Magnóliák

Az örökkévaló...

2012-02-05T00:10:00.003+01:00

A sötétség csendjének monoton zümmögésében, lassan lépkedett hatalmas alakja a hepehupás járda kificamodott kőlapjain.

Tonnás lépteinek nem volt hangja, testének körvonalait – ha lehet, még sötétebb árnyék lebegte körül.

Csak haladt előre, semmi nem merte feltartóztatni, meg ki is tehette volna, még a közelébe sem mert menni senki és semmi.

Egész teste csupa vizslató fej volt, mindent látott és hallott.

Időnként megállt, alakja hatalmasan nőni kezdett a sűrű felhők felé, míg karjával könnyedén elérte a holdat, ami kitátotta irdatlan száját, majd ismét kicsi lett, szinte eltűnt a lombok sötét árnyékában.

A házak, feketéllő ablakaikkal, dermedten álltak az éjszaka sötétjében, megmerevedve a rettenet súlya alatt. Az egész légtér megtelt a félelem nyúlós, láthatatlan jelenlétével.

Vajon hány arca van a halálnak, - kérdezte halkan egy lombok közé bújt madár.

Én már semmit nem tudok, - válaszolta a párja, aki minden ízében reszketett.

De nem kell ennyire félned, - így az első, mi olyan kicsik és jelentéktelenek vagyunk, hogy messze felettünk zajlanak a dolgok.

A jelenés ellépett a fa előtt, a két madár holtan fordult le az ágról…

Ez végzetes tévedés volt - suttogta a fűzfa, de legalább az utolsó pillanatig hittek az öröklétben. Én tudtam, hogy tévednek, de nem akartam szólni, nem akartam megmérgezni utolsó pillanataikat.

A hold kibújt a felhők sűrű fekete tömegéből és sápadt fénybe vonta a fűzfát.

Milyen kellemes ez a holdfény - sóhajtotta a fa, ezért szeretem az éjszakákat, csend, nyugalom, és sápadt halk fény. Békét, és gondolatokat támaszt féregrágta szívemben, kellemesen elandalít, segítve felidézni hajdani nyarakat, meleg nyári éjszakákat.

Levélkoronáját széttárva, békésen ringatózni, és halkan dúdolni kezdett.

A hatalom, távolodó alakja, már nem látszott a sötétben, csak érezni lehetett valami furcsa dermedtséget, amit úgy húzott maga után, mint egy végtelen hosszú palástot.

Lassan megérkezett a hajnal, feledtetve az éjszaka történteket. Minden újra élt és mozgott, a reggeli szellő üdén borzolgatta a fasor elgémberedett leveleit.

A járdán fekvő két madár, mindebből a feltámadásból, nem vett észre semmit.

Káprázat

2012-02-04T00:10:00.005+01:00

A színpad félkoszos, kopott deszkapadlójának jellegzetes izzadtság, kosz és dohszaga egy életre nyomott hagyott emlékezetében.

A súgólyuk sötétjéből kiáramló pinceszag, folyamatosan sodorta ki magából a rég elhangzott, és elfelejtett darabok hangjait, amit csak beavatott fülek hallhattak.

A portól roskadozó nehéz függönyök, kizárták a nézőteret az életet adó deszkák intim világából, mert a nézőtér az közterület, ott bárki töltheti idejét, ha kifizeti.

De a színpad, a színpad, az szent dolog.

Az egy másik világ, ahol minden lehetséges, megélhető, felemelő vagy a pokol bugyraiba taszító fiktív valóság, aminek kevesek lehetnek szereplői.

Ott fel tud támadni egy másik világ, ami sebeket gyógyít és fakaszt, elrepít valahova messze, ahol lehet élni, szeretni és gyűlölni, ha olyan a darab.

Ami az égig emelheti az embert, aki a felhők magasából letekintve, egy egészen másik világot láthat meg, ahonnan visszaereszkedve a földre, másként fogja megítélni a por eseményeit..

Így üresen és néma csendben, csak az emlékek botladoznak a díszletek nélküli egyhangúságban, mert nem mindenki látja a valót, mert a daraboknak sosincs vége. Egymást érik, drámák és vígjátékok, krinolinos dámák, és rongyos csavargók, császárok és dívák.

A kialudt szuffiták halott szemeiből nem dübörög a fény,hajdan átforrósodott testük már csak hideg fém, a selymek és szűrők nem oldanak, puhítanak, és nem teszik valószínűtlenné a semmit, a nem létező világban.

Hány eltűnt, valaha volt világ porlad a mában? Némán, észrevétlenül meghúzódva a zajos forgatagban, a harsogásban és a csak magukra figyelő tömegek tévedéseinek lüktető villanásaiban?

Hát ki tudná megmondani mi süllyedt el az évszázadok mocsarában?

Hát mi itt a fontos, az álszent filozófiák, az önbecsapások durva valóságában, ahol a félrevert harangok sikolyait méltóságteljes harangzúgásnak illik hallani?

Nem lenne e tisztességesebb hangosan kimondani, hogy az öncélon kívül semmi ami fontos?

Mindenki sírján nő virág, amíg van, ki minden tavasszal újra ülteti. Aztán azok is eltűnnek az életet adó deszkákról, és ki emlékszik már a régi játékokra, amik eloszlottak a szélben.

Esti tangó

2012-02-03T00:10:00.003+01:00

Miért akar valaki piros cipőt Húsvétra, ha nincsenek is lábai.

Pedig rém egyszerű…
Az embernek két élete van, az egyiket hívjuk valóságnak, a másikat- a fontosabbat, virtuálisnak. Egyik sem érvényes a másik nélkül.
A piros cipő a vírtualitás igénye, a lábatlanság meg a valóság ténye. Amit az ember a valóságban nem képes megélni, hát teszi a másikban.
Ez a lehetőség a sors kegye, egy  mentőöv 
Én, egy reális ember vagyok, két lábbal állok a valóság talaján - mondják sokan, szinte büszkén erre a hiányosságukra. Mintegy akaratlanul is bevallva lelkük és fantáziájuk szürkeségét.
A szürke is csak egy szín- mondják a toleráns ítészek. Itt csak az a baj, hogy sok szín van, és ezekből a szürke, csak egy.
A szürkék szerint, Münchausen báró hazudós volt, holott csak virtuális oldalát engedte előtérbe furakodni. Mert végezetül egy életben minden megtörténhet, megélhető módon, csak akarni kell.
Egy épeszű személy, tudja, hogy mikor hazudik, mikor van szüksége rá, merő önérdekből.
Ha egy súlyos betegnek azt mondom: Na, sokkal jobban nézel ki, mint tegnapelőtt. Elhiszi, mert el akarja hinni. És virtuális énje, meg is tesz mindent, hogy úgy is érezze, jobban van.
Mindenki a világban remél rendet tenni, holott először magában kéne.
Ez a nehezebb. Mert a valóság feléből kellene kiindulni, ami rémületet okoz, és azonnal bedobja védelmét, a virtuális felét, és a nagy elhatározásának már vége is szakadt.
Nemes szándékából leszűrt konklúzió: Mindenki hülye és kétszínű, rajta kívül.

Hát bizony, az önkritika mint hajlam, nagyon fontos tulajdonság. továbbá igen építő gyakorlat a vélemény alkotás.

Esti tangó…

„Istennek hála, este lett.
Mutasd hát bársony testedet,
A rózsaszínű budoárban…” - Rampapampam,  rampapampam.

Lomha békében, lassan ringatózva lépünk és fordulunk a bensőséges félhomályban, halk és andalító tangó ütemére.
Élünk…

A mezsgyén

2012-02-02T00:10:00.003+01:00

Ahol azok a nagy szürke sziklák vannak, tudod, ahol kezdődik a sűrű aljnövényzetbe fúló rengeteg, ott húzódik egy kis köves út.

Inkább egy csapásnak mondanám, alig lehet észrevenni, ahogy szerényen megbúvik a magas fűben.

Na, ott van a határa a mi dimenziónknak. Ami az utacska, valójában az a mezsgye, ami a következő stációtól elválaszt.

Azért olyan sűrű a törzsek közötti aljnövényzet a túloldalán, hogy ne láss bele abba a másik világba, amiben még nem fordulhatsz elő.

Gondolom, az erdőt követően ugyan ez a helyzet, és nem tudom hányszor ismétlődik meg, és idővel ezeken végig kell jutni, hogy elkerüljek valahova ami a cél, csak nem áll szóba velem senki. Így fogalmam sincs, meddig tart, és hová vezet.

Esténként kijövök és sétálni kezdek a mezsgyén. Ott, különös szellők keltődnek,

amik meg sem mozdítják a fák leveleit, a törzsek sötét mélységéből távoli suttogó hangok gördülnek az útra, a lábaim elé. Van az egészben valami átkozott nyugalom, egy síri béke, ami szenvtelen, és ugyanakkor fenyegető. Ha a fákhoz közelítek, ez az érzés erősödik. ha még közelebb megyek, valami erő eltaszít.

Még ide tartozom, addig nincs ott mit keresnem. A láthatatlan fal, könyörtelenül áll, nem tesz kivételt. Ha majd átléphetek a következő létembe, akkor fogom érezni, hogy jelen dimenziómat is fal védi, a visszaáramlást meggátolva a megzavarodottak miatt, akik nem tudtak elszakadni régi életüktől, és ezért nem tudják elfogadni az újat.

Ezek ott gubbasztanak a fák ágain, és vágyakozva néznek át, az én világomba.

Ezen a keskeny, kavicsos úton, csak a holdsugár sétál esténként, és én.

Jól megférünk egymással, csak a talpam alatt meg- megcsikorduló kis kövecskék

zavarják a sötétség békés nyugalmát.

Itt, a mezsgyén járva, kiélesedik emlékeimben minden, az apró, rég felejtett részletek is. Újra végigélem az elmúlt éveket, minden örömével és fájdalmával.

A felbukkanó régi arcok, elkísérnek egy darabon, csak néznek szótlanul.

Az egyedüllét kiteljesedett békéje lassan betakar mint egy köpeny, Érzem, hogy egy önálló és teljes világ vagyok, minden kérdés és válasz birtokosa.

Újólag, ha álmomból felriadva az ablakomhoz megyek, a holdfényben fürdő kert gyepszőnyegén megjelenik a mezsgye. Hangtalan végigcsordul a fűben, az ablakom alatt egy pillanatra megáll, aztán eltűnik a rózsalugas sötétjében.

Értem hívó szavát, felöltözöm, és elmegyek a sötétben alvó fákig, és sétálni kezdek a két világ között, hallgatva a kavicsok talpam alatt súrlódó hangjait..

Tudom, ha itt az idő, megszűnik a láthatatlan fal és beléphetek a fák közé

Csak úgy

2012-02-01T20:18:00.000+01:00

Mikor a Führer életére törtek,- Nem róla írták a Für Elisét- és a „fél báró” bombája rosszkor robbant, elindult a kasza.

A bárót repülőjével egy légi harcban lelőtték, ott maradt a másik fele. Himmler, arc. poeticájának megfelelve, hetedíziglen kiirtotta a merénylő családját…

Rommelt- a „Sivatagi rókát” is megvádolták azzal, hogy tudott a szándékról, és nem jelezte. Hogy tényleg tudott e róla, vagy sikerei miatt irigykedő tiszttársai keverték bele az ügybe, nem tudom.

