1.
Mert ahányszor felment az acélsodronyra, nála volt az a rohadt egyensúlyozó bot, úgy tudott vele hadonászni, mint egy szánalmas amatőr.
De ahányszor ezekkel a kis betűméretekkel írok, hamar kinézem a szemeimet, és dühöngeni kezdek.
Lassan olyan hülye leszek, mint ő ott a sodronyon, guggoló helyzetben vibrál, mint aki be van szarva, szerinte nem erről van szó, az egyensúlyozáshoz kell neki ez a testtartás. Szerinte…
Persze hogy hazudik, hogy nézne ki, ha azt mondaná, - mondjuk -, hogy igazad van, hogy észrevetted! Tényleg be vagyok szarva, nem hittem, hogy észreveszed.
Ha ezt mondaná, talán becsülném még valamire, mert nem baj, ha valaki egy beszari, de legyen benne annyi tartás, hogy beismerje.
Hát nem?
Minden fellépésén ott vagyok, figyelem mikor fog leesni, hogy azt tudjam mondani neki, hogy na látod, te hülye, itt heverészel a földön összetörve, miért nem volt neked jó itt a földön?
Meg az utóbbi időben elhízott, csak úgy hajlott alatta a sodrony.
Szoktam nézni a ketrecharcot…
Hát ne tudja senki, mikor két ember egymásnak megy, üt, rúg, és birkózik, mindent elkövetnek, hogy egymásnak fájdalmat okozzanak.
És a közönség…
Csupa sérült lelkivilágú, gyáva és szadista hajlamú barom, aki sosem mert még egy beteg patkányt sem agyoncsapni, kiéli vágyait vizuális szinten, odaképzeli magát a ketrecbe, persze a győztes helyére.
Kivirágzik, vöröslő pofazacskói csak úgy reszketnek az indulattól, szemei nedvesen csillognak hülye fejében, és átszellemülten üvöltözik.
Csak úgy fossák ezek a rendezvények a marcipán hősöket, mert mindenkinek ki kell élnie magából a torzulatait, hogy hazafelé menet, legalább fél méterrel magasabbnak érezhesse magát.
Otthon aztán újra cilinderben futkos az ágy alatt, és alig várja a következő bunyót.
Mi férfiak.
Hát igen. Képzelegni, hazudozni- az igen, aztán reszketni a tyúkszaros életért a sodronyon, veszettül szánalmas magánszám…
De a nyomorult lét is élet, ezt be kell lássam és ha valakinek csak ennyire telik, hát Istenem…
Meg lehet szokni.
Ebből az ördögi körből nincs hogy kitörni, mert a nyakát törné ki, a társadalom legnagyobb örömére, mert ebből a fajtából még mindig marad rengeteg.
Jut eszembe, egyszer- nagyon régen, a szigetszentmiklósi strand vendéglőjének repedezett betonplaccán,- amit felvert a gaz,- a hangszóró egy tangót böfögött.
A helyi filmszínház alkalmazottja, – nem tudom milyen státusban lehetett- spanyol tangót táncolt egy nőfélével.
Egy térdeplő mellszobor volt a torreádor, elnyűtt- szürke zakóban, kitérdesedett nadrágban, és magas szárú tornacipőben…
Olyan átéléssel suhant, és dobálta a fejét jobbra- balra, hogy szinte beleégett az emlékezetembe.
Hát egy ilyennek, mondjuk egy Diótörőt eltáncolni- egy nudli.
Ekkora öntudattal és átéléssel száguldozni, azóta sem láttam senkit.
Felejthetetlen kulturális emlékemmé avanzsált…
Dögletes egy emlékmúzeuma jön össze idővel az embernek, rengeteg a lelki sérült görény, persze lehetne bennem elnézés, és megbocsátás, de nincs, mert ezeknek esővíz lehet a fejükben agy helyett, ami végzetesen le tud hangolni.
Ami irigylésre méltó, az- az, hogy ezek megelégedett emberek, húsz centire rakják fel a lécet, folyton átugorják, és tele vannak sikerélménnyel.
Mi férfiak…
De ez a nyomorult kötéltáncolás, ez egy betegség, ott fent a magasban majrézni minden nap azért a tetves pár pénzért, hát nem normális dolog.
Aztán ép bőrrel lekeveredve onnan, a földön folytatni a kötéltáncot, megküzdeni minden óráért, és a végén kidőlni mint egy túlkoros bányaló..
