Éjszakai csevegés 1.- 4.

 

1.
Mert ahányszor felment az acélsodronyra, nála volt az a rohadt egyensúlyozó bot, úgy tudott vele hadonászni, mint egy szánalmas amatőr.
De ahányszor ezekkel a kis betűméretekkel írok, hamar kinézem a szemeimet, és dühöngeni kezdek.
Lassan olyan hülye leszek, mint ő ott a sodronyon, guggoló helyzetben vibrál, mint aki be van szarva, szerinte nem erről van szó, az egyensúlyozáshoz kell neki ez a testtartás. Szerinte…
Persze hogy hazudik, hogy nézne ki, ha azt mondaná, - mondjuk -, hogy igazad van, hogy észrevetted! Tényleg be vagyok szarva, nem hittem, hogy észreveszed.
Ha ezt mondaná, talán becsülném még valamire, mert nem baj, ha valaki egy beszari, de legyen benne annyi tartás, hogy beismerje.
Hát nem?
Minden fellépésén ott vagyok, figyelem mikor fog leesni, hogy azt tudjam mondani neki, hogy na látod, te hülye, itt heverészel a földön összetörve, miért nem volt neked jó itt a földön?
Meg az utóbbi időben elhízott, csak úgy hajlott alatta a sodrony.
Szoktam nézni a ketrecharcot…
Hát ne tudja senki, mikor két ember egymásnak megy, üt, rúg, és birkózik, mindent elkövetnek, hogy egymásnak fájdalmat okozzanak.
És a közönség…
Csupa sérült lelkivilágú, gyáva és szadista hajlamú barom, aki sosem mert még egy beteg patkányt sem agyoncsapni, kiéli vágyait vizuális szinten, odaképzeli magát a ketrecbe, persze a győztes helyére.
Kivirágzik, vöröslő pofazacskói csak úgy reszketnek az indulattól, szemei nedvesen csillognak hülye fejében, és átszellemülten üvöltözik.
Csak úgy fossák ezek a rendezvények a marcipán hősöket, mert mindenkinek ki kell élnie magából a torzulatait, hogy hazafelé menet, legalább fél méterrel magasabbnak érezhesse magát.
Otthon aztán újra cilinderben futkos az ágy alatt, és alig várja a következő bunyót.
Mi férfiak.
Hát igen. Képzelegni, hazudozni- az igen, aztán reszketni a tyúkszaros életért a sodronyon, veszettül szánalmas magánszám…
De a nyomorult lét is élet, ezt be kell lássam és ha valakinek csak ennyire telik, hát Istenem…
Meg lehet szokni.
Ebből az ördögi körből nincs hogy kitörni, mert a nyakát törné ki, a társadalom legnagyobb örömére, mert ebből a fajtából még mindig marad rengeteg.
Jut eszembe, egyszer- nagyon régen, a szigetszentmiklósi strand vendéglőjének repedezett betonplaccán,- amit felvert a gaz,- a hangszóró egy tangót böfögött.
A helyi filmszínház alkalmazottja, – nem tudom milyen státusban lehetett- spanyol tangót táncolt egy nőfélével.
Egy térdeplő mellszobor volt a torreádor, elnyűtt- szürke zakóban, kitérdesedett nadrágban, és magas szárú tornacipőben…
Olyan átéléssel suhant, és dobálta a fejét jobbra- balra, hogy szinte beleégett az emlékezetembe.
Hát egy ilyennek, mondjuk egy Diótörőt eltáncolni- egy nudli.
Ekkora öntudattal és átéléssel száguldozni, azóta sem láttam senkit.
Felejthetetlen kulturális emlékemmé avanzsált…
Dögletes egy emlékmúzeuma jön össze idővel az embernek, rengeteg a lelki sérült görény, persze lehetne bennem elnézés, és megbocsátás, de nincs, mert ezeknek esővíz lehet a fejükben agy helyett, ami végzetesen le tud hangolni.
Ami irigylésre méltó, az- az, hogy ezek megelégedett emberek, húsz centire rakják fel a lécet, folyton átugorják, és tele vannak sikerélménnyel.
Mi férfiak…
De ez a nyomorult kötéltáncolás, ez egy betegség, ott fent a magasban majrézni minden nap azért a tetves pár pénzért, hát nem normális dolog.
Aztán ép bőrrel lekeveredve onnan, a földön folytatni a kötéltáncot, megküzdeni minden óráért, és a végén kidőlni mint egy túlkoros bányaló..
Éktelen nagy perspektíva, ezt még megtetézni egy acélsodronnyal, ízlés dolga..
Amúgy minden ízlés dolga, például az élelmiszerboltban mindig pálinkát lopnak, sosem kenyeret.
Ez, egy általános jólét miatt lehet, mert senki nem éhes- szerencsére, csak szomjas.
Állítólag előbb hal szomjan az ember, mint éhen.
Na de nálunk ez nem fordulhat elő, legfeljebb az, hogy valakiben meggyullad a pálinka, és mint Szent Elmó tüze, világít egy darabig, majd átsegíti a hajdani szomjazót a túlvilágra.
Nnnna..
Jót beszélgettünk- ugye?
Kellemes időnként elcseverészni anélkül, hogy oda kelljen figyelni az embernek, mert mindenki visszeresre erőlteti az agyát, hogy értelmes és összefüggő dolgokról pofázzon, aztán egészen kimerül a végén, és akkor is a másik hülyének nézi.
Aztán úgy jár, mint a Villon „Kövér Margot”- jában, mikor kérdezte a nőt, hogy mi baja vele, és az volt a válasz, hogy „Villon, unom az eszedet”
Na ezért nem érdemes kuplerájba járni.


2.
Nnnna- már itt is van a következő éjszaka.
Mostanában mintha egyre gyorsabban jönnének az éjszakák, épphogy csinálok valamit, és hopp, máris itt terem.
Szar ügy, próbálom szokni, majd csak egyszer sikerül.
Úgy látszik felgyorsultak a nappalok, és egyre hosszabbak az éjszakák.
Ez, önmagában nem is lenne baj, csak elöregedésem is felgyorsulhatott. Gondolom.
Szívesen nem gondolnék rá, de nem tudom hogy kell.
Én annyi mindenre gondolok egyszerre, hogy remélem, kinyomják belőlem ezt a rohadtul nyomasztó érzést.
Mert a gondolatoknak van súlya, és tömege, az ember agyának viszont befogadóképessége véges.
Persze ezzel nem mondtam semmi újat, mert az életben minden véges, pont ez ne lenne az?
Röhej
Megette a fene az egészet, már úgy megszoktam, hogy hosszú évek óta nem csinálok mást, mint véges és valójában értelmetlen dolgokat, nem fogom tudni megszokni, hogy ezentúl csak végeseket csináljak…
Az élet, nem egy demokratikus intézmény, nincs hol kifejteni a nézőpontjaimat, nincs kinek apellálnom, csak megyek előre az időben, aztán huss, egyszercsak láthatatlan leszek..
Kicsit nyomaszt a történet, már megszoktam, hogy itt és most- vagyok.
De hát ez a bárányok sorsa, a szokványos bárányokat le szokták vágni, Isten bárányai, meg idővel eltűnnek.
Na de nem kell a harangokat félreverni, még zeng a dal, még itt a nyár, és ha az ember napozik, és végig arra gondol, hogy este bezzeg nem fog sütni semmi, akkor az egész napját tönkreteszi.
Na, akkor napozzunk- gondolatok nélkül, illetve bármiről morfondírozhatok, nem kell félnem, hogy értelme lesz, nem fogok senkit megüdvözíteni, sem elrontani.
Ezt mindenkinek saját magának kell tegye. Teszik is.
Lassan ott tartok, hogy csak állatokkal van türelmem kedvesnek lenni, azok szeretete önzetlen, az embernek meg mindig van hátsó szándéka, nekem is.
De ez a hibás teremtés bűne, amit a Mindenható kissé rühell, és az emberre akarja kenni.
Érthető, én is ezt tenném, ha mindenható lennék…
Egyszerű példa, ha egy férfi nagyon gáláns egy nővel, az valamit akar, és feltehetően nem pikétet játszani.
Egy üzletben, a hosszadalmasan matató vevő- gyanús, hogy lopni szeretne,
Egy nő, ha feltűnően kedves velem, eszembe jut egy kificamított dal két sora,
„Nekem ez az éjszaka gyanús, hogy te pénzt csalsz ki anyus, maga játszik csak velem”…satöbbi.
Hiszen tudom magamról, hogy nem vagyok egy kihagyhatatlan pasi.
Fura egy világ ez, de szórakoztató is tud lenni.
A múló időre nem igazán gondol senki, a lehengerlő démon, mire kettőt fordul, elfogynak a megkopasztható ügyfelei, ott áll egyedül a semmi közepén, és úgy kell széthajtogatni a ráncait, hogy lássam a szemét…
Akkor fájlalja először, hogy nem tanult meg mondjuk havasi kürtön játszani, most beszállhatna egy rézfúvós bandába.
De fújhatja, esetében a semmit, azt lehet tömbházban is művelni, nem zavar vele senkit.
Én, például nem merek keringőzni mert szédülök, és csak egy bazi-nagydarab nővel tehetném, mert nagy a súlyom, és egyetlen esélyem, hogy malőr esetén el tud kapni.
Egy alacsony vézna tyúk, ha szeizmográfja jelezné a hegyomlást, úgy elpucolna alólam mint a pinty, én meg akkorát esnék, mint egy ólajtó.
Még belegondolni is rémes.
Az élethez nagy fifika kell, meg szerencse. A biztos, ha nem értek semmihez, és ahhoz is rosszul, akkor nincs támadási felületem.
Számíthatok egy viszonylag nyugodt életre.
Ha már vagyok, miért ne tegyem nyugodttá, ha tehetem.
Hát nem?