De két út között választhatott: Vagy öngyilkos lesz, és tábornoknak kijáró pompával, mint a birodalom hősét temetik el, vagy perbe fogják, és kivégzik. Nem lehetett könnyű döntés, de végezetül bevette a mérget, és tényleg ágyútalpon vitték a koporsóját…

Hát igen…

Egy rossz választás, és jó esetben marad az ágyútalp. Vagy csak egy jeltelen gödör, ami végső fokon hót mindegy, mert a továbbiakban ugyan az történik.

A szomszédasszonyom most tapossa a századik életévét. Egy önző, gonosz boszorkány volt egész életében. Mondhatom, masszívan el van hülyülve, de a gondozóit ki tudja készíteni idegileg, mert ha az esze zömmel el is ment, a gonoszsága maradt.

Éjjel a járókeretével bolyong, nem mer lefeküdni, fél, hogy meghal. Biztos információ, a gondozója mondta nekem. Aztán ha elbotlik, nem tud felállni.

El tudom képzelni, ha egyszer elmegy, azonnal márvány síremléket építenek hamvai fölé, nehogy feltámadjon.

Vannak élethelyzetek, mikor akaratom ellenére is röhögnöm kell. Icuka, szintén nem egy csitri- lesett az ágyról, és eltörte a combnyakát. Megműtötték, és egészen jól működött. A múlt héten, az előszobájában ugrott egy hátast, és eltörött a másik combnyaka. Most megint műtét, és kezdi a lábadozást elölről.

Még szerencsés, hogy nem százlábú. De így sem tanácsos neki erős mágnesre ülni, mert ha mindenünnen kirántaná belőle a csavarokat és szögeket, hát úgy esne szét, mint egy kortárs zongora partitúra.

Ezen már csak röhögni tudtam, mert nem akartam ordítani.

Most már csak a harmadik nyaka ép, ha azt is eltöri, akkor vége a történetnek, jön a képzeletbeli ágyútalp, és amilyen peches, keresztülhalad kitört nyakán.

Aztán jöhet a temetés, hajcihő és cirkusz, mert meg kell mutatni az egybegyűlteknek, hogy megadják neki a végtisztességet. Elől, a hozzátartozók poroszkálnak a fekete mikró busz után, mert a bóbitás, hintót húzó lovak már a múlté, közép tájt, már halkan beszélgetnek, hátul meg már kuncogva, receptekkel és viccekkel szórakoztatják egymást.

De gondolom, ez nagy halottak esetében is így van. Mert mindenkit csak a saját halála érdekel, az elmúlás magánügy, úgy kell neki, minek született…

A megemlékezők csupa jókat mondanak róla, persze hazudnak, de kifelé önnön jóságukat hirdetve dicsérik, és piedesztálra emelik emlékét, és az sem zavarja őket, hogy a hallgató sem hiszi el amit mond, nem csak ő.

Mennyivel szerencsésebb tücsöknek születni, nincs minden agyonbonyolítva, csak cirpelget az ember egész nap, élvezi a nappalok éltető melegét, nem jut eszébe semmi, mert esze sincs, aztán bekapja egy rigó…

Hát nem gyönyörű?

Nyomdahiba

2012-01-31T20:23:00.000+01:00

Hát, az előfordul…

Nem is ritkán, a megvádolt, természetesen fel van háborodva, ellenfeleinek ócska trükközését tudja a hír mögött, mert csupa gyáva szar, ahelyett, hogy szemtől- szemben megmondaná a véleményét,- pesti szlengben pacekba,- azonnal a nyomdába siet, és hitelességet árasztva silány egójából, kontroll nélkül kinyomtatják neki, amit írt.

Ez ocsmány módon felrúg minden etikát, hülyére veszi az olvasót, aki mit sem sejtve elhiszi, amit olvas.

Boldog eufóriában élvezi, hogy sorban felismeri a betűket, a két- tével írt múlt időket, egyesek a régmúltat szívesen írnák három tével, de nem teszik, mert nem vagyunk benne biztosak- motyorásszák a bajszuk alatt.

Hogy mi az írás mondanivalója? Hát akármi, ne higgye senki, hogy a betűkre figyelni, meg a tartalomra is, olyan könnyű.

Ettől még valaki lehet igen értékes és rendes ember.

Velencében, Colleóni lovas szobrot kapott, bár nem volt velencei, de zsoldosvezéri kiválóságát magasan elismerte a Dózse is. Amúgy nem hiszem, hogy korának nagy olvasójaként is nyilvántartják, ha nyomdahibával találkozott, kizárt, hogy észrevette.

Ha meg a szöveg- netán őt pocskondiázta volna, mondjuk rozzant gyalogosnak titulálva, hát, a szerző perceken belül, feje nélkül úszkálhatott volna a Canal Grande kétes tisztaságú habjain.

Persze attól függ sok minden, hogy mely társadalmi réteget érint egy nyomdahiba.

Ha úriembert, az nagy szókinccsel elhatárolódik, ha nem úr a megtámadott, akkor jön a kurva anyád…

Bevallom, engem ez jobban szórakoztat, mert a tömör és ominózus választ követi egy kecses belháború, látványos pofonok, és tökön rúgások sűrű záporában kavargó csatakiáltások kíséretében, amik rendszerint igen tartalmasak, és kifejezők. Élvezet nagyszerű nyelvünk árnyalatnyi finomságai közepette dagonyázni, nem véletlen, hogy Shaw azt írta, ha magyarul publikálhattam volna műveimet, garantálta volna a világsikert…

A nyomdahibák, gyakran felfedik a való igazságot, hiszen ez okozza a felháborodást. Az nem ködösít, az fehéren feketén nyilatkozik. Ezért szeretik hibának aposztrofálni tartalmát illetően.

Ezt követi rendszerint a megmagyarázás, meg nem kell bolhából elefántot csinálni, a Cincike nem is kurva, csak szereti a férfiak társaságát, és nem fogad el pénzt, legfeljebb ajándékot, ami egészen természetes, ha egy gáláns férfitől kapja. És ha az ajándék pénz, hát Istenem… Amúgy kaphat ajándékot egy gáláns nőtől is, de ebbe most ne menjünk bele.

A kézzel írott fóliánsok nem tették lehetővé a nyomdahibát, abban az időben, más stiklikért rugdosták halomra egymást.

Aletta van der Mat Hollandiájában, már felütötte fejét ennek a sokszor szándékos hibának a feje, amit időnként és esetenként le is ütöttek.

De az igazsághoz tartozik, hogy rengeteg esetben, nyomdahiba nélkül is csúnyán ráfizethetett az alkotó.

Ezért, aki biztosra akar menni, és megúszni az esetleges következményeket, az ilyeneket nyomtasson, hogy: Papperlapap, meg kéjgáz, csutakfáni, stb.

Ezeknél- még nyomdahiba esetén sincs parasztlázadás…

Virtigli

2012-01-30T20:37:00.000+01:00

Hát nem akartam a Vicuskával gorombáskodni, ezért fegyelmezetten végighallgattam, és csak annyit mondtam neki, hogy Vicuska, Vicuska, maga egy marha.

Büszke is voltam magamra, hogy egy diplomata fegyelmezettségével viselkedtem. Nem sikerül mindig…

Vicuska Mesélte, hogy volt jósnőnél, aki azt mondta, hogy előző életében béka volt. Bár lehet, van benne valami, mert széles, lapos, vonások nélküli arcában lappangott valami szürkészöld árnyalat, és tele volt gyerekkori bárányhimlőjének elkapart emlékeivel.

Két lábfeje, járás közben kifelé állt, és csípőből rakta vaskos- görbe lábait.

Már azon sem csodálkoznék, ha egyszer elkezdene brekegni…

Plégium !!! Ez egy rohadt plégium !!!

Ordítozta végig a főutcát az ittas, öreg tróger.

Na te vén hülye- röhögték a járókelők, mi az, hogy plégium?

Azt sem tudod miről üvöltözöl, bár ha itt az ordítozási igényed az elsődleges, akkor tényleg egészen mindegy mit harsogsz, az a lényeg, hogy valami szóljon.

Bár hogy plágium valami, vagy plégium, az azért mindegy, mert nem is ismered a szó jelentését, és ha ismernéd is, nem tudsz a plágiumon változtatni, de még a plégiumon sem.Te mindenhez kevés vagy és jelentéktelen, te, egy hajdani emberfélének a plágiuma vagy, olyannak tűnsz, mintha…

Pedig már régen dehogy, valami technikai zavar miatt élsz egyáltalán, hangos vagy meg büdös, és felettébb buta.

Igazán megtévesztő a szemlélő számára.

Plégium !!! Ez egy rohadt plégium !!!

Ordítozta végig a főutcát az ittas, öreg tróger.

Lujza !

Úgy botorkálsz abban a rohadt tűsarkú szandálodban, mint akinek kapanyelet dugtak a seggébe !- kiáltotta harsány vihogás közben a gnóm.

Ott ült a bezárt zöldséges bolt lépcsőjén, és rövid combjait csapkodva figyelte az út közepén csetlő- botló Lujzát.

Lujza két karját kinyújtva, törzse mellett lóbálva egyensúlyozott, fehér műbőr táskája veszedelmesen repkedett bal kezében. Kissé előre dőlve, merev felső testel próbálta lábait egyenesbe tartani, szemmel láthatóan nem sok sikerrel.

Hogy mit meg nem tesznek egyesek a remélt szépségért- dohogta a gesztenye árus, ha így folytatja, vénségére tolókocsiba köt ki,- mint az anyósom, csak neki agyvérzése volt.

Hé!- Maga a Sósné? Maga terjeszti, hogy nimfamániás vagyok? - kiabálta a házmesterné, aki éppen a járdát seperte.

Úgy vágom hátba a seprűvel, hogy leesik a parókája ! - harsogta borízű hangján, már bordó ábrázattal.

Mije van magának?- kérdezte a Sósné. Nimfamániája?

Hát magának legfeljebb nimfomániája lehet, mert egy nimfa lehet akár nimfomániás is, de egy nimfomániás sosem lehet nimfamániás.

Maga egy idióta, aki ha sokat hadonászik, még átesik a seprűjén, és jöhetnek magáért a mentők.

Sósné, már csak a csatakiáltást hallotta, mert beugrott a liftbe, és elmenekült.

Firenze vézna volt, vakítóan fehér bőrű, seszínű- vékony haja a koponyájára tapadt. Az a fajta volt, aki elől deszka, hátul léc.

Fogai nagyok voltak, és ráfért volna egy fogszabályozás. Hosszú- keskeny újai, inkább emlékeztettek egy medúza karjaira, nem is szerette senk,Ai ha hozzáért velük.

Hát, ez a gádzsó, ez egy pusztulat- mondták a cigányok, és gondosan kikerülték.

Ennek biztosan a bába véletlenül ráült a fejére- mondták mások. De bárki, bármit is mondott vagy gondolt, Firenze vézna maradt, seszínű- vékony haja

koponyájára tapadt. Az a fajta maradt, aki elől deszka, hátul léc.

Elveszett világ

2012-01-21T20:19:00.001+01:00

A városka lehetetlen és kuszán sorakozó házai, összevissza csordogáló útjai ép ésszel és logikával, követhetetlenek voltak.

Az emeletre vivő lépcsősor megdőlt restelkedő íve, inkább szánalmas volt, mint hivalkodó.

A sarkon álldogáltam, magam voltam a határozatlanság tornya. A nap kíméletlen sugarai hunyorgásra kényszerítettek, az üres utcák, a roskatag épületek, mintha mind azt kérdezték volna: Ki hívott ide, mit keresel itt?

Tán megszólítattál, és azt sem tudod ki szólt?

Rövid az agyad, vagy ennyire nem figyelsz? De lehet, te találtad ki a megszólitatásodat, mert nem tudod elviselni a tényt, hogy még egy kutyát is néha megszólítanak, csak téged nem. Soha és senki.

