Hát már dehogynem- szólalt meg benne a már ismert hang. Ez volt számára az a valami, aki szólt hozzá, és akivel szót tudott váltani. Már megint marhaságokat beszélsz- így a hang. Hiszen ma reggel is felébredtél, holott úgy néztél ki este, hogy ez lesz az utolsó tangód, és úgy eltűnsz az öröklétben, hogy csak na. Mondhattam volna plasztikusabb hasonlatot, de nem akartam vulgáris lenni, mert olyan sértődékeny vagy, hogy lassan megutállak.

Ezt nekem mondtad? – kérdezte Jónás rezignáltan. Ha tudnád mennyire fárasztasz, befognád azt a lepcses pofádat. Mást sem tudsz, csak gúnyolódni, egy pillanatra sem zavar, hogy haldoklom. Ez, már a tapintatlanság netovábbja.

Jó jó- te kis kopasz féreg. Ha kívülállóként néznéd magadat, nem tudnád, sírjál, vagy röhögj a látványodon. Fene mód megrágott az idő, és legalább kétszer ki is köpött- ahogy elnézlek. A hang, saját elmésségétől elbűvölve gurgulázva felröhögött. Kicsit meg kell mozgatnom magamat, mert úgy elültem a fenekemet a csontos mellkasodban, hogy ez már- már büntetés- nyögdécselte.

Ha ennyire kényelmetlen, miért nem mész a fenébe- mondta Jónás, egész nap csak jár a szád, idétlenségeket beszélsz, és nagyon fárasztó tudsz lenni. Mennék én szívesen, ne hidd, hogy egy élmény veled vacakolnom, de nem tehetem. Ronda látvány vagy, határozottan unalmas, és buta. Ezt jó ha tudod, lehetnél szerényebb is, így a történet végén. Ha végignézel hosszú életeden, te, aki nem csináltál soha és semmit ami említésreméltó, hát nem csodálkoznék, ha meg sem mernél mukkanni. Te, a jelentéktelenség tornya, legalább a végén lásd be az igazságot, miszerint egy hordó fekália vagy, és legalább annyira büdös is. Jónás, vérig sértetten a hátára fordult, és merőn nézni kezdte a mennyezeti beázás foltját. Elhatározta, bármit mond ez a pimasz senki, még válaszra sem méltatja. Múltak az órák, talán el is szenderedett, a hang térítette magához. Nyisd már ki a szemedet, és nézz a plafonra.

Jónás felnézett, a folt hatalmasan megnőtt, és mintha szélei kezdtek volna kiforrni. Közepe süppedni kezdett, furcsa, sosem érzett szagot árasztott, ami azonnal betöltötte a szobát. Még megrémülni sem maradt ideje, mikor a folt közepe megnyílt, és egy egyre erősödő szívóerő kezdte finoman emelni vézna testét. Összegabalyodó gondolatai közepette hallotta a hang ünnepélyes szózatát, mellkasában, egy zsibbadó szorítást érzett, és ólmos fáradtságot. Már felülről látta magát az ágyban rongybabaként feküdni, még hallani vélte, hogy a vén falióra rekedten kongat, aztán magába nyelte a mennyezeten tátongó üreg.

A völgy

     Sziklákkal tarkított- köves dűlőút vezetett fel a hegygerincre, úgy kanyargott a vén fák között, mint egy kis folyó.
Hosszú volt ez a kaptató, dúsan kínálta a bokatörés lehetőségeit, a nagyobb sziklákon napozó zöld gyíkok, mintha azt figyelték volna, ki jár pórul.
 
      Persze ritkán keveredett a környékre ember, talán nagyobb esők után a környékbeli gombagyűjtők, de azok sem szívesen, mert mindenfélét suttogtak az erdőről, ha nem is hitték el, de bennük maradt egy rossz érzés.
Jobb, ha elkerüljük a gerincre vezető kaptatót,- mondogatták, elég barátságtalan hely.
      A madarak is kikerülik, akkora a csend, hogy szinte hallani. Meg arra a gomba is kevés, elég, ha a hegy lábánál keresgélünk- mondták.

Senki nem vallotta be, hogy fél odamenni.
Aki néha arra tévedt, nem történt vele semmi, de a levegőben volt valami rideg rosszindulat, mintha a sűrű törzsek és lombok árnyékából folyton figyelne valami kegyetlen tekintet.

A hegytetőről csodálatos látvány tárult az érkező elé.
Körben hegykoszorú vonult a szikrázóan kék ég alatt, sűrű erdőkkel borítva mindent, csak a völgyben fogytak el a nagyobb fák, ott termetes bozótos terpeszkedett.
Lent nappal is félhomály uralkodott, a tüskés bozótos mindent benőtt,
csend, és mozdulatlanság mindenütt.

A bokorerdő átölelte az apró házakat, korhadó kerítéseket, csak kevés kémény füstölt, azok is olyan bátortalanul, hogy alig lehetett észrevenni.
Néha, egy feketeruhás öregasszony, vagy ember, sietősen végigment a gazzal telenőtt úton, majd eltűnt az egyik házban.
Még kutyaugatás sem hallatszott sehonnan.

Ahogy jött az este, nőtt a sötétség, mindenki bezárkózott a házába, még a spalettákat is bereteszelték.
A lassan égre kúszó hold sápadt fénye oldotta a feketeséget, olyan halott és deres fénnyel, ami csak reménytelenséget, és félelmet okozott.
Aztán feltámadt a szél, nehéz bűzt hozva a fák közül, a régi temető felől, amit sok éve visszavett az erdő.