3.
Éjszaka, az ember annyit lát, hogy majdnem semmit, ez az egyik hátránya egy macskával szemben, amin nem lehet segíteni.
Rengeteg dolog van földön és égen, amit csak elfogadni lehet, kárpótlásul lehet fanyalogni, öklendezni, ájuldozni, ki milyen teherbírású idegrendszerrel bír.
Egy nehéz és kilátástalan helyzetben az a biztos, hogy mindig lehet még nehezebb.
Ez- a ritkán előforduló jó dolgokra nem érvényes.
Bár az is kivált érzeteket, de rendszerint gyanakvást.
Egy tapasztalt egyénnek – ha az arca felé nyúlnak-, kigyulladnak a fejében a vészlámpák, mert tudja, hogy simogatás is lehet a mozdulat vége, meg egy nagy pofon is.
Jobb a csendes békesség, nem kell lőtávolon belül tartózkodni.
Az éjszakának van egy nyugalma, az állandóság érzet megnyugtat, még gondolkodásra is késztethet, mert nem vonja el a figyelmet, hiszen érzékelhető életterem nagyon leszűkül.
A nappalok fényében, nem figyel senki befelé, nem hallja meg azokat a finom és halk hangokat, – figyelmeztetéseket – amik folyton szólnak.
Aztán jól ráfizet, és mindenkit okol a balsikerért, saját magán kívül. .
Irtó nagy marhák tudunk lenni, hogy durvább szót ne használjak.
Az éjszaka, ugyanakkor egy másik világ, nyüzsgő élete, csak érzékelhető. Sejtelmes és valószínűtlen, de érezhetően van.
Olyan érzéseket kelt az emberben, hogy valamik figyelik minden mozdulatát, ugyanakkor minden oldalról védtelen.
Okosabb, ha nem tartózkodik kint, bezárkózik a lakásába, és lehúzza a redőnyöket.
Hallgathatja a kint kóborló entitások és más lények kaparászásait, morgásait és sóhajait, a hold hideg fényében lézengő- régen elhaltak árnyainak, sóvárgó- kaparászó hangjait.
Rohadt egy dolog lehet, a földi élet emlékfoszlányaival bolyongani a sötét semmiben, szólongatni az emlékké vált embereket, bár a testetlenség biztosít egy abszolút szabadságot, amit megkeserítenek a hajdani élet képei.
Időnként eszembejut az öreg Sanyi bácsi, aki a háza előtti hársfára mászott egy létrán, hogy a koronáját visszavágja.
Ott lett rosszul, és halt meg.
Rohantak értem, hogy jöjjek, mert a Sanyival baj van.
A vállamon hoztam le, mint egy teli zsákot.
Csoda, hogy a létra fokai megbírtak kettőnket.
Majd bele döglöttem a súlya alatt,- pedig nem volt nagydarab ember. Hihetetlen, hogy egy elszállt lélek tokjának mekkora súlya van.
Napokig úgy járkáltam az izomláztól, mint akivel hatalmas blama történt.
Hiába nem akart a test elmenni, a lélek nélkül nincs apelláta.
Ilyenkor az éjszaka csendjében mi minden eszembejut…
A lét, a folyamatos történések hosszú fűzére, úgy sodorják és dobálják az embert, hogy nem győz kapaszkodni.
Legalábbis addig, amíg sikerül.
Hát nem?


4.
A rohadt életbe…
Egész nap rossz napom volt, nem éreztem jól magam, jön a felmelegedés.
Bár nyugodt az éjszaka, egy nyamvadt csillag sem világít az égbolton.
Olyan sötét van, mint egy mamut fenekében.
Legszívesebben lefeküdnék, de ha nem akkor teszem, amikor úgy érzem, hogy lefordulok a székről, hamar elalszom, aztán felébredek, és annyi.
Mindenféle kínos és lélekforgató dolgokat kezdek álmodni, dúltan ébredek, felkelek, és rágyújtok.
Az egészséges élet, az nagyon fontos.
Egyszer láttam egy fiatal nőt.
Egy éjszakai tűzesetre ébredt fel álmából, és az élmény valamit eltorzított benne, mert többet nem tudott aludni.
Nagy dózis altatókkal bombázták intravénásan, kicsit tudott szenderegni, bár ez az állapot inkább volt valami kóma, mint alvás.
Nem tudtak mit kezdeni vele, biztosan hamar meg is halt.
Az éjszaka is tud kíméletlen lenni, nem csak a nappal.
Puhaságában képes racionális lenni és személytelen, állítólag egy döntési helyzetben minél inkább jelen van a lélek, annál nagyobb a hibalehetőség az eredményt illetően.
Sokszor kell egy életben dönteni, felelősséggel, aztán vagy sikerül, vagy nem.
Tisztességes embereknél akkor jön a lelkiismeret furdalás, az önvád.
Hogy micsoda szemét dolgok képesek történni az emberrel.
Komolyan mondom, ha nem érzek semmi rendelleneset, tele leszek gyanakvással.
Van ismerősöm, aki állandóan vizsgáltatja magát.
Na rendben, de miért jó neki, ha mondjuk három hónappal előbb értesül gyógyíthatatlan betegségéről?
Még azt az utolsó pár hetét is tönkretette.
Minő botor tett…
Életem felét átalszom, a másik felét meg átaggódom.
Hatalmas élmény, igen értelmes elfoglaltság, de ez olyan mint a demokrácia, vagy a házasság.
Nem jó, de nincs jobb.
Az ember, tulajdonképpen, csak és kizárólag magára gondol. Az érdekli igazán, ami őt érintheti, sajnálkozik részvevőn, ha valakiről rosszat hall, de ez egy máz, mert lekeveredik némi kárörömmel.
Mondok egy példát: Pisti leesett a lépcsőn, a létráról, jól összeverte magát, és eltörte a vállát.
Reakció: Jézusmárja, ez a szegény, még jó, hogy viszonylag megúszta, járhatott volna rosszabbul is.
Rejtett reakció, belső használatra: A marha, mert mindig fontoskodik, minek mászkál létrán ekkora valaggal, még az sem lenne furcsa, ha összetört volna a létra alatta.
Most jól ráfaragott, már ideje volt, hogy megbüntesse a sors.
A fontoska, mert Ő, és aztán senki, a pótolhatatlankám, ha így folytatja, nem tudom hogy fog tolókocsival létrára mászni…
Az önzés az élet sója, a fennmaradás alapkövetelménye, mert amit ma megehetsz, ne add oda másoknak, azoknak, akik ha szarban vagy, úgy spriccelnek el mint a pinty, olyanok mint én.
De én nem gonoszságból vagy érzéketlenségből tűnök el adott esetben, csupán nem akarok tolakodni.
Hogy ki, és milyen technikával oldja meg a problémáját, az egyéni döntés kérdése, a segítőkész belepofázás csak zavart okoz, és még harag is lesz belőle.
Hát, értelmes ember nem gyűjt ellenséget, megelégszik annyival amennyi van.
Egy ismerősöm házassága kezdett tönkremenni, mert az asszony ivott.
Mikor panaszkodott, azt mondták neki, hogy igyon ő is, vagy váljon el.
Ez a gordiuszi csomó esete, mert a dolgok sosem komplikáltak, kivétel, ha megkomplikáljuk őket.
És tesszük is, mert a sima ügyek unalmasak, és egy életen át unatkozni, ahhoz az hosszú.
Azért hosszú tud lenni egy éjszaka. A maga látszólagos békéjével, befelé tekintgetésre késztet, a gondolatok lomha csordogálását nem zavarja, semmi, és nem kell mindig világrengető elmésségekbe gabalyodni, mert minek, és ha netán sikerülne is, hát nem tud az ember vele mit kezdeni.
Hát nem?

A semmi hangjai


- Hallottad már a semmi hangját? – kérdezte az almafa a fagyalt.
- Nem én… még soha - válaszolt a bokor. Nincs is a semminek hangja. A semmi, az semmi - szögezte le a fagyal.
- Neked biztos - válaszolta az almafa. Mert alacsony vagy és a te szinteden csak a bogarak matatását hallani. Az egész életed is ezen a szinten mocorog, és el sem tudod képzelni, hogy milyen lehet magasabban létezni.
- Hát lehet - így a fagyal, de hol vagy te egy jegenyéhez képest. Annak te nem vagy más, mint egy fűcsomó.
- Fűcsomó? – háborodott fel a fa. Te nem vagy normális - hörögte, és akkorát rázott az ágain felháborodásában, hogy potyogni kezdett róla a gyümölcs. - Te mondod ezt, aki egy haszontalan gyom vagy?
- Én nem gyom vagyok, hanem fagyal. - mondta higgadt nyugalommal a bokor.
Az almafa tombolt a dühtől, egyre potyogtatta az almáit.
- Hülye vagyok, hogy szóbaállok egy magadfajta senkivel - szólt.
- Akkor ne is folytassuk ezt a lehetetlen csevegést - mondta a bokor, és elhallgatott.
Csak a szellő bujkált leveleik között, meg a semmi dúdolgatott.
Most először életében hallotta a fagyal is.