Mert magad vagy a jelentéktelenség láthatatlan szobra, téged szokás már előző nap elfelejteni, a másnapi találkozás előtt.

És vajh ki az, ki lehet szerinted, aki megszólított?

Mit hallucináltál ebben a rohadt és süket csendben, ahol még egy madár sem rikkant?

Ugyan kérlek, annyira megszoktad a magányt, ha valaki megszólítana, hát holtan esnél össze a rémülettől.

Szerinted csak te vagy egyszerre hülye és jelentéktelen? Te ritka növény vagy, mert általában vagy- vagy. Hogy egyszerre mindkettő legyen valaki, ez még a Brehm szerint is kuriózum.

Most itt állsz, és minden furcsának tűnik, holott lehet, hogy te vagy a furcsa…

Ki hívott ide, és mit keresel itt?

Talán menj fel ezen a megdőlt grádicson, és kopogj be. Ha kijön valaki, kérdezd meg, hátha tudja. Mert minden lehetséges, a te emberi logikád szülte okosságok nem érnek rendszerint szart sem.

Rekedten kong egy toronyóra. Ez is igen furcsa, itt sehol nincs torony.

Valahol az emlékeidben szólhat, valami távoli történetből, amire már te sem emlékszel. A toronyból felreppenő sátán, csapdosó denevér szárnyaival összekuszálja a békésen úszó hangot.

És ki hívta ide az óra rekedt kongását, ami hangon csak úgy énekel a rozsda?

Gondolom az, aki engem is idecsalt.

Az úttest, mintha víz lenne, ha rálépek, akkor kisül, hogy nem is az.

Valami folyton vibráló, de kemény anyag, ami mégis befolyik a cipőmbe. Undorító valami, hideg, nyúlós és ragad.

Már órák óta itt vagyok, de lehet, csak rövid ideje, az időérzékem eltűnt. Itt érezhetően áll az idő, ez az örökkévalóság városa, persze attól még jöhetne valaki, de sehol senki. Ez látszólag egy teljesen kihalt valami itt, hajdani életek tárgyi maradványai, egy megmagyarázhatatlan kövülete a voltnak, magába temetve hangokat, örömet és csalódásokat.

Kezdem magam úgy érezni, mint egy betolakodó, ezért sem járok temetőkbe, mert erősen zavar a tény, hogy mindenki vízszintesen időzik, csak én teszem függőlegesen. Egyszerűen nem illik kilógni a sorból, durva tapintatlanság, ami persze idővel megoldódik, ha tetszik nekem, ha nem.

A furcsa házak felém lehelik kusza gondolataikat, megzavarva a magaméit, elvéve biztonságérzetemet, tudom, hogy ez egy vízió, semmi köze az igazsághoz, csupán látom, hallom őket, a lóháton vágtató apa, aki karjaiban fogja haldokló kisfiát, és vele száguld a Rémkirály, halkan suttogva fülébe tettének hiábavalóságát.

Lovának patkói felkavarják a biblikus nyugalmat, majd Brugel poklainak torz alakjai ereszkednek le a házak omladozó falain.

És sorban feltámadnak a rég elment festők látomásai, paták, szarvak, lángok, a fiktív létezés díszletei, én meg állok a kataklizma közepén, a toronyóra rekedt kongásában, és igyekszem élve maradni.

De mit keresek én itt? Ki az, aki idehívott, és ha már megtette, miért nem mutatja meg magát? Fél, hogy nem tudja megmagyarázni tettét? Vagy véletlen hiba folytán történt így, mert az ablaktalan folyosón várakozó sokaságban könnyen elvéti a személyt az a valaki, aki ezt tette?

Hát ki tudja, és egyáltalán mit tud az ember, akit tárgyként sodornak az események?

Csupa megválaszolatlan kérdés az egész élet, de hogy is kérdezhet egy bábú…

Kafka jut eszembe: Fiatal koromban nem értettem miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem…

Vajon, Kafka bölcsessége belátóvá tesz? El lehet fogadni azt a semmit, ami jár?

De ki hívott engem ide? Ez a mozdulatlanság, még az elmúlás békéjét sem leheli magából, ez a lélektelen egyhangúság elálmosít, megdermeszti a gondolatokat, zombivá varázsol, és nincs ellenszere.

El kéne innen rohanni, vissza sem nézni, mert ehhez semmi közöm, és ne is legyen, ez nem az én világom, bár ha belegondolnék, nem is biztos, hogy ilyenem van nekem.

Vagy kéne egy nagyot ordítanom, hátha megmozdul valami, de nincs már hangom.

Lehet, lépni sem tudok már, ki sem merem próbálni, mert ha nem megy, nagyon be fogok pánikozni.

Érzem, hogy figyel a csend, nem ellenséges, és még csak nem is kíváncsi. Csak figyel, figyeli, hogy halkul bennem az élet, és még más is figyel, csak tudnám ki.

Lassan elhalkulnak bennem dübörgéseim, lassan rám ömlik egy nyugalom, végigcsorog bennem lomhán és ráérősen, mint a méz.

Csak tudnám, hogy hogy kerültem ide.

Mit keresek én itt?

Stílusgyakorlat

2012-01-19T20:44:00.000+01:00

Emília kilépett a konyhaajtón, és elindult lefelé a végtelenbe tűnő lépcsőkön. Baljával érintette a korlátot, jobbjában fogta táskáját.

Csak testben volt jelen, gondolatai egészen másutt időztek.

Mindig jobb lábával lépett először, aztán erősebben markolva a karfát, a ballal.

Ez a monoton ismétlődés unalmasan, idegbénítóan eluralkodott egész testén.

Már nem emlékezett mióta ereszkedik lefelé, lábai, mint két bot, csak rakosgatta őket, nem is figyelt oda.

Gondolatai, csapongó emlékei lassan elcsendesedtek, már csak előre nézett, de nem látott semmit, csak a lépcsőház hol közeledő, hol távolodó koszos falait.

Aztán megcsapta orrát a földszinti kukák jellegzetes bűze, mintegy jelzés gyanánt, hogy az aulába érkezik.

De mintha húznák előtte a bűzlő földszinti végcélt, csak nem akart a lépcsősornak vége szakadni.

De a felismerés, csak átfutott agyán, ólommá lett lábai csak vitték lefelé.

Nem is biztos, hogy meg tudnék állni, ha akarnék – gondolta, már nem is érzem egyik lábamat sem, már semmi közöm hozzájuk.

Csak a mélybe kanyargó végtelen lépcsősor tárult szemei elé.

Elhalkultak az utca életének lüktető zajai, majd teljes lett a csend. A fények is mintha folyamatosan csökkentek volna. De a lépcsősornak nem akart vége szakadni.

Cipősarkának gépies egyformasággal koppanó hangjai érzékelhetően távolodtak, majd eltűntek valahol az ismeretlen sötétségben.

Az ötödiken megpihent. Lenézett a korláton áthajolva a folyton kanyargó, és szabályosan lefelé sorjázó lépcsőfokokra,a süllyedő nagy kőharmonikára, ez jutott eszébe, ahányszor csak meglátta.

A látvány mindig jó hangulatba sodorta, így kipihenten, és könnyedén folytatta utazását lefelé. Jobb láb, bal láb- dúdolta, aztán felröhögött, eszébe jutott, ha egyszerre lépne mindkét lábával, mekkorát esne.

Hogy mekkora baromságok tudnak eszembe jutni, - szólalt meg hangosan - ideje lenne így nyugdíj közelben megnormálisodnom.

Már a félemelet magasságában gyalogolt, mikor szédülni kezdett, bal kézzel a korlátba kapaszkodva, nehézkesen lezöttyent a hideg kőre.

Majd percek múltán oldalára dőlt, teljes hosszában végigfeküdt a lépcsőfokon.

Aztán finoman áttetszővé vált, és beleszívódott a kőbe.

Csak egy halvány folt maradt utána, amit észre sem vett senki.

Nagy körülményesen átpréselte magát a plafonba épült padláskibújó ajtón. Nem volt könnyű mutatvány, az évek múlásával megvastagodott, vagy a lyuk összeszűkült, de valami megváltozott az biztos.

Szuszogva kalimpált maga alatt a lábával, mire megtalálta a létra fokát.

Most már lejutok, az biztos- zihálta kimerülten, nem való már nekem ez a vad erőfeszítés. Úgy remegnek alattam a lábaim, mintha kilométereket futottam volna.

Végre lezöttyent a pihenő kövére, elöntötte lelkét egy biztonságérzés.

Azért ha az ember mindkét lábával a lépcső pihenőszintjén áll, az nagyon megnyugtató tud lenni- szólt, még mindig lihegve.

Most kicsit összerendezem magam, és hajrá a liftbe, és egy pillanat alatt bent vagyok a lakásomban.

A lift vasajtaja, a pihenő túloldalán volt. Nagy lendülettel nekilódult, de megtorpant. Hirtelen nem is értette az egészet, de a liftajtó nem volt sehol.

Zavartan végigtapogatta a falat, de nem volt ott semmi.

Állt a fal előtt egy ideig, aztán mint egy bábú, merev lábakkal megfordult, és elindult a lépcsők felé.

Döbbenetében felkiáltott. A lépcsők helyén, csak egy hatalmas és mély üreg tátogott.

A szikkadt, meghatározhatatlan korú nő, már pirkadatkor kint ült a diófa alatt,

roskatag- fonott karosszékén.

Ősz haja, mint szénaboglya- csontváz fején, karvalyra emlékeztető arcából kiálló keskeny- görbe orra, egy hajdani ragadozó madarat idézett.

Már emberemlékezet óta ott találta ülve minden hajnal.

Lázas tekintettel meredt maga elé, és folyamatosan motyogott.

Valami lépcsőkről beszélt, amik érte fognak jönni, és ő, akkor felmegy rajtuk az égbe.

Az emberek már megszokták, bolond ez- mondogatták egymásnak, és nem törődtek vele. A gyerekek sokszor körülállták, kinevették, incselkedtek, de ő ebből nem érzékelt semmit.

Hamar el is unták, azóta békében üldögél.

Egy nyári reggelen történt, hogy a hajnali köd, ahelyett hogy az ébredező napfénytől eloszlott volna, egyre sűrűbben vette körül székében gubbasztó alakját. majd tömör- hengeres oszloppá alakult, aminek felső vége, a felhők között tűnt el a nagy kékségben, közben lassan kirajzolódott felületén az irdatlan mennyiségű lépcsőfok.

Az asszony, arcán szétterült a boldog megkönnyebbülés győzelemittas mosolya.

A szék karfájába kapaszkodva felállt, és előrenyújtott karokkal fellépett az első fokra. Egyre magasabban lépkedett, olyan könnyedén és kecsesen, mint hajdani lány korában.

A falubeliek megkövülten nézték, ahogy egyre magasabbra hág a levegőben, ők a lépcsőkből nem láttak semmit.

Többen térdre estek, és imádkozni kezdtek.

Ő csak ment, égnek tartott karokkal, egyre kisebb és kisebb lett távolodó alakja, majd eltűnt a nyári égben.

Éjszakai gondolatok

2012-01-10T17:15:00.001+01:00

Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…

Nekem folyton jár az agyam, sokszor csapongva, figyelmen kívül hagyva minden logikát, azt, amit ember csinált, és nem sok köze van a valósághoz.