Éktelen nagy perspektíva, ezt még megtetézni egy acélsodronnyal, ízlés dolga..
Amúgy minden ízlés dolga, például az élelmiszerboltban mindig pálinkát lopnak, sosem kenyeret.
Ez, egy általános jólét miatt lehet, mert senki nem éhes- szerencsére, csak szomjas.
Állítólag előbb hal szomjan az ember, mint éhen.
Na de nálunk ez nem fordulhat elő, legfeljebb az, hogy valakiben meggyullad a pálinka, és mint Szent Elmó tüze, világít egy darabig, majd átsegíti a hajdani szomjazót a túlvilágra.
Nnnna..
Jót beszélgettünk- ugye?
Kellemes időnként elcseverészni anélkül, hogy oda kelljen figyelni az embernek, mert mindenki visszeresre erőlteti az agyát, hogy értelmes és összefüggő dolgokról pofázzon, aztán egészen kimerül a végén, és akkor is a másik hülyének nézi.
Aztán úgy jár, mint a Villon „Kövér Margot”- jában, mikor kérdezte a nőt, hogy mi baja vele, és az volt a válasz, hogy „Villon, unom az eszedet”
Na ezért nem érdemes kuplerájba járni.
2.
Nnnna- már itt is van a következő éjszaka.
Mostanában mintha egyre gyorsabban jönnének az éjszakák, épphogy csinálok valamit, és hopp, máris itt terem.
Szar ügy, próbálom szokni, majd csak egyszer sikerül.
Úgy látszik felgyorsultak a nappalok, és egyre hosszabbak az éjszakák.
Ez, önmagában nem is lenne baj, csak elöregedésem is felgyorsulhatott. Gondolom.
Szívesen nem gondolnék rá, de nem tudom hogy kell.
Én annyi mindenre gondolok egyszerre, hogy remélem, kinyomják belőlem ezt a rohadtul nyomasztó érzést.
Mert a gondolatoknak van súlya, és tömege, az ember agyának viszont befogadóképessége véges.
Persze ezzel nem mondtam semmi újat, mert az életben minden véges, pont ez ne lenne az?
Röhej
Megette a fene az egészet, már úgy megszoktam, hogy hosszú évek óta nem csinálok mást, mint véges és valójában értelmetlen dolgokat, nem fogom tudni megszokni, hogy ezentúl csak végeseket csináljak…
Az élet, nem egy demokratikus intézmény, nincs hol kifejteni a nézőpontjaimat, nincs kinek apellálnom, csak megyek előre az időben, aztán huss, egyszercsak láthatatlan leszek..
Kicsit nyomaszt a történet, már megszoktam, hogy itt és most- vagyok.
De hát ez a bárányok sorsa, a szokványos bárányokat le szokták vágni, Isten bárányai, meg idővel eltűnnek.
Na de nem kell a harangokat félreverni, még zeng a dal, még itt a nyár, és ha az ember napozik, és végig arra gondol, hogy este bezzeg nem fog sütni semmi, akkor az egész napját tönkreteszi.
Na, akkor napozzunk- gondolatok nélkül, illetve bármiről morfondírozhatok, nem kell félnem, hogy értelme lesz, nem fogok senkit megüdvözíteni, sem elrontani.
Ezt mindenkinek saját magának kell tegye. Teszik is.
Lassan ott tartok, hogy csak állatokkal van türelmem kedvesnek lenni, azok szeretete önzetlen, az embernek meg mindig van hátsó szándéka, nekem is.
De ez a hibás teremtés bűne, amit a Mindenható kissé rühell, és az emberre akarja kenni.
Érthető, én is ezt tenném, ha mindenható lennék…
Egyszerű példa, ha egy férfi nagyon gáláns egy nővel, az valamit akar, és feltehetően nem pikétet játszani.
Egy üzletben, a hosszadalmasan matató vevő- gyanús, hogy lopni szeretne,
Egy nő, ha feltűnően kedves velem, eszembe jut egy kificamított dal két sora,
„Nekem ez az éjszaka gyanús, hogy te pénzt csalsz ki anyus, maga játszik csak velem”…satöbbi.
Hiszen tudom magamról, hogy nem vagyok egy kihagyhatatlan pasi.
Fura egy világ ez, de szórakoztató is tud lenni.