*
Az erdei tisztás szélén a nagy faóriások tövében egy pöfeteggomba szunyókált.
Álmában fürdött a lapulevelek rejtekében csörgedező patak hűs habjaiban, mikor goromba ütésre ébredt.
Hirtelen azt sem tudta hol van, aztán meghallotta a kalapján ülő valami pánsípjának hangjait.
Éppen dühbe akart gurulni, de lenyűgözte a hangszer varázslatos éneke.
- Ki zenél a kalapomon? - mordult rá a valamire rezignáltan.
- Csak én, jött a válasz, én, a puttó.
- Már vagy egy órája zenélsz, és mindig ugyan azt - így a gomba.
- Hát persze, hogy persze - röhögött a jövevény -, mást nem tudok, kénytelen vagyok mindig ugyan azt fújni.
- De már az idegeimre mentél ezzel az unalmas dallammal - mondta a gomba.
- Nagy dolog vihogott a puttó. Mondanám, hogy fogd be a füledet, ha nem tetszik, de nincsenek kezeid.
- De van másom,- ordította a pöfeteg, abban sem lesz számodra köszönet.
Hatalmasra felfújta magát, és éles csattanással szétpukkadt.
A puttó, a robbanástól hanyatt-homlok elrepült, nekicsapódva egy fatörzsnek, nagyot nyekkent a földön. - Hű az áldóját - makogta ijedten, és próbálta kidörzsölni a spórákat szemeiből.

*
Az éjszaka támadt vihar, úgy tépte a fák koronáit, mint egy tomboló őrült.
A hatalmas villámok szinte egymásba értek, akkorákat dörrent a fekete ég, mint ami le akar szakadni.
Minden élőlény valami védett helyre menekült, a bátor és hangoskodó, kötekedő szarvasbogár is.
Most bezzeg nem ordította végig az erdőt, hogy bárkiből aprófát csinál, aki a szeme elé mer kerülni.
Rá kellett döbbenjen, hogy milyen kicsi és jelentéktelen. Csak mozdulatlanul gubbasztott egy fagyökér alatt, és beismerte maga előtt, hogy halálra van rémülve. Te jóságos erdei szellem - mormolta, csak ezt ússzam meg élve, soha többé nem nyitom ki a számat.
Jött a hajnal, a vihar elült, minden csurom víz volt, a felkelő nap próbált életet lehelni az alaposan megtépázott rengetegbe.
A szarvasbogár kimászott rejtekéből, megtornáztatta elgémberedett tagjait, majd elindult a sárban valami élelmet keresni.
Betartotta az erdei szellemnek tett ígéretét, többé nem fenyegetett senkit, ki sem nyitotta a száját.


Kímélő tükör 2.


      Loncika, ódon házának negyedik emeletén volt egy százhúsz négyzetméteres lakása. A széles és sötét lépcsőházat nem tudták megvilágítani a pihenőkként jelentkező ablakok. A legvadabb nyárban is hűvös dohszagot leheltek a falak, valószínű, a pincéből áradt felfelé, abból a sejtelmes sötétségből, ahová gyerekkorában is ritkán mert anyjával lemenni. Ez, az erőszakos, rosszindulatú szag beleette magát mindenbe, arcnélküli jelenléte folyton az elmúlásra figyelmeztetett. Behúzódott nagy előszobájába is, semmivel nem volt képes kiűzni. Már régen egyedül lakott, családtagjai sorban elmentek, úgy bolyongott a lakás termeiben, mint egy kísértet. A nehéz neobarokk bútorok, időrágta-, megsötétedett színeikkel elvarázsolták az egész belsőt. Úgy hatott rá a folyton jövő- menő emlékekkel, megzsúfolt lakás, hogy akaratlanul is vigyázott, ne keltsen zajt lépteivel, ne háborgassa hajdanvolt hozzátartozóinak kóborló árnyait. Még meglévő rokonai ritkán látogatták, ez a Lonci…ahogy öregszik, egyre bogarasabb lesz, – mondogatták egymásnak, és hogy öltözik! Azt hiszi, hogy alacsony- kövér alakján bármi is segíteni tud.
Lonci tényleg, az utóbbi időkben, vadul kezdett öltözködni. Fodrászhoz járt, és feltűnő kalapokkal is ékesítette pofazacskós, tokás ábrázatát. Hosszúra növesztett szőke haját, úgy lobogtatta az utcán menet közben, mint egy kétéves kanca. Utána is sziszegtek mindenféle alakok, trágár ajánlatokat téve neki, amit ő elementális sikernek könyvelt el. Az előszobájában állt egy nagy tükör, amiben egész alakját tudta csodálni. Még nagyanyjától származott, aki hajdanán nászajándékként kapta. Minden idejében előtte tartózkodott, esténként többször is átöltözve, ott pózolt, és csodálta magát.
Egy Kedd este történt, hogy valami furcsát érzékelt a megkopott tükörben. Homályosan megkettőződött vaskos teste, és valami gnómszerű képződmény tolakodott képe elé. Az alak, úgy lobogott mint a tűz, illegette magát, és otromba- viasz-színű pofájával rávigyorgott. Először halálra rémült, majd dühbegurult. Színházi kesztyűs öklével belevágott a vigyorgó képébe. Az üveg nagyot döndült, és átlósan végigrepedt. Fájó ökle térítette magához.
Másnap megismétlődött a jelenet, most élesen látszott a gnóm, akinek a szájából kifolyt valami massza, ami mikor alakot öltött, gyerekkori önmagát ismerte fel.
A jelenés szája kinyílt, és folytak ki belőle elfelejtett kusza emlékei, izzó hernyók kíséretében, amik igyekeztek elszakadni az üvegtől, arca falé tekergőztek. Felordított, de nem jött ki hang a torkán. Fejét oly hirtelen rántotta hátra, hogy hanyatt esett.
Kövér karjait arca elé kapva, csúszva, mászva igyekezett eltávolodni a tükörtől. Beléfagyott a rémület. Valami ismeretlen erő hátára kényszerítette, és néznie kellett a tükröt, a benne lejátszódó eseményeket. Észvesztő kavalkádban, állandó képváltással jelentek meg lelkének és torzult agyának dolgai, egymásbafolyva, tekergőztek, nyúládoztak felé, mozdulni sem tudott. Aztán megjelent az üvegen egy árnyék, egyre tisztult és élesedett, nagyanyja volt. Szemei mint két élettelen kődarab meredt arcába, karmos keze kinyúlt, egyre hosszabban, akár egy korhadt, száraz ág.
Torkon ragadta, és berántotta az üvegbe.
Még hallotta a tükör darabokrahulló- éles csörömpölését.

Különös történetek 2.

      Árpi, – már igencsak túljutott a gyerekkorán, szokásai ennek megfelelően felnőttessé váltak, bár nem hitt benne senki, de remélték, hogy kimászik a kölyökkorból.
Két dolgáról képtelen volt leszokni.
Az orrtúrásról, és arról, hogy a hatodikról úgy jöjjön le a földszintre, hogy seggel lefelé felhasal a korlátra, és lecsúszik
Ezt a mutatványt olyan tökélyre vitte, hogy két szatyorral a kezeiben, széttárt karokkal egyensúlyozva csúszott.
A fordulókban tett egy speciális – rúgó lábmozdulatot, amitől hirtelen rá tudott fordulni a következő karfára.
Történt, hogy a pincébe kellett levinni könyveket.
Mindkét szatyrát megrakta, jó nehezek lettek, de nem törődött vele.
Szokás szerint felhasalt a korlátra, két oldalán a csomagokkal, és megindult lefelé.
A nagy súlytól, a súrlódás egyre erősebben égette mellkasát és hasát, vadul felgyorsult, úgy süvített lefelé, mint egy bomba.
Eltelt vagy egy fél óra, de Árpi sehol.
A földszinten találtak rá, a korlát két oldalán feküdt.
Hosszában volt kettészelve.
A hatalmas cirkuszi sátor zsúfolásig megtelt.
A zenekar önfeledten harsogott, az artista csillogó flitterekkel agyondíszített ruhájában, a manézs közepén állt, felemelt karokkal, és üdvözült mosollyal fürdött a tömeg ünneplésében.
Aztán hangtalanul leereszkedett a kupolából a hinta rúdja.
Két kézzel, erősen megmarkolta, és a berendezés elindult felfelé.
Mikor felért, ütemesen lengeni kezdett. Egyre gyorsabban, hatalmasan szelve a kupola légterét.
Ekkor elengedte a rudat.
Széttárt karjaival, elkezdett körbe szállni a széksorok felett, a hatodik körben nekicsapódva a ponyvának, nagy reccsenéssel széthasítva azt, kirepült a délutáni- bágyadt napsütésbe.
Egyre távolodó alakja kis ponttá zsugorodott, majd elenyészett valahol a horizonton.
Soha többé nem látta senki.
Sárika, minden reggel az élelmiszerboltban kezdett, imádott enni, csak akkor volt nyugodt, ha az aznapi ennivalóit, már idejekorán hazacipelte.
Magasszárú cipőibe bújtatott oszlop lábai alig bírták a terhet, menése a Nyírfácska Együttest idézte.
Mikor a bejárati kapu felé vette az irányt, szatyrai elhúzták, és előbb fordult be, vagy másfél méterrel.
Nehézség nélkül belépett a falba, szatyrai nyelődtek be utoljára a ciklopkő lábazatba.
Akik látták, nem hittek a szemüknek Elbeszélésüket igencsak kétkedve fogadták a ház lakói, de mivel Sárika azóta sem jelent meg sehol, nem tudták a dolgot mire vélni.
Többen is megpróbálták titokban, de csúnyán ráfizettek.
Imola már harmadik éjszaka percegésre ébredt.
Csak feküdt, és hallgatózott.
Biztos a szüleimtől itt maradt bútorok valamelyike a bűnös- mondta hangosan, az alvástól még fátyolos hangon.
Kell szereznem valami szú irtót, nehogy a többi bútorba is beférkőzzenek.
Bal oldalára hemperedett, és megkövülten hallotta, hogy alóla jön a hang.
Hátára fordult, és tenyérrel nagyot csapott a lengőbordáira.
A hang elhallgatott.
Múltak a percek, már majdnem visszaaludt, mikor újra elkezdődött.
Döbbenten és megzavarodva kimászott ágyából, és kiült az ebédlőszékre.
A percegés folytatódott. Most már tisztán hallotta, hogy a bordái mögül jön a hang.
Nem mert hinni a fülének.
Beleköltözött a szú.