Mert a valóságnak van egy hatalmas, sötét ürege, egy barátságtalan gödör, amibe bele sem mernek nézni az emberek, mert megrémülnek láthatatlan mélységétől, csak érzik barátságtalan- dohos leheletét, szenvtelen racionalitását. A valóság egy szívet lelket fagyasztó és láthatatlan valami, ami beléd fojtja a dalt és reményt, csak tudomásul venni lehet, múlandó vagy, ő örök. Ez eleve meghatározza a hogyan tovább lehetőségeit, miszerint senki és sehova.

Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…

Még a gödröt sem látja, nem mérgezi meg rohanó napjait a valóság tudatával, pitiáner villanásokból felépített élete csupa dal, még ha időnként hamis is.

Mert egy kis dolog is lehet nagy, nézőpont kérdése, akinek egy kutyája van, az nem mérlegel, hogy szép vagy csúnya, okos vagy buta, ez van, és kész.

A nap süt az okosra meg a butára is, és egyikük halotti ruháján sem lesznek zsebek.

Láttam régen egy dokumentum filmbejátszást, egy fiatal nő, meztelenül, szégyenlősen takargatva szemérmét, halálra váltan áll egy szabad tér szélén, középen hosszú tömegsír, benne rengeteg emberi testtel.

A gödör két oldalán, német katonák sorfala állt, kezükben puskákkal.

Nagy röhögve nézték a nőt, majd intettek neki és ő elindult a sorfal felé.

A következő snitt már holtan mutatta a többi halotton fekve, már nem szégyenkezve ruhátlanságán, nyitott szemeiben már nem világított a féktelen halálfélelem, ő már ott sem volt.

Egyik vidám katonának sem jutott eszébe, hogy neki is van anyja, húga, netán lánya, ez csak egy jó hecc volt, semmi más, nem kell ilyen kicsinyes ügyön fennakadni, nem is értem, miért kísért ennek a nőnek évek óta a tekintete…

Aztán a Gulágokra szállított német hadifoglyokból, tíz millióból kétmillió került elő élve. El tudom képzelni, hogy hányuk szemében láthattam volna azt a páni rémületet, amit ennek a fiatal nőnek a szemében láttam…

Jó hogy nem voltam szemtanú, szégyelltem volna, hogy nem borzaszt el.

Ja kérem…Kinek mi jár.

A rekkenő hidegben a hold fagyos, fehér fénye, mikor megvilágítja a fagyba dermedt, tajgáig nyúló fenyőerdőket, halványan feltünedeznek didergő lelkeik, a sötét törzsek között nem találva síri nyugalmukat.

A tömegsírba lőtt nő szemével nézem őket, akikből állatot csinált a háború.

Az éjszaka nyugalma előcsalja belőlem az elhunytakat, suttogó hangjaikat nem igazán értem. Kő arcukban csak tekintetük él, egyikük másikuk vállamra emeli kezét, ruhámon érzem hideg nyugodt érintésüket.

Mert ahol ők vannak, ott már értelmetlenné válik bűn és jóság. Ezek földi fogalmak, értelmüket, súlyukat veszített hajdani mesék, ott már semmi nem jelent semmit.

Az már a szétfoszlott álmok és ébredések világa, messze túl a Styxen, túl az Óperencián, ahol senkinek és mindenkinek joga van élni.

Ahol a hegyek ormai a felhőkben vesznek el, ahol a szerpentinen sűrű sorokban vonulnak a lelkek, nehézkes lépteik nem csapnak zajt.

Fáradhatatlanul kígyózik a végtelen hosszú menet, remélve, hogy közelebb kerülnek az éghez.

A vastag felhőkbe veszve, kibukkanva a fényre, remélnek egy másik, szép és fenséges világot, ahol vége a megpróbáltatásoknak, kisimulnak lelkeik ráncai, mert ez az egyetlen remény, ami még senkinek sem sikerült.

Éjjel van, csak a böjti szelek kódorognak az alvó város utcáin, sodorva szemetet, meg száraz leveleket, amik tavaly még hitték a nyár igazát.

Minden igaznak tűnik egyszer, aztán jön a valóság hatalmas és sötét gödre, amibe beleszédül minden hit, és rajongás.

„Ember küzdj, és bízva bízzál”.

Csak próbáld kitalálni közben, hogy mibe. Mert csak úgy belebízni a vakvilágba, egy Diogenész idült vigyorával elgyötört arcodon, az értelmetlen és gyerekes önámítás blőd dudorászását hallgatva, hát nekem ez nem akar sikerülni.

Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…

Éjszaka

2011-12-31T23:07:00.004+01:00

A vastag sötét égboltot percenként végighasította egy hatalmas villám, nappallá varázsolva az éjszaka lomha és lélektelen sötétségét.

Nem kísérte dörgés, fenyegetően, némán villant és száguldott végig a védtelen semmin.

A semmiből jött, erőszakosan vakítva lelket és szemet, a semmiben tűnve el, átadva a következő villámnak az eget.

Földöntúli jeges fénye bevilágította az alvó és dermedt világot, a lombok között megbúvó állatokban megfagyasztva reményt és hitet, kiirtva belőlük az álmot, kétessé téve az ébredést.

Lassan és nehézkesen megindult egy hűvös szellő, erősebben borzolva az ébredő fák lombjait. Mintha a villámok korbácsolnák a szelet, az egyre durvábban támadott, már tépte a zúgó levéltömeget, megmarkolva az öreg törzsek utolsókat reccsenő alakjait, a nehéz sóhajjal dőlő halott fák vaskos testét.

Mert minden véget ér egyszer, emlékké halványulnak a régi életek, megtrágyázva az erdő talaját, amiből kinőnek majd az új generációk, tele álmokkal és hittel.

Megeredtek az ég csatornái, könnyeikkel lemosva mindenről a port, felfrissítve életet, elbúcsúztatva a rengeteg erdő avarrá torzult emlékeit..

Már zúgott, dübörgött a vihar, egyre közeledtek a távoli dörrenések, hatalmas hordókat gurítottak, a láthatatlan égbolton.

Rettenetes ereje lenyűgözött testet és lelket.

Megnyíltak a pokol kapui, a kiömlő gonosz lelkek elárasztották a földet. Vijjogott, vonaglott és üvöltött a sötétség, a gyanúsan közeledő világvége mindenbe belemélyesztette hatalmas karmait.

Súlytalan testtel feküdt a hátán, a kis tisztás közepén.

Karjai, törzse mellett kinyújtva szorosan, lábai összezárva. Ég felé fordított arcán, csukott szemhéjain golyózáporként fröccsentek szét a vízcseppek.

Érezte, eggyé válik a természettel, része van a földindulásban, ő a vihar, a benne dúló indulatok keltette kataklizma, ami mindent elsodorhat ha akar.

Úgy érezte kiszállt testéből, és száguld a széllel. Tobzódott, megélte a testetlen erő, a mindenhatóság különös érzését.

Boldog volt.

Fumarola

2011-12-31T21:38:00.001+01:00

Furcsa képződményként állt ki a társadalomból, folyton finoman füstölgött, erős kénszagot árasztva tette tönkre az illatozó rét levegőjét.

Környezete utálta, már álmaik is kénszagúak voltak tőle, de nem tudtak vele mit kezdeni.

Nem állt szóba senkivel, de vele sem kereste senki a kapcsolatot.

Kőkori temetkezési helynek, büdöskének, kőcsöcsnek gúnyolták, szaga miatt messze elkerülték a bogarak, csúszómászók.

Göröngyös testét, sárga lefolyások díszítették, a kicsapódó kén nyomai, ha ez így megy tovább, összefognak téveszteni egy torzszülött kanárival- ugratták kétségbeesésükben a környező növények.

Fumarola csak némán eregette kis gomolyfelhőit, és mély megvetéssel undorodott tőlük.

Arról álmodozott, hogy egyszer elkezd dagadni alatta a talaj, egyre magasabbá és hatalmasabbá válik, hegyes csúcsa a felhőkig ér.

Vadul fogja ontani magából a kénes füstfelhőket, napfényben fürdő ormára tisztelettel és reszketve néznek fel ezek a férgek, akik őt most ugratják.

Büszkén, és fogvacogva emlegetik utódaiknak és az újaknak, hogy ők ismertek engem annak idején, meséjüket kiszínezik meg sem történt epizódokkal, hiszen nincs, hogy ellenőrizni történeteik valódiságát.

Én meg ragyogok, hatalmasan föléjük tornyosulva ŰBER ALLES, homlokom felett glóriaként köröző sasok társaságában és kiteljesedve hirdetem tévedhetetlenségem tényét, ami a világon az egyetlen igaz.

Mert a szélben hajladozó növények látszólagos békéjéhez képest, az én, nem kedves, göröngyös, kénszagú igazságom a valóság.

Mert az általános igazságok, mindig homályos és félreérthető dolgok, szándékos bizonytalankodásaik meggyőződéseik hiányából fakadnak, ezért érvényesül mindig az erősebb igazsága, a valódival szemben.

De a tévesztett út is út, azon is lehet haladni, aztán, hogy ki- mit tart tévedésnek, az szubjektív, mert hogy mi, mikor, micsoda, azt is mi találjuk ki.

Amit meg a fű, és fa kreál, az eleve bukásra van ítélve, mert földhözragadt kisszerűségük eleve meggátolja őket a széles skálájú gondolkodásban, és menthetetlenek, mert nem hiszik el, hogy nincs agyuk.

Ezért nem érdemes velük szóba állnom, gyermeteg gügyögéseik idegesítenek,

magyaráznom, meg hiábavaló.

Ti, csak szagoljátok a mofetták ártó gőzeit, úgy fogtok beledögleni, hogy észre sem veszitek.

Bután és félrevezetve trágyázzátok a talajt, mert porból lettetek, és porrá lesztek, kivéve én.

Én, magasan felettetek sütkérezem a fényben, csak sasokkal és keselyükkel beszélgetek, le sem látok haldokló, infantilis tömegeitekre, én látom a végtelent, amit ti el sem tudtok képzelni.

Ti, saját hülyeségetekben dagonyáztok, értékelitek egymás értéktelenségét, ajnározzátok a kivételezetteket, akik el is hiszik ledegradáló halandzsáitokat.

Csukott szemekkel, széttárt karokkal álltok, és elképzelitek, hogy repültök,

élvezitek a szelek zúgását, hajatok lobog a szélben, és azt hiszitek éltek.

Egész életeteket átszövi a pánik okozta bizonytalanság, mert igazán nem hisztek el magatoknak sem semmit, ebben az egyben igazatok is van, de igyekeztek egy sereg baromsággal ezt a rémes érzést elnyomni.

Mert, hogy él valaki, vagy úgy néz ki, mintha élne, ez két dolog, életveszélyes őket összekeverni. Ti, jobb híján keveritek, ami azért nem botrány, mert ha elhiszitek, akkor rendben van. A hitben van a lényeg, nem a valóságban.

Az igazság, egy hülye népmesei elem, egy fiktív remény, aminek sosem volt valóságalapja.

Az viszont igaz, hogy nincs semmi helyette, pedig valami kell, mert a semmi az öl.

Mondhatnám önvédelemből, beszélitek tele a saját fejeteket zöldségekkel, mert fumarolák sosem lesztek, csúszómászó voltotokat meg nem tudjátok elviselni.

Hát, ha belegondolok, elég szar lehet nektek, ott lent, mindig tele van szájatok sárral, ami tudat nem igazán ösztönöz.

Csak a mofetta marad, mint misztikum, ami a fumarola fingja, ez, a nektek szánt ajándékom, élvezzétek tőlem szeretettel.

Igaz, gázaimtól egészen elhülyültök, de fizetni kell az élvezetért, a gyönyörnek ára van, még ha belepusztultok, akkor is.