A lombok sötét rejtekéből, egyre több kámzsás alak lebegett elő, megindulva a házak felé.
Fehér alakjukat jégszínbe játszotta a hold hideg fénye.
Lassan vonultak végig a falun, majd elnyelte őket az erdő.

Reggelre a völgy képe egészen megváltozott.
Minden növény elszáradt, a nagyobb fák ki is dőltek, az épületek helyén csak romok maradtak, amit órák alatt betakartak az indák.

Az erdőkerülő mesélte el, miután reggel levonszolta magát a faluba.
Viasz sápadtan, kifejezéstelen szemekkel akadozva suttogott, és rázta a hideg.
Még aznap délután meg is halt.
Mert ő volt az egyetlen élő ember, aki látta mi is történt, és ezért az életével fizetett- sugdosták egymásnak a vénasszonyok, az emberek csak fejüket csóválták, de senki nem mert legyinteni, vagy kételkedni a történtekben.
 
  Azóta sem jártak a hegygerincen, féltek, ha meglátják a völgyet, rájukragad az átok.
Ha a völgy felől fújt a szél, érezték a furcsa szagot, egyesek távoli lélekharang hangját vélték ilyenkor hallani.

Szellemvasút

Álmomban valami szellemvasút félén ültem, nem emlékszem tisztán, a bejárat felett mit hirdetett a tábla.

Egy sínpár vezetett be a barlang sötétjébe, rajta pirosra festett egyszemélyes kocsik álltak fekete bőrüléssel. Mikor beszálltam, egy bőr-zöldruhás öregasszony hozzámlépett, egy fémkorlátot hajtott mellkasom elé. Mosolyognom kellett a túlzott óvatosságon-de hagytam. Egy-két percig még mozdulatlanul állt velem a berendezés, majd hirtelen rántással elindult a bejárat sötét szája felé.
 

Nagy rázkódással és csattanással belezuhantam a sötétségbe. Nem láttam semmit, görcsösen markoltam a rám hajtott fémkorlátot, ami akkor és ott borzasztó fontosnak tűnt.
 

Egyre gyorsult a kocsi alattam, felvillant bennem a szétesés a kisiklás lehetséges gyötrelme, de végiggondolni sem maradt időm, a szembesüvöltő vihar belém szorította a levegőt.
 

A szél ordítása egyre erősödött, már saját hangomat sem hallottam-onnan gondolom ordítottam-mert tátva volt a szám. Fejem felett elektromos kisülésekre emlékeztető fények hasították a semmit Vészjósló morajlás harsant, rám ült a megsemmisülés zsugorító élménye. 

A kocsi száguldását fokozva hol felfelé, hol lefelé rohant. legalábbis úgy hiszem, mert hol előre voltam dőlve, hol meg teljesen hátra. Az egyre hidegebb léghuzat sűrűbbé és vastagabbá lett, már úgy szívtam be a fülledt levegőt, hogy fájt a tüdőm.
 

A légtér, a maga láthatatlanságában vibrált és hullámzott valamitől, ami határozottan élő. Meredt tekintettel próbáltam helyzetemet felmérni - hiába.
 

Ebben a gonosz és hullámzó őrületben egyetlen biztos pont maradt- a rám hajtott vaskorlát. Görcsösen markoltam, éreztem kézfejeim elvértelenedését - újaim ránőttek a vasra-mint egyetlen fix pontjára életemnek.
 

Aztán kezdett alakot ölteni a feketeség. Ritkán és bizonytalanul, majd egyre sűrűbben és gyakrabban, kuszán tombolva- egymásba gabalyodva- kapkodtak arcom felé. Az elmosódott kontúrok ellenére felismerni, pontosabban érezni véltem életem kiragadott részleteit.
 

Kíméletlen, fagyasztó élmény ezeket kívülállóként érzékelni, képtelen helyzetből átélni. Kínos szerepcsere történt, mert nem mint elkövetőt, sértettként érintett az előadás.
 

Feltámadt körülöttem minden ami féken tartott énem része, eltűnt a kontroll, és a vad-fékevesztett folyamatban próbáltam élve maradni. Rekedt harsonák hangjai keveredtek fejemben vicsorgó  farkasüvöltéssel, megnyitva a pokol sosem hitt kapuit.
 

A ˝Mindent elsöprő˝ diadalának súlytalan és jelentéktelen részévé válva forogtam és kapaszkodtam a hitben, hogy megúszom-túlélem ezt a rettenetes földöntúli erőt.
A felém kapkodó hófehér és karomszerű kezek erdejét, az örökké alakváltó képlékeny arcokat fogatlan tátott szájakat.
 

Kocsim, úgy csapódott jobbra-balra mérhetetlen száguldásában, majd kiszakítva ülésemből.
Vágtattam elmúlt hozzátartozóim szenvtelen, sárgult arcai felé, éreztem, belezuhanok kifejezéstelen szemeik mélységeibe.
 

Lelkem fájdalmas reccsenéssel szakadt ki mellkasomból, összefröcskölve az egész látványt.
Hirtelen rámdőlt a csend.
 

Kocsim váratlanul kigördült az alagútból és megállt. A zöld-bőrruhás öreg nő, lehajtotta mellkasomnak feszülő védőkorlátomat, kisegítve az ülésből.

Ernyedt izmokkal, kiürült lélekkel, elindultam hazafelé.