Az én Tatárpusztám


   Ez nem egészen olyan, mint a Buzzáti Tatárpusztája, de valahol mélyen, ott bent az elmesélhetetlen sötét régióiban nagyon hasonló.
Mert minden emberi történet valahol egy tatárpusztában végződik, vagy eleve ott játszódik.
A kietlen, álmokkal átszőtt némaság, a semmi, a lét monotóniája, az ugyanazok halmaza, a vágyakkal telefirkált dohos, nedves, piszkos falak.
Azok az áttörhetetlen sziklafalak, amik körülhatárolják a létet, beszűkítve, elsorvasztva a "tehetném" tudatát, a hitet, hogy valaha is változtathatok valamin, mert én egy érző és élő ember vagyok.
Vagy csak egy rossz délibáb, egy torz álom az egész?
Az egyetlen rövidke élet, aztán csak az elmúlás és feledés, az egész a semmire készülés vesszőfutása lenne?
Amit nem lehet ébren megélni, az marad az álomnak.
Aztán mire összefolyik a két állapot, ami lehet, hogy csupán egy, addigra vége a történetnek, addig marad a szolgálat, a néma akármi kémlelése a horizontig, onnan tovább meg a képzelet képei?
Az örökké mozdulatlan sziklába vájt utak, az örökké mozdulatlan reménykedés kínpadja, amin sosem jön senki.
   Legfeljebb a képzelet apokaliptikus lovasa, csontváz patáinak szenvtelen csattogását visszhangozzák a szakadék végtelen mélységei.
Az égbe nyúló erődben nem mozdul semmi, csak a rég holtak árnyai kísértenek, eszelősen reménykedve, hogy hátha...
Csak nagy néha, egy eltévedt szirti sas rekedt kiáltása töri meg a síri nyugalmat, mint pisztolylövés gördül végig a hang, a néma szirteken.
Itt nincsenek- sosem voltak muskátlis ablakok, nevetgélő ifjú lányok, és a szebb jövőbe vetett remény.
Itt nem integetnek mosolygó arcok az ablakszárnyak mögül, fehér- hímzett keszkenőkkel, itt csak a bástyák hideg kövén fekvő halott remények nyugszanak- fekete szemfedőik alatt.
Ha a nagy víz felől jön a szél, elhozza az ólomtenger tompa morajlását, ami nincs is olyan messze, és minden nappal erősödik a hang, vészjóslón és lélektelenül, elnyomva az élet reszkető vinnyogásait, mert nem érdekli senkinek vágyai, mert ez a rend, és egyszer nincs tovább.
A hullámzó ólom nehézkes szikláknak csattanásai az égig érnek, még el sem oszlanak a légben, már jön a következő tompa zuhanás.
Én, Drógó állok a bástyámon, és tehetetlenül hallgatom a morajlásban lüktető idő gúnyos hangjait, a tenger közeledő zúgását, és nem csináltam még semmit, nem is éltem, nem is tudom- mi az élni, és máris...
Mert minden emberi történetnek megvan a saját tatárpusztája, a néma és elkerülhetetlen, a sziklákba vésett, kihalt- keskeny szerpentinen egyszer feltűnik a kocsi, később már szabad szemmel is láthatóan, a négy fekete lóval, fejükön díszes bóbitával.
   Ez nem pontosan olyan, mint a Buzzati Tatárpusztája, de valahol mélyen, ott benn, az elmesélhetetlen - sötét régióiban, nagyon hasonló.

Sötét árnyak

Az ódon, kopott épület földszintjén lakott- az udvar belső zugában. Ajtaja felett az esőcsatorna elrohadt vályúja, számtalan repedéséből, folyamatosan csordogált ajtaja elé a víz, nagyobb eső alkalmából, még az ajtó küszöbén át be is folyt. Ő, csak a ház könnyeinek mondta, nem csinált belőle ügyet, sokáig nézte a tócsa bátortalan , lassú terjeszkedését, a negyvenes égő bizonytalan fényének visszaverődését a sima víztükörben. Ilyenkor arcok homályos rajzát vélte benne felfedezni, őt néző ködös tekinteteket. Az eső monoton dobolásának andalító zenéjében úszó képek a konyha szürkeségében életrekeltek, érezte kezeik hideg- csontos érintését. Kihűlt lelkeik, időtlen és részvétlen rezdüléseik jeges fuvallatként villantak át egész testén. Fázni kezdett, szorosabbra húzta mellén, kopott- barna kötöttkabátját, még anyjáé volt, a fene tudja milyen régi lehetett, de gyerekkorából emlékezett rá.
Álltában érezte, a tarkóján végigsuhanó dohos leheletet. Lassan megfordult, és előtte állt egy fekete ruhás alak, vértelen arcában kövekként meredtek élettelen szemei. Ki vagy Te?- kérdezte elhaló- rekedt hangján. A múló időd- válaszolt a látomás. Én benned lakom, végigéltem minden percedet. Csak éjszaka jöttem elő, mikor mélyen alszol, mert az alvás, a halál, az elmúlás előszobája, amiből még lehet újra feltámadni, és lehet soha. Idáig csak alvó állapotban láttalak, most gondoltam, megnézlek ébren is. Már szívesen továbbmennék, de amíg létezel, nem tehetem. De gyere, ha már itt vagyok, menjünk, nézzünk körül a pincében, ott még nem néztem szét soha, nem szoktál ott előfordulni- szólt az árny, és a víztócsán keresztül megindult a kijárat felé, lábai nem érintették a vizet. Ő, mintegy álomban utána indult. Végigmentek a sáros udvaron, elérve a lejáróig. A rozsdás vasalású- korhadó, nehéz ajtó magától kinyílt.
Feltárult a ház alatti másik világ, ami létező és öröktől való, csak kevesen ismerik, mert a külső világban élők szerint, az a sötét másik, élhetetlen. Mindenki tudja, hogy alattunk húzódik, de nem illik róla beszélni, meg ismeretlen volta félelmet- szorongást okoz. A feláramló, hideg és nehézszagú levegő, egyszerre taszított és vonzott, lefelé kígyózó lépcsői elolvadtak a mélység sötétjében. Az árnyék előrelendült, és neki menni kellett. Cipősarkai élesen koppantak a kijárt falépcső fokain. Ahogy haladt lejjebb és lejjebb, úgy lett a levegőtlen poshadt meleg egyre nagyobb, felerősödtek a matató, reccsenő zajok. Valahol víz csöpögött, a sötétség hangjai körülvették, botladozva haladt előre az egyenetlen talajon. Arcán és karjain, érdes tapintatú pókhálók tömegei csúsztak végig, fenyegető és visszataszító anyaguk rátapadt egész arcára. Hiába markolt beléjük mindkét kezével, hogy megszabaduljon tőlük, mindig újabbak tekeredtek- ragadtak rá. Vakon tántorgott előre, mint akit egy láthatatlan akarat vezérel, a nehéz levegőtlen melegtől izzadni kezdett, és szédült. Ki akarta nyitni nyakán a ruháját, de nem találta a gombot, a végén reszkető kimerült ujjai letépték ruhanyakát, átmeneti megkönnyebbülést okozva.
Érezte, az árny előtte halad, de nem látott semmit. Mások jelenlétét is tudta, a belőlük áradó hideg rosszindulattal kevert kíváncsiságuk lelkébe mart. Megállt, kitapogatva zsebében kendőjét, suta mozdulatokkal törölgetni kezdte izzadó, poros arcát. Ne állj meg Zoltán- szólt a sötétből a hang, még nem jutottunk el a pincék végére. Ez egy hatalmas, keszekusza világ, ez az entitások világa, a meg sem történtek élettere, olyasmi mint a kinti, csak a te szemed itt nem lát. De hallani tudod a körülötted forgó életet, nem rosszabb az általad megszokottnál, csak racionálisabb, és őszintébb. Itt egyszerre van jelen a lét és a halál, ez a kettő érinti a létezőt, és nincs misztifikálva, látod, hogy vagy, és látod, ha elmúlsz- susogta a fülébe az árny, aki vagy távolról szólt, majd egészen közelről hallotta a hangját.
Gépiesen elindultak holtrafáradt lábai, némán vitték előre az ismeretlen éjszakába. Már nem gondolt semmire, kihalt belőle a félelem és szorongás, csak kábult tehetetlenség zsibbasztotta agyát. Emlékkép töredékek bukkantak fel tudatában, gyerekkori, rég felejtettnek hitt apró részletek, hangokat és illatokat idézett, már az arcára és hajára tapadt rondaságok sem zavarták. Feje, nagy dörrenéssel egy vaslemeznek ütődött, beleszédült a váratlan ütközésbe, ösztönösen előrekapott mindkét kezével, jobb tenyere nekiütődött agy kilincs hideg vasának. Összeszedve maradék erejét, lenyomta a kilincset, de az nem engedett.
Ne próbálkozz Zoltán- szólt fülében a hang. Még nem jött el az idő, hogy engedelmeskedjen neked az ajtó. Ha ide belépsz, többé nem mehetsz fel a te világodba.
Kis előszobájának sarkában álló fonott kertiszékében tért magához. Olyan kába volt, hogy idő kellett hozzá, hogy rájöjjön hol van. Az eső, vigasztalanul hullt a szürke égből, a víztócsa már a papucsáig ért. Tükréből eltűntek az arcok képei, csak a satnyafényű izzó világította meg mozdulatlan felszínét. Az utca végén álló templom toronyórája, rekedt- unott hangján elkongatta az időt, diszkréten figyelmeztetve az élőket, hogy nem örök a csoda sem.
     Kimerülten, félálomban feltápászkodott ültéből, az ajtófélfába kapaszkodva bevonszolta magát a szobába, és úgy dőlt el az ágyán, mint egy vihar döntötte fa.