Én, tökéletesen felül vagyok rajtatok emelkedve, igazán nem is érdekel elcseszett sorsotok, én, gőzölgök a világ felett, és nincs is időm veletek foglalkozni.

Hogy rátok öntöm bölcsességemet, ezt végtelen jóindulatomnak köszönhetitek.

De ne is törődjetek vele, ti csak álmodozzatok a semmi kellős közepén,

soha nem győzhet mindenki, ti meg született áldozatok vagytok.

Higgyétek el, a vesztesek nagyon fontosak, hozzátok mérik a győztesek nagyságát.

Ti, a mofettában vegetálók milliárdjai, kedves látvány vagytok innen az én magasomból, nektek köszönhetően érzem nagyságomat.

Nem aggódom kipusztulásotok miatt, mert a gaz mindig újra terem, mert ez az élet rendje, és ez így helyénvaló.

Én, a nagy fumarola itt ragyogok a világ felett, immár tűzhányóvá nőve ki magam, és élvezem a fényt, az alulról jövő csodálatot.

Reménykedjetek a feltámadásban, ami számotokra sosem jön el.

Algernon szívem

2011-12-27T21:07:00.001+01:00

Most balra fogok a sarkon befordulni, mert az a vénember azt mondta a vegyesbolt előtt, hogy menjek tovább egyenesen, és az első alkalommal balra.

Sokáig fogok az öregre emlékezni, mert sosem fogom megérteni, hogy azért mert valaki megvénül, miért kell elhanyagoltnak lenni.

Ez a lehordott krombikabátja a kifényesedett könyökeivel, kopott, zsíros gallérjával, öblösre tágított zsebeivel, na és az a deformáltra taposott hajdan barna cipő…

Aktatáskája is egy nadrágszíjjal volt áttekerve, hogy szét ne essen. Degeszre lehetett tömve valami iratfélékkel, ha kitálalja a koszos járdára, hát ember legyen, aki mind össze tudja szedni, a száguldozó kocsik kerekei alól.

Fésületlen- ősz haja, drótkeretes szemüvege rejtekében pislogó malacszemei fakó kékjében gyermeki jóindulat derengett.

Volt az egész jelenségben valami meghatóan védtelen, valami lényéből áradó jóindulat, amitől már régen elszokott minden halandó.

A sarkon befordultam balra, ahogy mondta.

Egy csendes utcácskában találtam magam, a hepehupás járdákat kuszmadt akácfák szegélyezték. Hihetetlen volt a mozdulatlanság, hatalmasan dőlt rám, szinte kapkodtam a levegőt.

Nem hogy járókelők nem voltak, de még egy árva veréb sem röppent fel a fonnyadt, vízhiányos ágak közül.

Halkra vettem lépteimet, mert cipőm sarka akkorákat koppant a kövön, hogy minden lépésemkor összerezzentem.

A házak elzárkózó közönnyel, csukott ablakokkal figyelték minden mozdulatomat.

A következő sarkon- nem tudom miért- megint balra fordultam. Az elképedéstől földbe gyökereztek a lábaim. Ez az utcácska, pontosan olyan volt, mint amiből érkeztem. Lassan felocsúdtam elképedésemből, és tétován elindultam. Itt is végtelen mozdulatlanság, és fülsiketítő csend.

Csak cipősarkaim éles koppanásai visszhangoztak végigrohanva az utcán, elhalva valahol a messzeségben.

Az utca végén ismét balra fordultam, már meg sem lepődtem, hogy ugyan olyan volt, mint amiből érkeztem. Elgyalogoltam a zárt ablaksorok előtt, figyeltem a függönyök mozdulatlan erdejét, még csak nem is leselkedett senki.

Az út közepe felé járhattam, mikor meglepődve vettem észre, hogy nem hallom a cipőm sarkainak éles koppanásait.

De valahogy nem lepődtem meg, egy kellemes fáradtság kúszott agyamból a lábaim felé. Már összekeveredtek gondolataim a valósággal, de nem zavart.

Gépiesen haladtam előre, a csend, és simogató napfény óvatos ölelésében, szinte jól éreztem magam.

A kereszteződésben megint balra fordultam. Rövid kis zsákutca tárult szemeim elé, pontosan olyan volt, mint az előző utca.

Az úttesten, egy öregember állt, kopott krombikabátja, kitaposott- hajdan barna cipőiben, nadrágszíjjal átkötött, kitömött aktatáskáját bal hóna alatt

szorongatta.

Drótkeretes szemüvegének lencséin, úgy ragyogott a napfény, mint két drágakő.

Hogyan tovább emberke?

2011-12-05T17:19:00.002+01:00

Egy büdös szavad nem lehet, ha őszintén belenézel magadba, de jobb, ha meg sem próbálod. Ha megteszed, nagy a veszélye, hogy nem fogsz találni semmit, és falba fogod verni a fejedet, mert te azt hitted, hogy…

Hideg zuhanyként fog érni a felismerés, hogy fogsz így tovább hazudozni magadnak, hogy így meg úgy, majd te tudod, meg hasonlók.

Rádöbbensz, hogy üres vagy mint egy bili, - szerencsés esetben- nem te vagy a Haza Bölcse, csak egy soklábú féreg, akinek csak két lába látszik.

A két venyige láb, amik hordoznak a világban, cipelik a zsenidet, és az ellen, azt figyeli, mikor esel hasra. Mert akkor rád taposnak, diadalüvöltésük elvegyül a susogó lombok, és a tücsökzene negédes operett színpadán.

Akik teszik, azok nem követik el a hibát, hogy magukba nézzenek. Nem kell hogy megzavarják egójukat polihisztori hitükben.

Had szóljon a győzedelmi ének, minél hangosabb, annál jobb. El kell nyomni a mások gondolatait, nem kell, hogy megzavarja a hívőket.

Mert minden filozófiának megvan a maga közönsége, az emberek imádják a hegyi beszédeket, az sem baj ha nincs alattad hegy, majd alád képzelik…

Te meg bedőlsz a tapsoknak, mert az ember mindennek vadul hisz, ami számára kellemes, hogy mennyi az éljenzések valós háttere, nem érdekel senkit. Téged sem természetesen, mert sütkérezni akarsz a sikerben, az sem baj, ha hamis.

Így éldegélsz saját- egyszemélyes bűvöletedben, tán még azt is bebeszéled magadnak, hogy örökké fogsz élni. Mert valahogy a többiek fölé érzed magad, és rád nem vonatkozik a szabály…

Nem is gondolod végig, hogy ez a karrier esetleg sántít, mert miért ne tenné, hiszen semmi nem tökéletes igazán, esetleg te sem.

Hát hogyan tovább emberke?

Ez az euforikus helyben járás nem visz egy centit sem előre, azt sem tudod, hogy az milyen irányban van az áhított Kánaán, ahol majd virágot szedsz egész nap egy hófehér tógában, és gyönyörű angyalok énekét hallgatod, akik simogatnak, és fogdossák a fenekedet.

Sajnos, te kétségbeejtően hülye és sekélyes vagy, rajtad nincs hogy segíteni.

Beéred hebehurgya fantáziálgatásaiddal, szánalmas fülbemászóként vegetálsz, de legyünk őszinték, valahol az is vagy.

Kitüntetéseket akasztanak rád, magasra ültetnek, hogy szükség esetén nagyot tudjál esni. A plecsniket meg ráakasztják másra, téged meg úgy felejtenek el, ahogy vagy.

De ne zúgolódj, egy burleszkben unalmas ha mindig ugyan az a pofa riszál a deszkákon, csökken a nézettség, ami nagy hiba.

Na meg unalmas, valami más kell, ami megint feldobja a másokat, mert a tömeg szórakozni vágy, te meg nem vagy más, mint egy megunt hetven kiló hús.

Hát, így néz ki a dolog, viháncolj, amíg lehet, aztán viseld el azt a közönybe zuhanást, ami következik.

Ez az ára, csak nem gondoltad végig. De nem tehetsz róla, nem volt mivel.

Hogyan tovább emberke?

Trullala

2011-12-05T17:15:00.002+01:00

Én keletkezem, te keletkezel, ő keletkezik.

A viharos szél is keletkezik, kegyetlenül összedöntve mindent ami volt, mert minden keletkezik ami szar ügy, és győzz belőle kimászni, túlélni, számolgatni a vesztességeidet.

Beszéld be magadnak, hogy ez a túlélt keletkezés nem is volt igazi, csak úgy nézett ki, igaz, hatásait és következményeit nézve, rohadt nagy pusztítást végzett.

De ez is szubjektív, kinek mi számít nagynak, egy egérnek egy fagott is éktelenül nagy alagút, egy elefántnak meg csak egy fogpiszkáló…

Egy mangalica is csak áll az üres vályúja előtt, nem érti, miért nem keletkezik valami moslék számára, örülj neki, hogy legalább van vályúd, van akinek az sincs, és ha mégis keletkezne valami ennivaló, hát nincs mibe keletkezzen.

Ezzel a tudattal, hogy van vályúd, nyugodtabb lélekkel lehet éhen halni, mert nem kell mindenkinek legyen marharépája, az egy pozitív diszkrimináció, és ha mégis szerzel egyet, akkor sem élsz örökké.

Szorgalmazni kéne a híd építéseket, lehet felüljáró is, minél több van, annál többnek oldódik meg a lakásproblémája. Alá lehet ülni, nem esik rád az eső meg a hó, halihó, de jó élni ott a friss levegőn, és még mosdani sem kell.

Egész nap nézheted a folyton változó tájat, azt teszel amit akarsz, nem keletkezik önrendelkezéseidnek következménye.

Kiírhatod a fejed fölé, hogy én vagyok a nagy probiutikum, tán még probituszin is, amikről azt sem tudod mik, de jól hangzik.

Egyedem, begyedem, tengertánc, tehetnek neked egy szívességet, akár belecsinálhatnak az üres vályúdba, takard le egy színes ronggyal, akkor csak szagot érzel.

Egy kakadu is rászállt egy vékony ágra szórakozottságában, ami úgy tört le alatta mint a pinty, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy meglepetésében elfelejtette kinyitni a szárnyait. Akkorát esett, csak úgy nyekkent…

Persze akik látták, marha jót röhögtek, mert részvétlen bunkók.

Hogy a bunkók hogy keletkeznek, arról fogalmam sincs, de piszkosul sokan vannak, és szinte szégyellheted magad, ha te nem vagy az. Egyszerűen nem illik kilógni a sorból, hülyén feltűnősködni, hogy te bezzeg más vagy, neked volt gyerekszobád is, ami nem krétával volt a villamos sínekre rajzolva.

Most bezzeg szarod sincs, ami nem is csoda, hiszen a vályúd üres, nem keletkezik benne semmi, ami ehető.

Éljen a Haza ! Menjetek haza… mondta szegény Rajz, a „Dollárpapában”.

Yo Sonjo- mondogatod magadnak, mert nem hiszel a saját szemednek,

nem tudod felfogni, hogy hogy a francba tudtál így a béka segge alá kerülni, vagy négy emelet mélyen.

Hát azt biztos nem mondhatod helyette, hogy Yo el Rey, mert az annyira nem igaz, hogy még te is érzed, hogy túlzás.

A túlzások is keletkeznek, nem csak a szélviharok.

Nem összetévesztendő a turzással, az mást jelent. Mert minden jelent valamit, de leginkább semmit.

Mert hogy mi jelent és mit, ezt a mindenkori társadalmi szabályzók keletkeztetik, ami idővel mindig változik, minden nézőpont kérdése, a Kamilla egy kurva, mert nekem nemet mondott. Például.