A múló időre nem igazán gondol senki, a lehengerlő démon, mire kettőt fordul, elfogynak a megkopasztható ügyfelei, ott áll egyedül a semmi közepén, és úgy kell széthajtogatni a ráncait, hogy lássam a szemét…
Akkor fájlalja először, hogy nem tanult meg mondjuk havasi kürtön játszani, most beszállhatna egy rézfúvós bandába.
De fújhatja, esetében a semmit, azt lehet tömbházban is művelni, nem zavar vele senkit.
Én, például nem merek keringőzni mert szédülök, és csak egy bazi-nagydarab nővel tehetném, mert nagy a súlyom, és egyetlen esélyem, hogy malőr esetén el tud kapni.
Egy alacsony vézna tyúk, ha szeizmográfja jelezné a hegyomlást, úgy elpucolna alólam mint a pinty, én meg akkorát esnék, mint egy ólajtó.
Még belegondolni is rémes.
Az élethez nagy fifika kell, meg szerencse. A biztos, ha nem értek semmihez, és ahhoz is rosszul, akkor nincs támadási felületem.
Számíthatok egy viszonylag nyugodt életre.
Ha már vagyok, miért ne tegyem nyugodttá, ha tehetem.
Hát nem?
3.
Éjszaka, az ember annyit lát, hogy majdnem semmit, ez az egyik hátránya egy macskával szemben, amin nem lehet segíteni.
Rengeteg dolog van földön és égen, amit csak elfogadni lehet, kárpótlásul lehet fanyalogni, öklendezni, ájuldozni, ki milyen teherbírású idegrendszerrel bír.
Egy nehéz és kilátástalan helyzetben az a biztos, hogy mindig lehet még nehezebb.
Ez- a ritkán előforduló jó dolgokra nem érvényes.
Bár az is kivált érzeteket, de rendszerint gyanakvást.
Egy tapasztalt egyénnek – ha az arca felé nyúlnak-, kigyulladnak a fejében a vészlámpák, mert tudja, hogy simogatás is lehet a mozdulat vége, meg egy nagy pofon is.
Jobb a csendes békesség, nem kell lőtávolon belül tartózkodni.
Az éjszakának van egy nyugalma, az állandóság érzet megnyugtat, még gondolkodásra is késztethet, mert nem vonja el a figyelmet, hiszen érzékelhető életterem nagyon leszűkül.
A nappalok fényében, nem figyel senki befelé, nem hallja meg azokat a finom és halk hangokat, – figyelmeztetéseket – amik folyton szólnak.
Aztán jól ráfizet, és mindenkit okol a balsikerért, saját magán kívül. .
Irtó nagy marhák tudunk lenni, hogy durvább szót ne használjak.
Az éjszaka, ugyanakkor egy másik világ, nyüzsgő élete, csak érzékelhető. Sejtelmes és valószínűtlen, de érezhetően van.
Olyan érzéseket kelt az emberben, hogy valamik figyelik minden mozdulatát, ugyanakkor minden oldalról védtelen.
Okosabb, ha nem tartózkodik kint, bezárkózik a lakásába, és lehúzza a redőnyöket.
Hallgathatja a kint kóborló entitások és más lények kaparászásait, morgásait és sóhajait, a hold hideg fényében lézengő- régen elhaltak árnyainak, sóvárgó- kaparászó hangjait.
Rohadt egy dolog lehet, a földi élet emlékfoszlányaival bolyongani a sötét semmiben, szólongatni az emlékké vált embereket, bár a testetlenség biztosít egy abszolút szabadságot, amit megkeserítenek a hajdani élet képei.
Időnként eszembejut az öreg Sanyi bácsi, aki a háza előtti hársfára mászott egy létrán, hogy a koronáját visszavágja.
Ott lett rosszul, és halt meg.
Rohantak értem, hogy jöjjek, mert a Sanyival baj van.
A vállamon hoztam le, mint egy teli zsákot.
Csoda, hogy a létra fokai megbírtak kettőnket.
Majd bele döglöttem a súlya alatt,- pedig nem volt nagydarab ember. Hihetetlen, hogy egy elszállt lélek tokjának mekkora súlya van.
Napokig úgy járkáltam az izomláztól, mint akivel hatalmas blama történt.
Hiába nem akart a test elmenni, a lélek nélkül nincs apelláta.
Ilyenkor az éjszaka csendjében mi minden eszembejut…
A lét, a folyamatos történések hosszú fűzére, úgy sodorják és dobálják az embert, hogy nem győz kapaszkodni.
Legalábbis addig, amíg sikerül.
Hát nem?
4.