Az utolsó tangó


Az elsötétítő függönyök okozta félhomályban, csak gyakorlott szemek tudták azonnal felfedezni, a sarokban lévő ágyat. A szoba áporodott, szellőzetlen levegője, lekeveredve egy “Betegszaggal”, lomhán telepedett rá, a mesébe illő rendetlenségre. A padlón, és székeken kupacban hevertek, a már kimosottnak vélt, és még mosásra váró ágyneműk és felismerhetetlen ruhadarabok, az alacsony asztalkán, bögrék, tányérok, és ételmaradékok halmaza, még az asztal alá is jutott belőlük. A kétajtós- barna ruhásszekrény teteje tele volt rakva befőttes üvegekkel, a valaha megkezdettek, és érintetlenek kavalkádjában háromban is éktelenkedett alumínium kanál.
Jónás, olyan kicsire húzta össze magát a szétdúlt ágyneműjében, hogy alig lehetett észrevenni. Csendesen mélázgatott, széthullott gondolatai összevissza lődörögtek kopasz koponyájában. Rendszerint hajnalban ébredt, hátán fekve órákig nézte a plafonon éktelenkedő foltot, egy hajdani beázás lehangoló emlékét. Majd bal oldalára fordult, és bámulta a lefüggönyözött ablakot. Aztán jöttek sorra a szobájának tárgyai. Mindent az unalomig ismert. A déditől örökölt faliórát, ami egyszer leesett a falról, azóta nem járt. De nem okozott problémát, mert senkit nem érdekelt, mennyi az idő. Az megy, ha mérik, ha nem. Mellette elárvultan lógott a megfeketedett olajkép, “A Táncosnő.” Egy balerina ült egy széken, és kötötte bokáján balettcipője szalagját. Sráckorában, sokszor elfantáziált látványán, megmozgatta kamasz képzelődéseit, persze ma már…nagyot sóhajtott, és elvigyorodott. Már régen nem érdekelte semmi, és senki. Még magára is alig figyelt, ha mégis előfordult, azonnal észrevette agyonhasznált, meglehetősen elbüdösödött fekhelyét.
Úgy gubbasztok ebben a rongytengerben, mint egy döglött kutya- morogta kappan hangján. Már hetek óta ágyat kellett volna húzni, de az időhúzáson kívül nem történik semmi. Hát már dehogynem- szólalt meg benne a már ismert hang. Ez volt számára az a valami, aki szólt hozzá, és akivel szót tudott váltani. Már megint marhaságokat beszélsz- így a hang. Hiszen ma reggel is felébredtél, holott úgy néztél ki este, hogy ez lesz az utolsó tangód, és úgy eltűnsz az öröklétben, hogy csak na. Mondhattam volna plasztikusabb hasonlatot, de nem akartam vulgáris lenni, mert olyan sértődékeny vagy, hogy lassan megutállak.
Ezt nekem mondtad? – kérdezte Jónás rezignáltan. Ha tudnád mennyire fárasztasz, befognád azt a lepcses pofádat. Mást sem tudsz, csak gúnyolódni, egy pillanatra sem zavar, hogy haldoklom. Ez, már a tapintatlanság netovábbja.
Jó jó- te kis kopasz féreg. Ha kívülállóként néznéd magadat, nem tudnád, sírjál, vagy röhögj a látványodon. Fene mód megrágott az idő, és legalább kétszer ki is köpött- ahogy elnézlek. A hang, saját elmésségétől elbűvölve gurgulázva felröhögött. Kicsit meg kell mozgatnom magamat, mert úgy elültem a fenekemet a csontos mellkasodban, hogy ez már- már büntetés- nyögdécselte.
Ha ennyire kényelmetlen, miért nem mész a fenébe- mondta Jónás, egész nap csak jár a szád, idétlenségeket beszélsz, és nagyon fárasztó tudsz lenni. Mennék én szívesen, ne hidd, hogy egy élmény veled vacakolnom, de nem tehetem. Ronda látvány vagy, határozottan unalmas, és buta. Ezt jó ha tudod, lehetnél szerényebb is, így a történet végén. Ha végignézel hosszú életeden, te, aki nem csináltál soha és semmit ami említésreméltó, hát nem csodálkoznék, ha meg sem mernél mukkanni. Te, a jelentéktelenség tornya, legalább a végén lásd be az igazságot, miszerint egy hordó fekália vagy, és legalább annyira büdös is. Jónás, vérig sértetten a hátára fordult, és merőn nézni kezdte a mennyezeti beázás foltját. Elhatározta, bármit mond ez a pimasz senki, még válaszra sem méltatja. Múltak az órák, talán el is szenderedett, a hang térítette magához. Nyisd már ki a szemedet, és nézz a plafonra.
Jónás felnézett, a folt hatalmasan megnőtt, és mintha szélei kezdtek volna kiforrni. Közepe süppedni kezdett, furcsa, sosem érzett szagot árasztott, ami azonnal betöltötte a szobát. Még megrémülni sem maradt ideje, mikor a folt közepe megnyílt, és egy egyre erősödő szívóerő kezdte finoman emelni vézna testét. Összegabalyodó gondolatai közepette hallotta a hang ünnepélyes szózatát, mellkasában, egy zsibbadó szorítást érzett, és ólmos fáradtságot. Már felülről látta magát az ágyban rongybabaként feküdni, még hallani vélte, hogy a vén falióra rekedten kongat, aztán magába nyelte a mennyezeten tátongó üreg.

A völgy

     Sziklákkal tarkított- köves dűlőút vezetett fel a hegygerincre, úgy kanyargott a vén fák között, mint egy kis folyó.
Hosszú volt ez a kaptató, dúsan kínálta a bokatörés lehetőségeit, a nagyobb sziklákon napozó zöld gyíkok, mintha azt figyelték volna, ki jár pórul.
 

      Persze ritkán keveredett a környékre ember, talán nagyobb esők után a környékbeli gombagyűjtők, de azok sem szívesen, mert mindenfélét suttogtak az erdőről, ha nem is hitték el, de bennük maradt egy rossz érzés.
Jobb, ha elkerüljük a gerincre vezető kaptatót,- mondogatták, elég barátságtalan hely.
      A madarak is kikerülik, akkora a csend, hogy szinte hallani. Meg arra a gomba is kevés, elég, ha a hegy lábánál keresgélünk- mondták.

Senki nem vallotta be, hogy fél odamenni.
Aki néha arra tévedt, nem történt vele semmi, de a levegőben volt valami rideg rosszindulat, mintha a sűrű törzsek és lombok árnyékából folyton figyelne valami kegyetlen tekintet.

A hegytetőről csodálatos látvány tárult az érkező elé.
Körben hegykoszorú vonult a szikrázóan kék ég alatt, sűrű erdőkkel borítva mindent, csak a völgyben fogytak el a nagyobb fák, ott termetes bozótos terpeszkedett.
Lent nappal is félhomály uralkodott, a tüskés bozótos mindent benőtt,
csend, és mozdulatlanság mindenütt.