Ha belegondolsz, csak szubjektív dolgok, események, történések vesznek körül, nem győzöl melléfogni, ha igen kényes helyen fogtál mellé, abból még ádáz verekedés is lehet…

Biztosabb, ha egyáltalán nem nyúládozol te semerre, ez a hosszú élet titka, meg még több dolog, ami momentán nem jut eszembe.

Szerencséd, hogy nem vagy polip vagy medúza, ennyi karral hatványozottan többször lehet melléfogni, aminek állandó botrány lenne a következménye, idővel olyan laposra vernék a képedet, hogy mehetnél akváriumba lepényhalnak.

Az ismerősök büszkén bámulnának az üvegfalon keresztül, jó hangosan mondanák egymásnak,- hogy az idegen bámészkodók is hallják- nézd a Jenő milyen elegánsan úszkál ottan, bár egy elektromos rájának sokkal hosszabb a farka…

A Rózsikának is volt erre egy epés megjegyzése, de azt nem írom ide…

Samu is szereti a saláta torzsáját, meg a száraz kenyér héját és a puffasztott rizst.

Baromi falánk- de őszinte, mert nem tagadja, hogy a zabáláson kívül nem érdekli semmi. Ja !- nem is mondtam, Samu egy fehér egér.

De mindegy mi a fene vagy, vagy, és ez a lényeg, ha okos és érdeklődő vagy, akkor is elmúlsz- mint egy hasmenés.

Nehéz élni, meg nem élni is, feltételezem, azért egyformán rohadt, hogy ne fájjon senki lelke a másik verziót nélkülözve. Valójában tökmindegy melyik állapotodban vagy kilátástalan.

Csak gurigázik veled a sors, akár egy bagolyköpettel, félő azért, mert összgalaktikus megítélésedben nem is vagy több.

Én keletkezem, te keletkezel, ő keletkezik, akár a szélvihar, ami összedönt mindent, amiről azt hitted fontos. Hát bizony testvér, ha már keletkeztél, vágj hozzá jó pofát, mert akkor is az van ami van, és nincs másképp.

A kis öreg

2011-11-30T23:00:00.000+01:00

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.

Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen céltalan utazgatáskor, honnan tudja majd, hogy odaért?

Nincs ki segítsen, hiszen mindenki ezt teszi, hitt céljaik idővel elporladnak, értelmetlenné válnak, elveszítik fontosságukat, mert a múló idővel az emberek változnak, más és más aspektusokból ítélik meg ugyanazt. Módosult szemlélettel és hittel, sorra válnak közömbössé fontosnak ítélt dolgaik

Az önámítani tudás, a sors kegyelme, átsegít nagy zökkenőkön, eltereli a figyelmet a lényeglátás réméről, nem enged végiggondolni semmit, ami megfagyaszthat lelket és hitet.

Nagy a világ, semmibeködlő útjain nincsenek irányító táblák, a szabadon poroszkálás örömét nem zavarja semmi.

A végtelen utazás, a valós célok nélküli, mert hogy lehetne célja, ha nem ismeri a merre, és miért arra lényegét.

Eleinte hisz a másokban, az igazságban, a fényben, ami meleg és nem vakít, a dalban, a szélben zúgó lombkoronák zenéjében.

Hisz a célokkal tűzdelt élet szépségében, ami egyre távolíbb, amiket felváltanak a hűvös szelek.

De menni kell, bár hajdani délceg tartása már sehol, csak vonszolja ólomnehéz lábait, és fázik, ruháit tépi a szél.

Az út is egyre rögösebb, már szívesen megérkezne, de hova?

Honnan tudná meg, hogy odaért?

A kopasz fák, a rozsdás levélszőnyeg, mind figyelmeztet, de mire?

Egyre sokasodnak a megválaszolatlan kérdések, gondolatait, figyelmét leköti, hogy el ne essen, mert érzi, nem tudna többé felállni.

Kimerülten letér az útról, elvonszolja magát az első hatalmas fa törzséig, lerogy, hátát nekiveti az érdes kéregnek, átöleli az álom.

Aztán megérkeznek az éjszakai ködök, már nem érzi, hogy betakarják.

Az ember megszületik, növöget, fantáziálgat, lődörög.

Célokat tűz ki magaelé, amit gyakran változtat. Az ilyen utazgatásnak aztán mindig az a vége, hogy nem tudja meg soha, ha odaért…

Ugróiskola

2011-11-29T23:00:00.008+01:00

Elgondolkodtam ezen a toronyugráson.

Ez egy marha szó, mert az ember arra asszociál, hogy valaki felmászik egy bazi nagy toronyra, és leveti magát a feledésbe.

Én nem mondom, ennek is meglehet a sármja, csak úgy suhan az ember lefelé, mint egy fel- fel dobott kő, a becsapódás élménye kizárva, mert az olyan gyors, hogy észre sem lehet venni.

A torony tetején lehet nézelődni, énekelni- lásd toronyária, kristálytisztán görögnek a hangok szanaszét az éterben, aztán elhalnak, és olyan, mintha nem is énekelt volna.

A zuhanás generálta katarzist csak elképzelni lehet, valami fergeteges szabadságérzés, fütyülő széllel körítve.

A hangyáknak tűnő járókelők egyre nagyobbnak látszanak, mindjobban kivehetők az apróbb részletek, de szemlélődni nem enged a sebesség, aztán puff.

A földet érés deformáló eredménye biztosít arról, hogy ne is ismerjenek fel, de ez így a normális, mert a tett magánügy, nem kell ezen csámcsogni a közönségnek.

Persze, az egésznek a rákfenéje a nehézségi erő, ha a történés közben kikapcsolná valami, az egész átmenne egy súlytalan lebegésbe, ott csapkodna kézzel- lábbal az ürge, és felszabadultan vihorászna, az intelligensebbje szavalhatna mondjuk Rilkét.

Persze alulról nézve, ha valakin fent nagyot löknek, és esni kezd, pontosan az a látvány, mintha ugrott volna.

A magas tornyokról ugrani azért praktikusabb, mert van idő végiggondolni az egész életét.

Idős ugrónak, a magas torony kifejezetten javallt, mert hosszú élet áll mögötte, több idő kell a végiggondolásra.

Az ugrás okozta bűvöletet, a medence felett terpeszkedő ugrótorony

némileg pótolja, csak a magassága, az élet végiggondolásához kevés.

De ez nem baj, mert egy toronyugró sportoló annyit gyakorol, hogy megőrülne az idegességtől, ha annyiszor leperegne előtte élete filmje, amit úgy unna, mint a szart.

Nagyon fontos, hogy ugrás előtt ellenőrizzük, hogy van e a medencében víz.

Gondolom- mondanom sem kell, hogy miért fontos ez…

A híd- mint visszatérő téma, mindig jelen van.

Például a ˝Hídavatás˝, a ˝Híd a Kwáj folyón˝- nem tudom hogy írják pontosan- ˝A Szent Lajos király hídja˝és folytathatnám, csak most nem jut eszembe más. Talán még a ˝Pokoli torony˝, de az nem híd.

Vannak kifejezetten hídugrók, ezek jó magasra másznak a pillérek tetejéig lehetőleg, aztán vagy zsupsz, vagy hagyják magukat lebeszélni, és lepiszkálja őket a tűzoltóság.

Ezek gyermeteg, és meggyőződés nélküli puhány fickók, feltűnési viszketegségben szenvedve.

Nem érezvén át, a szándék fennkölt misztériumát, csak hülyéskednek, ami elitélendő.

Na és az ejtőernyős ugrás…

Az egy eszement szórakozás, végigéli a zuhanás hatalmas élményét, csak jól bebiztosítja magát, mert hátán az ernyő.

Ez kicsit olyan, mint egy műanyag cápával hadakozni, és megpróbálni átélni annak a helyzetét, mint aki a nagy fehérrel találkozott.

Igazából nem is értem miért építettek, és építenek ma is tornyokat.

Vagy szét akarnak nézni róla, vagy közelebb akarnak lenni az éghez?

A ráfordított energia nem éri meg azt- amit nyújtani tud, ha meg eldől, beláthatatlan pusztítást végez, agyoncsapva rengeteg embert, akit nem is érdekelt a torony.

Miféle igazság ez?

A negatív tornyok is veszélyesek, például egy kút, vagy egy bánya kürtője, annyi a különbség, hogy abba beleesni, és nem leesni lehet.

Az eredmény ugyan az, mármint az ugróra nézve.

Az ember katasztrófája, hogy mindig ugrál. És mindig ráfizet.

Aztán veri a fejét, hogy minek ugrált, keres egy bűnbakot, akit hibáztatni tud a történtekért.

Ettől némileg megkönnyebbül, áldozattá avanzsál, és nem főállású hülyének érzi magát.

Menti ami menthető…

Kérdőjelek

2011-11-16T23:35:00.001+01:00

Hogy eredendő bűn, meg hasonlók…

Hogy várható el tőlem, hogy egy kétezer évvel ezelőtti emberölés miatt égessen a szégyen és önvád?

Nem túlzás ez egy kicsit?

A kor brutalitásának egyenes következménye volt a kereszthalál, és még számtalan hajmeresztő módon pusztítottak el embereket.

Ez a gyomorforgató szörnyűség természetesen felháborít, és végtelenül sajnálom, de nem én tehetek róla.

A mindenkori hatalom, sosem volt hálás az ellenszegülőknek. Ez ma sincs másként. De meg kell mondanom, hogy óvatlan fellépése, a kétezer év folyamán, sokmillió ember halálát okozta. Akik esetleg szívesen éltek volna, de helyette máglyákon, vagy karókkal átdöfve, kerékbe törve hunytak el.

Na, és jobb lett ezektől az áldozatoktól a világ? Mi változott ennyi év alatt?

Múltak a századok, nőttek a mártírok tömegei, minden kor meghozta magával a saját kegyetlenségeit.

Annyi a különbség, hogy nem kereszteken, de akasztófákon, villanyszékekben, haláltáborokban végezték, olyan körülmények között, hogy a végén kívánták a halált.

És mi változott? Hol maradt a rádöbbenés, hogy ember emberrel így nem viselkedik?

Nagy fene humánumból, még a halálbüntetést is eltörölték, had legyen a konstrukciós hibás elkövetőnek alkalma még egyszer valami hasonlót művelni,

és akkor kap egy életfogytiglant, és a békés, törvénytisztelő társadalom tarthatja el haláláig.

Lehet, azért van így, mert aki nem tud életet adni, annak elvenni sincs joga… Mondják.

Azt viszont természetesnek tartjuk, hogy ha valami konstrukciós hibás, azt le kell állítani.

Hát akkor miről beszélünk?

És mi van a háborúkkal, mikor a hadba menők fegyvereit megáldja a pap?

A jóság, és szeretet, a megértés és türelem hirdetése közben megáldják a fegyvereket, hogy sikerrel öljenek? Vagy azért, hogy ezek a nagyszerű férfiak nehogy elessenek öldöklés közben?

Hirtelen hazafiúi és emberi kötelesség ölni? Vagy akkor bűn, ha mondom?

Hát ha kell, akkor kell, de miért körítünk ez embertelen cselekedet köré szivárványt?

Legyilkolni másokat, Isten ellen való vétek. Vagy mégsem?

Vagy helyzete válogatja?

Aztán gyászolunk, és könnyezünk, terelgetjük az árvákat, simogatjuk az arcukat, és cukorkákat osztogatunk nekik?

Nem lett volna egyszerűbb, nem lemészárolni a szülőket?

Azzal etetitek magatokat, hogy az Úr türelme végtelen. Hát nagyon tévedtek, mert mindennek van eleje, közepe és vége. Az elnézésnek, és türelemnek is.