A rohadt életbe…
Egész nap rossz napom volt, nem éreztem jól magam, jön a felmelegedés.
Bár nyugodt az éjszaka, egy nyamvadt csillag sem világít az égbolton.
Olyan sötét van, mint egy mamut fenekében.
Legszívesebben lefeküdnék, de ha nem akkor teszem, amikor úgy érzem, hogy lefordulok a székről, hamar elalszom, aztán felébredek, és annyi.
Mindenféle kínos és lélekforgató dolgokat kezdek álmodni, dúltan ébredek, felkelek, és rágyújtok.
Az egészséges élet, az nagyon fontos.
Egyszer láttam egy fiatal nőt.
Egy éjszakai tűzesetre ébredt fel álmából, és az élmény valamit eltorzított benne, mert többet nem tudott aludni.
Nagy dózis altatókkal bombázták intravénásan, kicsit tudott szenderegni, bár ez az állapot inkább volt valami kóma, mint alvás.
Nem tudtak mit kezdeni vele, biztosan hamar meg is halt.
Az éjszaka is tud kíméletlen lenni, nem csak a nappal.
Puhaságában képes racionális lenni és személytelen, állítólag egy döntési helyzetben minél inkább jelen van a lélek, annál nagyobb a hibalehetőség az eredményt illetően.
Sokszor kell egy életben dönteni, felelősséggel, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Tisztességes embereknél akkor jön a lelkiismeret furdalás, az önvád.
Hogy micsoda szemét dolgok képesek történni az emberrel.
Komolyan mondom, ha nem érzek semmi rendelleneset, tele leszek gyanakvással.
Van ismerősöm, aki állandóan vizsgáltatja magát.
Na rendben, de miért jó neki, ha mondjuk három hónappal előbb értesül gyógyíthatatlan betegségéről?
Még azt az utolsó pár hetét is tönkretette.
Minő botor tett…
Életem felét átalszom, a másik felét meg átaggódom.
Hatalmas élmény, igen értelmes elfoglaltság, de ez olyan mint a demokrácia, vagy a házasság.
Nem jó, de nincs jobb.
Az ember, tulajdonképpen, csak és kizárólag magára gondol. Az érdekli igazán, ami őt érintheti, sajnálkozik részvevőn, ha valakiről rosszat hall, de ez egy máz, mert lekeveredik némi kárörömmel.
Mondok egy példát: Pisti leesett a lépcsőn, a létráról, jól összeverte magát, és eltörte a vállát.
Reakció: Jézusmárja, ez a szegény, még jó, hogy viszonylag megúszta, járhatott volna rosszabbul is.
Rejtett reakció, belső használatra: A marha, mert mindig fontoskodik, minek mászkál létrán ekkora valaggal, még az sem lenne furcsa, ha összetört volna a létra alatta.
Most jól ráfaragott, már ideje volt, hogy megbüntesse a sors.
A fontoska, mert Ő, és aztán senki, a pótolhatatlankám, ha így folytatja, nem tudom hogy fog tolókocsival létrára mászni…
Az önzés az élet sója, a fennmaradás alapkövetelménye, mert amit ma megehetsz, ne add oda másoknak, azoknak, akik ha szarban vagy, úgy spriccelnek el mint a pinty, olyanok mint én.
De én nem gonoszságból vagy érzéketlenségből tűnök el adott esetben, csupán nem akarok tolakodni.
Hogy ki, és milyen technikával oldja meg a problémáját, az egyéni döntés kérdése, a segítőkész belepofázás csak zavart okoz, és még harag is lesz belőle.
Hát, értelmes ember nem gyűjt ellenséget, megelégszik annyival amennyi van.
Egy ismerősöm házassága kezdett tönkremenni, mert az asszony ivott.
Mikor panaszkodott, azt mondták neki, hogy igyon ő is, vagy váljon el.
Ez a gordiuszi csomó esete, mert a dolgok sosem komplikáltak, kivétel, ha megkomplikáljuk őket.
És tesszük is, mert a sima ügyek unalmasak, és egy életen át unatkozni, ahhoz az hosszú.
Azért hosszú tud lenni egy éjszaka. A maga látszólagos békéjével, befelé tekintgetésre késztet, a gondolatok lomha csordogálását nem zavarja, semmi, és nem kell mindig világrengető elmésségekbe gabalyodni, mert minek, és ha netán sikerülne is, hát nem tud az ember vele mit kezdeni.
Hát nem?
Bejegyzések