A bokorerdő átölelte az apró házakat, korhadó kerítéseket, csak kevés kémény füstölt, azok is olyan bátortalanul, hogy alig lehetett észrevenni.
Néha, egy feketeruhás öregasszony, vagy ember, sietősen végigment a gazzal telenőtt úton, majd eltűnt az egyik házban.
Még kutyaugatás sem hallatszott sehonnan.

Ahogy jött az este, nőtt a sötétség, mindenki bezárkózott a házába, még a spalettákat is bereteszelték.
A lassan égre kúszó hold sápadt fénye oldotta a feketeséget, olyan halott és deres fénnyel, ami csak reménytelenséget, és félelmet okozott.
Aztán feltámadt a szél, nehéz bűzt hozva a fák közül, a régi temető felől, amit sok éve visszavett az erdő.

A lombok sötét rejtekéből, egyre több kámzsás alak lebegett elő, megindulva a házak felé.
Fehér alakjukat jégszínbe játszotta a hold hideg fénye.
Lassan vonultak végig a falun, majd elnyelte őket az erdő.

Reggelre a völgy képe egészen megváltozott.
Minden növény elszáradt, a nagyobb fák ki is dőltek, az épületek helyén csak romok maradtak, amit órák alatt betakartak az indák.

Az erdőkerülő mesélte el, miután reggel levonszolta magát a faluba.
Viasz sápadtan, kifejezéstelen szemekkel akadozva suttogott, és rázta a hideg.
Még aznap délután meg is halt.
Mert ő volt az egyetlen élő ember, aki látta mi is történt, és ezért az életével fizetett- sugdosták egymásnak a vénasszonyok, az emberek csak fejüket csóválták, de senki nem mert legyinteni, vagy kételkedni a történtekben.
 

  Azóta sem jártak a hegygerincen, féltek, ha meglátják a völgyet, rájukragad az átok.
Ha a völgy felől fújt a szél, érezték a furcsa szagot, egyesek távoli lélekharang hangját vélték ilyenkor hallani.

Szellemvasút


Álmomban valami szellemvasút félén ültem, nem emlékszem tisztán, a bejárat felett mit hirdetett a tábla.

Egy sínpár vezetett be a barlang sötétjébe, rajta pirosra festett egyszemélyes kocsik álltak fekete bőrüléssel. Mikor beszálltam, egy bőr-zöldruhás öregasszony hozzámlépett, egy fémkorlátot hajtott mellkasom elé. Mosolyognom kellett a túlzott óvatosságon-de hagytam. Egy-két percig még mozdulatlanul állt velem a berendezés, majd hirtelen rántással elindult a bejárat sötét szája felé.
 
Nagy rázkódással és csattanással belezuhantam a sötétségbe. Nem láttam semmit, görcsösen markoltam a rám hajtott fémkorlátot, ami akkor és ott borzasztó fontosnak tűnt.
 
Egyre gyorsult a kocsi alattam, felvillant bennem a szétesés a kisiklás lehetséges gyötrelme, de végiggondolni sem maradt időm, a szembesüvöltő vihar belém szorította a levegőt.
 
A szél ordítása egyre erősödött, már saját hangomat sem hallottam-onnan gondolom ordítottam-mert tátva volt a szám. Fejem felett elektromos kisülésekre emlékeztető fények hasították a semmit Vészjósló morajlás harsant, rám ült a megsemmisülés zsugorító élménye. 

A kocsi száguldását fokozva hol felfelé, hol lefelé rohant. legalábbis úgy hiszem, mert hol előre voltam dőlve, hol meg teljesen hátra. Az egyre hidegebb léghuzat sűrűbbé és vastagabbá lett, már úgy szívtam be a fülledt levegőt, hogy fájt a tüdőm.
 
A légtér, a maga láthatatlanságában vibrált és hullámzott valamitől, ami határozottan élő. Meredt tekintettel próbáltam helyzetemet felmérni - hiába.
 
Ebben a gonosz és hullámzó őrületben egyetlen biztos pont maradt- a rám hajtott vaskorlát. Görcsösen markoltam, éreztem kézfejeim elvértelenedését - újaim ránőttek a vasra-mint egyetlen fix pontjára életemnek.
 
Aztán kezdett alakot ölteni a feketeség. Ritkán és bizonytalanul, majd egyre sűrűbben és gyakrabban, kuszán tombolva- egymásba gabalyodva- kapkodtak arcom felé. Az elmosódott kontúrok ellenére felismerni, pontosabban érezni véltem életem kiragadott részleteit.
 
Kíméletlen, fagyasztó élmény ezeket kívülállóként érzékelni, képtelen helyzetből átélni. Kínos szerepcsere történt, mert nem mint elkövetőt, sértettként érintett az előadás.
 
Feltámadt körülöttem minden ami féken tartott énem része, eltűnt a kontroll, és a vad-fékevesztett folyamatban próbáltam élve maradni. Rekedt harsonák hangjai keveredtek fejemben vicsorgó  farkasüvöltéssel, megnyitva a pokol sosem hitt kapuit.
 
A ˝Mindent elsöprő˝ diadalának súlytalan és jelentéktelen részévé válva forogtam és kapaszkodtam a hitben, hogy megúszom-túlélem ezt a rettenetes földöntúli erőt.
A felém kapkodó hófehér és karomszerű kezek erdejét, az örökké alakváltó képlékeny arcokat fogatlan tátott szájakat.
 
Kocsim, úgy csapódott jobbra-balra mérhetetlen száguldásában, majd kiszakítva ülésemből.
Vágtattam elmúlt hozzátartozóim szenvtelen, sárgult arcai felé, éreztem, belezuhanok kifejezéstelen szemeik mélységeibe.
 
Lelkem fájdalmas reccsenéssel szakadt ki mellkasomból, összefröcskölve az egész látványt.
Hirtelen rámdőlt a csend.
 
Kocsim váratlanul kigördült az alagútból és megállt. A zöld-bőrruhás öreg nő, lehajtotta mellkasomnak feszülő védőkorlátomat, kisegítve az ülésből.

Ernyedt izmokkal, kiürült lélekkel, elindultam hazafelé.

Halott életek

 

     A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.
A fákon nem énekeltek madarak, csak a mozdulatlan némaság, és a lombkoronák közt rekedt éjszaka suttogó hangjai éltek.
Nem is mert a fák közé merészkedni senki, még a kutyák is behúzott farokkal osontak a keskeny gyalogösvényen a házak között, este meg ki sem mertek jönni az istállókból.
Az emberek is időben bezárkóztak házaikba, még a kis ablakokat is bereteszelték, és a konyha tűzhelye mellett üldögélve hallgatták a sötét udvar neszeit, az ablaktáblákon matató kaparászást.
A mendemonda szerint, az erdőben lakott egy hatalmas keselyű, éjszaka kirepült a házak fölé, és vörös szemei kegyetlen pontossággal észrevették a bujkálókat, és lecsapott rájuk.
Szárnyai megzúgatták a fák lombjait, nehéz sóhajokként hatott hangjuk az éjszakában.
Mások esküdtek rá, hogy az erdő benőtte régi temető halottai jönnek be a sötétség leple alatt az épületek közé, botorkálva, és kutatva a hajdani kertjeikben, be akarván jutni valaha volt házaikba.
Persze mindenki úgy mesélte el történeteit, hogy bár ő nem látta, de neki úgy beszélték olyanok, akik látták.
A vén Pista, a nagy hetvenkedő, kellően beborozva harsogott, hogy ő végére jár a dolgoknak, és majd bemegy a fák közé rendet csinálni.
Másnap már - tiszta fejjel - bánta amit mondott, de sokan hallották, kénytelen volt nekiindulni.
Csak vastag botját, és a tarisznyáját vitte magával, többen elkísérték, de csak az első fákig.
Egyedül maradt az erős félhomályban, ilyen csendet még sosem hallott.
Olyan érzése támadt- ott ácsorogva- mintha egyre szorosabban körülvenné valami, egész testén végigsuhant egy hűvös lehelet, minden porcikájában feltámadt tőle a szorongás, a dermesztő félelem.
Merev lábakkal, óvatosan elindult a törzsek között, – mégsem állhatok itt ítéletnapig- motyogta magának, mintegy bátorításnak szánva.
Ahogy egyre beljebb jutott, úgy nőtt lelkében a szorongó érzés.
Mind erősebben ölelte át testét- lelkét láthatatlan kísérője, talpa alatt az avar halk zizzenése, roppanásai fülsértően hangosaknak tűntek.
Egy hatalmas- mohával benőtt fatörzs mögött megcsillant egy tó, fekete vízében sellőkre emlékeztető árnyékok úsztak.
Aztán anyjának árnya emelkedett ki a feketeségből, meg egy gyereké, aki ő volt.
A habzó vízből egyre több árnyék bukkant fel, rámeredő- üres szemgödreikkel arcára tapadva, csontkarjukkal nyúládoztak felé.
A fák ágai megmozdultak, kupolát vonva a tóra.
Még hallotta, a víz mélyéről feltörő zúgást, lassan csúszni kezdett, egyre közelebb a látomáshoz.
A falubeliek minden nap kimentek az erdő szélére, hallgatóztak, merről jöhet a Pista.
De csak a csend áradt a fatörzsek sűrű falából, előbb elmosva emlékeikben Pista arcvonásait, ráküldve lelkükre a feledést.
A hatalmas és sűrű erdő úgy magasodott a házak fölé, mint egy fenyegető néma árnyék.