Aztán a tisztítótűz lángjaiban úgy ordítoztok, mint a sakál. De nem fog odafigyelni senki.

Ha van eredendő bűn, azt kétezer éve ismételgetitek ki ki a maga módján és lehetőségeinek megfelelően, és az ez idő alatt felgyülemlett ócskaságotok tömege az, ami összességében az, amit ti eredendő bűnnek neveztek.

Hát mit mondjak…

Nem szívesen cserélnék veletek.

A tömeg dermedten, lesütött szemekkel hallgatta az égi hangot, fel sem merték emelni tekintetüket.

Amikor jönnek...

2011-11-01T01:00:00.000+01:00

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat.
Mint egy cérnát húzzák ki őket az orrodon, meg a füleiden. ha kevés van, akkor csak a bal orrlyukadon húzzák ki őket, nagyon tapintatosan csinálják, sokszor észre sem veszed, csak feltűnik, hogy nem jut eszedbe semmi.
Eleinte meghökkensz, émelyegni kezd a gyomrod, aztán idővel hozzászoksz, és az okozna zavart, ha eszedbe jutna valami.
Csupán képileg érzékeled magad körül a világot, semmihez nem fűzöl hozzá semmit, nem is tudnád mivel tenni, mert üres vagy, mint egy bili. De nem is baj, nem konfrontálódsz senkivel és semmivel, ha nincs véleményed, ellenvélemény sincs. Érzékszerveid kiválóan működnek, nem okoznak a folyton közbekiabáló gondolatok rossz órákat és éveket.
Biblikus csend ődöng benned, nincs depresszió, értelem keresés, meg számtalan kudarc.
Elfogadóvá lettél, ami szép, azt tényként fogadod el, a csúnyát úgyszintén, a szagokat és hangokat csak bőröd felületén érzékeled, azt is futólag.
A hajnali harmat óvatosan belep, mikor kinn felejted magad az éjszakában, rád csodálkozik a ködöt oszlató hajnali napsugár.
Te, meg hunyorogva fekszel a hátadon, zsibbadt lábaidat tornásztatva kalimpálsz karjaiddal, azt is lomhán és sután.

Mindegy hol felejted magad, ha bent, ha kint, nem lop el senki. Ki a fenének kell egy üres agyú bábú. Az csak egy makett, egy kirakati baba, amire ráhúz időnként a kirakat rendező valami hacukát, te meg egy beállított pózban ácsorogsz a bégum sokszáz milliója közepette, vigyorogsz, és bemutatod azt, ami rajtad lóg.
Lehetsz mikulás, arkangyal, akár mészégető, neked tök mindegy. Vagy, lélegzel, van bélműködésed és ez elég.
De mit is akarhatnál még?
Netán egy kanárit? Na ne hülyéskedj, azzal rengeteg gond van, inkább akarjál egy füstgomolyt. Az, garantálom, kevés embernek van. Különleges fickóként fognak nyilvántartani, ha mész az utcán, a járó-kelők azt fogják egymásnak mondani, hogy nézd, itt jön a füstgomolyos ember, akinek nincs kanárija.
Hát, ez szerintem nagyszerű.

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat.
Végtelenül könnyeddé válsz, mint a fuvallat, akár tárt karokkal szökdécselhetsz, mint egy vidám kakadu, arcodat a nap felé fordítva, nagyszerű tánclépésekkel nekimehetsz egy fának, de nem is érzed a becsapódás keserveit.

Nem ér diszkrimináció, liberális emberként tartanak nyilván, nincs értelme rád állni, rád ülni sem, nem vagy elég stabil.
Te magad vagy a jóindulat, mert a rosszindulathoz már ész kell, ami a gondolatok sűrű, összefonódott tömege, a semmi összefonódása csak semmit szül.
Heverészel a strandon, elnézegeted a hölgyek ágaskodó cicijeit, formás kerek popójukat, és szentül hiszed, hogy csak azért van ez, hogy tudjanak min ülni.
Hát ez nagy igazság, de a továbbgondoláshoz nem alkalmas egy kiürített agy.

Hiába, a gondolatoknak még az emléke is tud zavart okozni, meggátolhatja a nagy feloldódást, a lelki békét, persze csak rövid időre, a képzavarok belerondíthatnak az idilli semmibe, ami durva dolog.
Nem is öregszel, a gondolatok okozta traumák okozzák a test és lélek elhasználódását, neked szerencsédre nincsenek gondolataid, ami első lépés a halhatatlanság egekbe érő vágyálma felé.

Csak ácsorogsz, és idült mosolyodat hinted a fák és bokrok közé, időnként lépegetsz kicsit, nehogy gyökeret eresszél.

Amikor jönnek a fényvadászok, és egyenként kirángatják agyadból a gondolataidat…

Voltunk mint ti...

2011-11-01T00:10:00.000+01:00

„VOLTUNK MINT TI, LESZTEK MINT MI, POR ÉS HAMU”

Hát igen…

Csináljuk a baromságainkat, hetente átideologizáljuk, hogy ne kelljen beismernünk tévedéseinket, aztán ha nem tudjuk másokra kenni a hibát, marad a lelkiismeret furdalás, ha van lelkiismeret…

Az meg vagy van, vagy nincs.

Vagy kötelezővé teszünk valamit, vagy tiltunk, de hogy mint lehetőséget ajánljunk, és az állampolgár dönthessen, hogy neki van e arra szüksége, vagy netán nincs, az nem fordulhat elő.

Aztán szegfűket dugunk a puskák csövébe, a díszlépésektől visszhangzik a világ, a szeges talpú bakancsok szikrát vetnek a macskaköveken, és az euforikus tömeg fetreng, integet, és megüdvözül a gyönyörűségtől.

„Malvinka Malvinka, de könnyű magát szórakoztatni”- jut eszembe erről a régi vicc poénja…

Aztán elindul a gőzhenger, kivetkőzünk magunkból, ki ki kiélheti magát ocsmány vágyaiban, hősnek kiáltunk ki távolról sem hősöket, akiket a győztes egész más névvel fog illetni…

Majd jön a nagy és látványos megbánás, aminek egy része eleve hamis, érdekes, hogy az igazi megbánók sosem vettek részt az elkövetésben. Belőlük lesznek a következő áldozatok.

Mert ez egy ilyen társasjáték, mióta a világ a világ, folyton megismétlődik, megunhatatlan, és garantálja az eltespedés lehetetlenségét..

A föld meg csak forog, az ősz- rozsdás lombszőnyege eltakarja az elmúlt tavasz ocsmányságait, na meg amúgy sem lehet visszamenőleg változtatni semmin, meg minek, hiszen egykettőre itt a következő tavasz, új lehetőségekkel, kit érdekel már az, ami elmúlt.

„Törölni, és lépni”- mondja Strindberg a Toronyőrben, hiszen a kapacitásunk véges, idő múltán, már nem bírnánk elviselni a múltat cipelve, elkövetni a jövőt.

De itt lép be a sors kegye, egy öreg embernek megkönnyíti a távozás mentális nehézségeit, mert úgy torkig lesz a világ dolgaival, hogy szinte szívesen távozik, remélve, hogy nem ugyan abba érkezik.

Mert a Holtak könyve fenyegető célozgatásai nem zárják ki ennek lehetőségét.

Csak állok, mint Pier Bezuhov a tomboló tüzérségi ütegek között, nézvén a torkolattüzek füstfelhőiben eleső katonákat, érzékelve a holt lelkek csatatér felett gomolygó felhőit, és próbálom megérteni, a felfoghatatlant.

Csak ácsorgok a szürke hétköznapok ócska történései között, a közöny, irigység, féltékenység és gyűlölet, hullámzó mocsarában, elnézvén, hogy a butaság és gonoszság hogy teszi életképtelenné a kulturált, értelmes törekvéseket.

Ezeket, és még az ide sem írt dolgokat mindenki tudja, de nem mozdul.

Bólogatva helyesel, azt is halkan, nehogy valakinek feltűnjön.

Ha a nyílt utcán megtámadnak és kirabolnak, úgy mennek el melletted, mint aki nem is látja. Nem rá tartozik, olyan snassz konfrontálódni, de ha ő az áldozat, bőszülten ostorozza a mások közönyét.

Jellemhiba? Gyávaság? Szánalmas és visszataszító, ez a féregkategória, amitől hemzseg a világ.

Aki döglött bikát döfköd, az nem torreádor. Az csak egy idióta hentes.

Hogy mi lesz így a világból?...Hát semmi. De így is működik, és ez a lényeg.

Csak ne keveredne fel tőle a gyomrom…

Hamvas

2011-10-19T23:15:00.003+02:00

Olyan divat jobb körökben, mint Márai.

Színvonalas társasági csevegésekor illik érinteni, elmerengő, a messzeséget kutató ködös tekintettel. Lássék a töprengő arcán fáradt intellektusa, az agyában, lomhán kergetőző hatalmas erejű gondolatok jelenléte. Felvillan

a halott mester elpusztíthatatlan egója, amint megtölti a szoba légterét.

Hamvas, aki nem a világ megváltására törekedett, amiért még távozása után évekkel is hálás vagyok neki, befelé figyelő hedonizmusával, egy világot tudott maga aköré teremteni, amiben ő maradéktalanul érvényes lehetett.

Csendben matató gondolataival nem beszélt butaságokat, bár többre ment volna vele, de hosszútávon mindegy, mert okos és buta dolgok, gondolatok és tettek, egyaránt a feledésbe, a közönybe dőlnek. Ha meg nem, akkor sem tud változtatni semmin.

Itt nem is az írásain van nálam a fő hangsúly, hanem a lényén. Miután kirekesztették politikai szándékkal az irodalom rögös és irreális világából, és a sors iróniájaként meg sem érhette, hogy levegyék róla a bélyeget, valahol befelé fordult, akár egy béna lábú ember, akinek hatalmassá vált szobája mérete. Mint egy bogárnak, akinek hihetetlenül nagy egy futbalpálya, ami egy elefántnak mindössze három lépés…

A lét, apró rezdüléseire kezdett figyelni, amik jelentéktelenségükben visszatükrözik azokat az igazságokat, mint a korszakalkotó „Nagy „ dolgoknál szokott.

Mert az életnek megvannak a szabályai, a különféle hozzáállások következményei, de az alapszabály, vagy így, vagy úgy, de mindenre érvényes.

Folyton kísért az érzés, hogy egy megroppantott ember magába fordult gondolatvilágával bíbelődik, mint aki már nem mer, és talán nem is tud kilépni szobája ajtaján. Ez a mélyen léleksorvasztó állapot köszönhető az erősebb akaratának, akiben csak az erő és hatalom fitogtatása, hogy belenézzen az élet feneketlen mélységeibe, ez eszébe sem jut. Mert majd ő mondja meg ki kicsoda, ki jó, és kit lehet és kell eltaposni, és tehette, mert nem volt ki ellenkezzen.

Mert a boszorkány csak rossz és csúnya lehet, az angyal meg fehér szárnyú, és jóságos. Aki ettől eltérő véleménnyel van, az ellenség.

Hány tehetséges embert tört ketté az emelkedett ideológia! Hány életet tett tönkre, amit nem jegyeznek sehol. Miért is tennék, nem szoktak felelősségre vonni, ezt nem bünteti a BTK.

Még bocsánatos bűnként sem jegyzik.

Hamvas meg lassan befelé fordult, magában keresve jogos sérelmére az írt.

„Elmatat” öncélú módon, unalmas apróságokon, meditál, vigyázva arra, hogy nehogy konfrontálódjon akár gondolati szinten is.