Utálat


Hogy mikor kezdtem utálni mindenkit, erre már igazából nem is emlékszem. Volt idő, mikor megpróbáltam rávenni magam az ellenkezőjére, de nem igazán ment a dolog – mondta a vastag- öregedő hölgy, fekete kalapjában, bokáig érő prémgalléros kabátjában, úgy hatott, mint egy tojásgránát.
Na persze, semmi nincs ok nélkül, van már két éve is, hogy megláttam egy vén szart, mint akasztja fel a macskáját egy almafára. Én csak odaléptem hozzá, és mikor felémfordúlt, az esernyőmmel az arca felé döftem, Egyből kitoltam a bal szemét, pedig nem is céloztam. Én is meglepődtem a váratlan sikertől, a tetű egy nagyot ordított, elejtette a macskáját, és mindkét kezével arca felé kapott. Én hátraugrottam, felkészülve egy esetleges ellentámadásra, de a vén marha úgy beszart, hogy eszébe sem jutott.
Csak markolta a véres pofáját, hajlongott, és csak azt tudta szajkózni, mit tettél te vén kurva.
Mindjárt agyon is szúrlak az ernyőmmel, ha nem hagyod abba ezt a trágár ordítozásodat. A magadfajták békeidőben állatokkal kegyetlenkedtek, háborúban meg emberekkel. Rohadt egy fajta vagytok, miért nem egy oroszlánt próbálsz felakasztani te gyáva nyúl. Ja, hogy az egy harapással leharapja azt az ocsmány fejedet? – mondtam neki én is ordítva. Pedig alulról kéne kezdenie, hogy élvezd a dolgot.
Felém lépett, tétova mozdulattal az ernyőm felé nyúlt.
Csak ne nyuládozz – kiabáltam rá, és akkorát ráhúztam a karjára, hogy patkó alakura görbült az ernyőm.
Hiába- mondta maga elé a vénasszony, ebből a fajtából sok van, és még a normálisakat is képesek átmenetileg megvadítani. Aztán azoknál jön a feleszmélés, a lelkiismeret furdalás, amitől egyre kényelmetlenebbül érzik magukat, dühöngeni kezdenek, és kezdik elölről. Piszkos egy népség ez a csürhe. Ezeket csak kancsukával lehet normális mederben tartani, mihelyt nem csattog a korbács, máris kivetkőznek magukból.
Nehézkesen lehuppant a főbejárat lépcsőjére, köröket rajzolva magaelé, szemmel láthatóan, pontosan tudta mit csinál.
Hogy mikor kezdtem utálni az embereket, erre már pontosan nem is emlékszem. De bitang régen lehetett, mert ellenkező esetben emlékeznék rá, holott nem emlékszem.
Tudjátok miért utálom őket – kérdezte, és emelt fővel körülnézett. Mert nincs mit szeretni rajtuk – szólt diadalittasan, és elcsoszogott.

Felnőttmese


      A királylány, törékeny volt, és önbizalom-hiányos. Amúgy más nem hiányzott belőle, de ez is elég volt neki. Az Istennek sem ment tőle ötről- hatra. Ez, az állapot, idővel úgy az idegeire ment, hogy profi szenvedővé vált. Szinte alig várta, hogy tönkremenjen egy- egy reményteljes kapcsolata, és belezuhanhasson abba az önmarcangoló szenvedésbe, amiben igazán otthon érezhette magát.
Történt, hogy a kerek erdőt sétálta szokás szerint körbe, rendszeres sétáival, már egész csapást taposott ki magának, onnan tudta, hogy ő volt, mert a belőle csöpögő reménytelenség elhervasztotta a füvet. Csak döcögött, és sírdogált, nem látta ilyenkor senki, mert mások jelenlétében türtőztette magát. Gyakran előpattant a bozótosból a helyi fauna részéről valaki, mondjuk egy nyúl, vagy kenguru, annak el tudta panaszkodni éppen aktuális bánatát, aztán sétált tovább. Mindig valami nagy sárkányról álmodozott, aki elvarázsolt királyfi, és nem egy hazudozó egér. Ezektől már megcsömörlött, az ilyen jelentéktelen élőlények nem királylányhoz valók. Na meg szavahihetőségük igencsak megkérdőjelezhető. Neki meg a rengeteg hazudozóból elege volt. A minap is egy görény azzal állt elő, hogy ő, egy elvarázsolt királyfi, és gyakran csókolgatni kell őt egy királylánynak, és akkor visszaváltozik. A királylány csókolgatta is rendesen, de az ígért varázslat nem következett be. Mire a szegény lány észrevette a turpisságot, már alig maradt bőr a száján. Hát így járt évek óta rendszeresen, és nem tanult az egészből semmit.
Egy szerdai napon történt, ismét rótta a kilométereket- várva valami csodát, Mikor váratlanul elsötétedett előtte az ég. Recsegve- ropogva hajoltak kétfelé a nagy tölgyfák, mindjárt sejtette, hogy nem egy helyi állat érkezik. Aztán magasan a lombkoronák felett, megjelent egy sárkány tűzokádó rút feje. A királylány elképedt a látványától, nem remélte, hogy álmai nagy állatával valaha is találkozik.
Hijjjj az áldóját- sikkantotta éles hangján, ekkora rút dögöt még a sárkányos könyvemben sem láttam, ez valami távoli vidékről keveredhetett ide, mert ebben a kerek erdőben, még hasonló sincs. A hüllő pikkelyei el voltak szürkülve, a korától. Nem volt egy kamasz sárkány, pikkelyei drágakövekkel voltak kirakva, nyakában csokorban lógtak különböző medáliák, amit ő nem láthatott, mert a nyakán nem volt szeme. A hatalmas hüllő, nagyot fujt a meglepetéstől, mert bár már nem egy királylánnyal volt dolga hosszú élete folyamán, de ez a lány, valami miatt kedves lett neki. Ez a helyzet a lánynak is új volt, még nem volt dolga ekkora állattal. Ez lehet, hogy egy igazán elvarázsolt királyfi, de ehhez, hogy megcsókoljam, tűzoltólétra kéne, az pedig nincs éppen nálam. Na meg ahogy elnézem, egy elnehezedett, öreg jószágról van szó, elhízott és elszürkült az évszázadok alatt, ha meg is csókolnám, kapnék egy vén királyfit, ami kell a kutyának. Az ilyen már repülni sem képes, én meg nem döcögöm végig a hátralévő időmet egy vén kecskével gyalog. Én királylány vagyok, nem szociális gondozó- így az ifjú hölgy. A királylányoknak nem lévén diplomáciai érzéke, nagy kuncorászásba kezdett, és ledegradáló célzásokat tett a sárkányra, a kerek erdő füle hallatára. Viccet csinált abból, hogy szerinte már repülni sem tud, meg biztos, a hamut is mamunak nézi, és így élcelődött addig, még a hüllő megunta.
Az hallgatta egy darabig, aztán szólt: Te drága királylány. Olyan törékeny és kecses vagy, mint a leg finomabb ékszer. 
    Már az első pillanatban felkeltetted a figyelmemet. Nem bánt, hogy kortól szürkült páncélomon tréfálkozol, hogy elnehezedett tömegemből gúnyt űzöl, hiszen ezek mind igazak. De ne úgy akarj népszerű lenni, hogy koromon gúnyolódsz, mert a koráról senki nem tehet, és egy púpos királylány púpján élcelődni kiábrándító és lélektelen szórakozás, aki ezt teszi, az nem érdemli meg a koronát. Te elvárod, hogy tapintatosak legyenek veled szemben, de ezt csak akkor várhatod el, ha te is tapintatos vagy másokkal. 

Ezzel a nagy hüllő hátralépett, összezárultak a lombkoronák, és már csak hatalmas bőrszárnyai légörvényt kavaró csattogása hallatszott az erdő felől.

Léleknyilvántartó


A Tó utca 9, egy kopott, jelentéktelen, egyemeletes épület volt. Emeleti ablakai mindig le voltak függönyözve, senki nem tudta, hogy lakások, vagy irodák lapulnak mögötte. Beszélték ezt is, azt is, meg mindenféle hátborzongató butaságot is, de valójában, senki nem tudott semmit. A bejárati kapu fölött, egy szerény- napszítta táblácska lógott, LÉLEKNYILVÁNTARTÓ feliratával, szerényen hirdette a hivatal ottlétét. A Tó utca forgalma igencsak jelentéktelen volt, töredezett útteste, gödrökkel megtűzdelt járdái sehova nem vezettek, lévén zsákutcáról volt szó. A horpadozott esőcsatornákon gyíkok napoztak, néha egy- egy öregasszony döcögött végig a járdának nevezett maradványokon, nehéz szatyrait cipelve. Na meg a macskák, sok volt belőlük, békésen napoztak a házak közti ecetfák tövében, még a fejüket sem emelték fel, a csoszogó léptek hallatán. Dél körül lehetett, minden egy öröklétben szunnyadozott, csak az eseménytelenség lágy fuvallata simogatta a vén házsor repedezett falait.
Az idős férfi tétova léptei úgy koppantak a biblikus csendben, hogy még őt is zavarták. Próbált halkan lépkedni, de nem sikerült. Szürke tavaszikabátja, szürke kalapja mélyen a szemébe húzva, csontos- ráncos arcának mély barázdái a kalapkarima árnyékában végtelenül mélynek tűnt. Bal kezében kopott aktatáska himbálózott, keskeny szíjjal átkötve, nehogy fontos iratai elvesszenek, ha kinyílna a zár. Tudta, ezek az iratok ma már beszerezhetetlenek, katasztrófa lenne, ha szétszóródnának a piszokban. Minden kapunál megállt, és nagy figyelemmel megkereste, elolvasta a házszámot. Már vagy félórája vizsgálódott, valami ismeretlen logika szerint következett a számozás, volt szám, amiből hármat is talált, de a kilences számot ez idáig nem találta sehol. A kilences szám alatt volt a Léleknyilvántartó hivatal, és érezte, ez, az utolsó nap, és lejárt a határidő. Gondolta, megkérdez egy utcabelit, annak tudni kell, hogy melyik ház a kilences, de egy lélek sem járt az utcán. Találomra becsöngetett egy házba. Idős, feltűnően sápadt férfi nyitott ajtót, üveges tekintete meg sem rebbent, úgy vizsgálgatta a jövevényt. Mereven állt, és semmire nem válaszolt. Percekig próbálkozott, aztán továbbment. Elért a 12- es házig, és mellette meglátta a táblát, alatta a 9- es számmal. Nagy megkönnyebbüléssel benyitott a vastag, kopott fakapun. A rozsdás zsanérok fülsértően sikoltottak, az volt az érzése, itt időtlen idők óta nem járt senki. A sötét, koszos kapualj elhanyagolt volt, és büdös. Egy jól megtermett patkány sétált végig a kopott kövezeten, unottan végigmérte, és belépett egy kis- sötét pinceszellőzőn. A lefelé vezető lépcsők falán kornyadozó táblácska hirdette, hogy a hivatalba lefelé vezet az út. Kellemetlen szorongását legyűrve, lassan megindult. A lépcsőfordulóban pislákoló negyvenes izzó annyi fényt adott, hogy homályosan látta a lépcsőfokokat. Már a harmadik fordulót is elhagyta, de még egyetlen ajtót sem talált. A hetedik pihenőnél volt egy rozoga szék, kimerülten lerogyott, hogy kicsit kifújja magát. Az áporodott-meleg levegőben arca izzadni kezdett. Ólmos fáradtságot érzett, olyan álmosság vett rajta erőt, hogy félő volt, lefordul a székről. Nem tudta meddig ült ott, lehet, közben el is bóbiskolt. Csak nehogy elveszítsem a táskámat- kapaszkodott a gondolatba, más eszébe sem jutott. Aztán felállt, mint két idegen végtag, indultak meg alatta zsibbadt lábai.
A kilencedik fordulóban aztán végre meglátta az ajtót, felette a táblával. LÉLEKNYILVÁNTARTÓ. Kopogott, de nem jött válasz. Belépett. Egy rosszul világított- kis szobában találta magát. A falakat plafonig polcok borították, telezsúfolva irattartókkal, és felhányt nyomtatványokkal. A szoba közepén álló íróasztala mögött, irathalmazok között, kövér, kopasz férfi ült, viaszfehér arcában kifejezéstelen szemekkel, fémkeretes szemüvegben. Fel sem nézve, az asztal előtt álló vén karosszékre mutatott. A vendég, egyenes háttal, összezárt térdekkel, óvatosan leült, ölében szorongatva aktatáskáját. A kövér csendben írt tovább. Hosszú percek után letette tollát, felnézett, és nyújtotta kezét az iratokért. Az öregember, idegesen lebontotta szíját a táskáról, kinyitotta, és az összes iratot kimarkolva, a tisztviselő kinyújtott kezébe rakta. Az átlapozta a papírhalmazt, majd halk- rekedt hangján megszólalt. Hát, majdnem elkésett. Most van az utolsó nap, ha holnap jön ide, már nem találja az irodát. Nem tudom, miért hagyják az utolsó percre a bejelentkezést. Alig találtam ide- szólt zavarában mentegetőzve az ügyfél, próbáltam kérdezősködni, de akivel beszéltem, még csak válaszra sem méltatott. Ez mindig így van- szólt a kövér. Ezen nincs is mit csodálkozni. Minden iratát elhozta?- kérdezte. Én nagyon remélem, hogy igen- felelt rezignáltan a megkérdezett, hangja az idegességtől egészen elvékonyodott. Nem is tudtam volna előbb idejönni, mert ma kaptam meg az utolsó papírt- szólt. Igen, látom a dátumon- így a kövér. Ezeket a halotti bizonyítványokat mindig az utolsó percekben adják ki, nekünk okozva vele többlet munkát. Halotti bizonyítványokat…dadogta döbbenten az ügyfél, miféle halotti bizonyítványról beszél- kérdezte. Hát, természetesen a magáéról- mondta a kövér, mit gondol. Ha élne, nem talált volna ide- szólt, és szánakozva elmosolyodott. De hát én élek, hogy jut eszébe az ellenkezőjét állítani- dadogta a vendég halálraváltan. Különös érzés kerítette hatalmába. Nagy nyugalom szállta meg, minden fáradtsága, szorongása elenyészett, és kezdte súlytalannak érezni magát. Ne aggódjon, ez mindig így van az első pár napban- szólt a kövér, egy szalvétával tisztítani kezdte szemüvegét. A tudomásulvétel, a tények felismerése, először igen csak megdöbbenést okoz. Aztán hamar meg lehet szokni- motyogta, majd megrázott egy iróasztalán álló csengettyűt.
Kinyílt a polcok között megbúvó tapétaajtó, belépett rajta egy fehér köntösben pompázó sudár alak. Odalépett az ügyfélhez, kedvesen karonfogta, és megindult vele az ajtó felé. Az öregúr meglepetten vette észre, hogy nem érintik lábai a padlót.

Naplórészletek a pokolból

     Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki.
Olyan kékesfehér és ronda lett, hogy undorodva szálltak rá a legyek.
Kicsit szokatlan volt első látásra a három karjával, egyszerre tudott velük hadonászni, amitől az volt a néző érzése, hogy az egész képződmény vibrál.
Gyorsan nőtt, sokat evett, majd zabált.
Úgy tudott rengeteg görbe fogával rágni, mint egy patkány.
Zombika- mert így nevezték- két éves korában kinézett ötnek.
Szőrösödő mellkasa zavarbaejtő volt, mély hangjai egy gordonkára emlékeztettek.
Szülei el voltak tőle bűvölve, egész nap karban cipelték és puszilgatták, ő hagyta, bár ha idegen nyúlt felé, egyből megharapta.
Az egész utca utálta, állítólag rossz szaga is volt, de nem szólt senki, mert nem akarták boldog anyját megbántani.
Állítólag, Zombika- ha tehette, felkapkodta a kutyaszarokat a járdáról, meg a sétány füvéről, és átszellemült ábrázattal magábatömte.
Tanodai pályafutása, már az elején jól kezdődött.
Mivel három keze volt, mindent három példányban tudott egyszerre leírni, már a nagycirkusz is érdeklődni kezdett a csodapók iránt, ami nagy boldogsággal töltötte el szüleit, hiszen hosszútávu megélhetése körvonalazódott.
Már igencsak kamasz volt, de a lányok nem érdekelték.
A lepkék érdekelték, meg a hernyók.
A szövőlepkéket különösen szerette.
Történt egy nyári éjszakán, hogy szobájából különös zaj szűrődött ki az ajtón.
Szülei fel is riadtak a hangra, és ajtajához lopakodva belestek a kulcslyukon.
Zombika az ágya tetején, az összegubancolódott ágyneműjén állt.
Pontosabban, egy nagy szövőlepke volt, fényesen megvilágította a holdfény.
Szárnyait próbálgatva emelgette lábait, majd felemelkedett a levegőbe, és kilibbent a tárt ablakon.
Szülei halálraváltan tódultak be az ajtaján, de csak a harmadik karját találták meg a feldúlt ágyneműben.
Sosem felejtették el azt a semmivel nem összetéveszthető fanyar- édeskés illatot, ami még évek múltán is a szoba légterében maradt.
Éjjel három körül született meg a várva- várt poronty.
Persze csak a szülei várva- várták, más senki…
Mert minden létező létezhet földön és egen, semmi nem lehetetlen, legfeljebb szokatlan.
Azért, mert valamit nem értünk, mert értelmünk szűk határai nem teszik lehetővé, attól még lehet valóság, csak zavarunkban nem is merünk belegondolni- sóhajtotta a lótetű, és belefúrta magát a trágyadombba.
Hát van benne igazság- válaszolt a rózsabogár, ezt hazafelé még végig kell gondolnom…