Holott ennyire nem hagyható figyelmen kívül a gyakorlati élet, az azzal járó bonyodalmak és igazságtalanságok, mert nélküle semmi nincs, mert mindennek az alapja, csak rá tud épülni minden érzés és gondolat.

Megfáradt, undorodó lélekkel már parázs is csak a hamu alatt lappang, a fellobbanni tudás reménye nélkül.

Bölcsen, csendesen csordogáló gondolatfolyam, patakká csendesült valósága.

Hamvasról beszélni olyan sikk ma, mint Márairól.

A két alkotó nem összehasonlítható, bár Márai a maga módján igencsak filozofikus agy volt, szintén sérült lélekkel írt.

És ha ez igaz, akkor mindkét alkotónál jogos volt.

Az meg, hogy Márai közelebb áll hozzám, ez nem jelenti azt, hogy Hamvas alkotói munkája bármiben is sérül.

Kemény tél

2011-10-12T22:32:00.001+02:00

Már csak álldogálok a csikorgó hidegben, a hóban, és jégben.

Minden mozdulatlan, a Néva lomhán folyik vastag jégpáncélja alatt, unott közönnyel sodorja, görgeti Raszputyin keményre fagyott tetemét.

Valahol az óvárosban megkondulnak a Szent Bazil nehéz harangjai, sok versztányira is hallani zengő, és időtlen zúgásukat.

Hirdetvén a nagy igazságot, miszerint semmi nem örök, csak az örökkévaló.

Álldogálok a csikorgó hidegben, szemöldökeim fehérek a jégtől, orromig sálba tekert arcomon leheletem lecsapódó nedve hűti bőrömet.

Szél vágtat végig a befagyott folyó vastag jegén, összekuszálva rajta a havat, kis tölcséreket formálva megemeli helyenként, hogy végiglássa egy pillanatra mekkora a hómező.

Egy messziről jött szélroham, szétteríti a fehérségen a Volgai hajó vontatók énekét, neki nincsenek távolságok, az eejuh nyem nehéz és fájdalmas hangfoszlányait, a távoli múlt szenvedő hangjait könnyedén sodorja végig, akár az egész világon. Mert a szél, öröktől fogva száguld keresztül kasul a világban, vége érhetetlenül mesél, csak az emberek nem értik.

Mindent elmos az idő, csúnyát és szépet, örömet és fájdalmat. Minden- idővel felejthető emlékké válik, talán még a harangzúgás is, ami feloldódik a légben.

A Néva meg szenvtelenül, lassan hömpölyög az évszázadokon át, észre sem vesz, hiszen neki, egy emberélet, csak egy villanásnyi idő.

Habjaiban sodródik a történelem, árnyak tömege forgolódik jeges vizében, már arc nélkül, medúzákként lebegve az örökkévalóságban.

A fehér végtelen látványa összezsugorít, jelentéktelenné válok, nem vagyok több egy hókristálynál, amit elolvaszt az első tavaszi nap.

Hunyt szemeim előtt megjelennek a trojkák, a lovak nyakában vidáman csilingelő csengettyűkkel, hallom a szánokon ülők pajzán nevetését, a mesékből kilépett hókirálynő fenséges alakja úgy vonul végig a befagyott folyó jegén, hogy arany cipellői nem érintik a havat.

Micsoda mozgalmas, vidám világ!

Én meg itt állok kirekesztődve ebből a csodából, tán még gyökeret is eresztenék, ha nem lenne kőkeményre fagyva a föld.

Aztán egyszer véges voltom lehetővé teszi a csodát és én is ott fogok ülni az egyik szánban, vastag medvebundával a lábaimon, és önfeledten száguldozni fogunk a lovak patáitól felvert porhóban, a csengők fáradhatatlanul zenélnek és minden, de minden olyan felemelő és szabad lesz.

Ha akarom, felpattanok a szél hátára és megviccelem az élőket, had bosszankodjanak az arcukba csapódó hó miatt.

Nem leszek soha fáradt, álmos vagy éhes, csak végtelenül megkönnyebbült és vidám.

De most még itt állok a csikorgó fagyban hunyt szemekkel, nem akarván elszakadni a száguldozó trojkák látványától.

Na meg hová is sietnék?

Még messze a tavasz.

Fapados bölcsességek

2011-10-10T14:52:00.002+02:00

Most sem tudom valójában, hogy reggel van, vagy este. Tulajdonképpen nincs is jelentősége, mert aludni, enni, tenni, venni minden napszakban lehet, és ha ritkán is, de érdemes. Már a tevékenykedésre gondolok.

Mert ha túlzásba viszi az ember, csak egy idő előtt megszottyadt, vén szamár lesz belőle, aki rozoga, támolyogva megy, és alig halad. Meg remeg a feje, elhülyül, és akkor sem lesz gazdag.

Prosztata problémái lesznek, ebből adódóan vizelési nehézségei, meg rászokik az enyhe hashajtókra.

Megtanulja a régi reklámszlogent, „Amíg ön durmol, dolgozik a Darmol. Reggelre kelve, gatyája telve”.

Ez a hercig versike, akár gyerekvers is lehetne, de nem az.

Látása is romlik, nehezményezi, hogy egyre ritkábban találkozik fess nőkkel az utcán.

Eleinte nem mert ebéd után ledőlni, mert félt, hogy akkor éjszaka nem fog tudni aludni. Aztán rájött, hogy dehogynem.

Fekve még érzi, hogy régi erejénél van, de ahogy kiül az ágya szélére, azonnal belátja, hogy szó nincs róla.

Ha kérdezik, miként van, csak annyit mond, hogy Frisch und gesund…

Had lássák, hogy milyen intelligens, és nincs is elbutulva.

A kérdező nem is sejti, hogy ez a nyelvzseni, tud talán húsz Német szót.

Mert nem a belbecs számít, az számít, hogy mit hisznek.

Itt mindenki hisz. Hisz miért ne tenné, nem kerül semmibe, és még fel is dobja, ha elhiszi.

Hát mi ez, ha nem nagyszerű…

Mert a boldogság elérése a leges leg könnyebb. Az okos ember húsz centire rakja a lécet, természetesen mindig átugorja, és csak úgy zuhog rá a sikerélmény.

Ha hülye valaki, akkor értékének és fontosságának teljes tudatában, marha magasra teszi magának a lécet. Aztán vagy leveri, vagy alatta fut át, de képtelen átugrani. Belerokkan, depressziós lesz, és mehet

az ideg gondozó ambulanciájára, ahol úgy begyógyszerezik, hogy meg sem találja a magasugráshoz áhított lécet.

Olyan is van, hogy a kezelés eredményeként nem is hajlandó ugrálni. Ez a jobbik eset, van gyógyulási esélye…

A peches kényszeressé válhat, csak ő látja a lécet, ötletszerűen ugrik egyet menet közben a posta felé, a járókelők őszinte döbbenetére.

Én úgy döntöttem, hogy az oszlopokat és a lécet lefektetem a fűre, és átszökellek rajta. Egészen veszélytelen, és nem fárasztó. Igaz, ez a technika inkább a távolugrást idézi és nem a klasszikus magasugrást, de ami ugrás az ugrás, és ez a lényeg.

Sikerélmény? Hát hogyne lenne…

Átjutok a léc felett, és ez ami számít.

Csakhogy sokaknak egyszerűen nincs is léce. Nincs sikerélmény, sem depresszió, sem semmi. Bár a semmit is át lehet ugrani alkalmasint, ennek van a legkisebb rizikója, mert nem akadhat bele a lába, és biztonsági szempontokat figyelembe véve, fenemód megnyugtató.

Mert ugye, nagyon kevés dolog van, ami megnyugtató. Mert ha az ember ideges lesz, előtérbe kerül a lelkében lakó menyét, és élethalál harcot kezd vívni a fennmaradásáért, és lehet, hogy ettől nem marad fenn.

Persze nem is lehet jó fenn lenni, mert Istentelenül magányossá válik az ember, szédül, meg miegymás. Lentről meg akik látják, azt hiszik, hogy egy felfújt marhahólyag lebeg a felhők alatt, pedig nincs is majális.

Mert az embernek mindig van min izgatnia magát. És ha véletlenül elfogy az izgalom, de az nem fordulhat elő.

Az előfordulást, azt csak csak értem, de akkor kell utófordulás is legyen, különben az előfordulásnak semmi hitele.

Hitele nagyon kevés embernek van, azoknak is bedől, de ez természetes, mert először a kölcsönkérő dől be a kölcsönadónak, aztán a tranzakció dől be.

Madártávlatból szemlélve az eseményeket, csak egy sűrű, nyüzsgő közeget látunk, ahol minden más irányba dől.

Gyanús, hogy mindez zene nélkül megy.

Dőlj rám, - mint földszintre a félemelet - trillázza a Gizike a postásnak, aki a hangorkán szenvedélyes süvöltésétől halálra rémülve, páros lábbal szedi lefelé a lépcsőket, és természetesen akkorát esik, mint egy ólajtó, mert ugye páros lábbal nem lehet lépni, amit páni félelmében elfelejtett.

Ezt még a hülye is tudja, nem kell ehhez reumatológusnak lenni.

Bár hogy mit tud egy hülye, és mit nem, ezt valójában nem tudom, csak azt tudom, hogy rengeteg hülye van, és azok is mind szentül meg vannak ugyanerről győződve.

A meggyőződések rendszerint félreértéseken és tévhiteken alapuló katasztrófák, amikért már akasztottak is fel embert. Aztán ha már jól kilógta magát, akkor leakasztják, és felkerül a helyére valaki más.

Ezt már több ezer éve játsszák, és nem tudják megunni.

Ezek igazi pudlispringernek.

Ezt egyszer egy vén népdalköltő mondta nekem, egy másikról. Ma sem tudom mit jelent, de használom a szót, gyanakszom, hogy valami ledegradáló jelző lehet.

Hajjaj… Ezek a pöffeszkedő középszerek!

Úgy zavarja őket, hogy valakinek feltűnik az ő valódi milyensége, hogy extráskodik egy kört. Nem kerül semmibe. Ingyen letöltheti maradék agyából, és meg is van a hepiend. Mert nem tudja elviselni, hogy nincs arca.

Vagy mondjuk ír egy gyöngyszemet, hogy például a zulukaffereket ki kell irtani.

Nagy megbotránkozás, és máris ismerik a nevét.

Az ismertséghez nem kell talentum…

Érdekes, hogy mennyi tumra végződő szót használunk: Faktum, vertikum, talentum, spektrum, punktum- és így tovább.

Ezek a tumok, valami komolykodó és fenyegető súllyal bírnak, valószínű, ezért is találták ki őket.

Hát aztán ha valaki bedől nekik, az vessen magára…

Most sem tudom valójában, hogy reggel van, vagy este. Csak azt tudom érzékelni, hogy ébren vagyok, vagy alszom.

Persze ez sem faktum, mert én így, vagy úgy hiszem, ez semmire sem garancia.

De valójában mindegy, secko jedno- mondhatnám ha Bulgár lennék, de nem vagyok. De lényeg az, hogy én mit érzek. Ha azt érzem hogy ébren vagyok, akkor nekem az úgy igaz. Ha meg úgy döntök hogy alszom, akkor van éjjel.

A nap süt, a madarak énekelnek, kellemes meleg van, mi kell még a boldogsághoz?

Hogy mikor van reggel és mikor este?

Semmi jelentősége.

Élünk...

2011-10-02T00:45:00.000+02:00

Hát, ki hitte volna, hogy a Kovalszki megint becsavarodik.
Most azt híresztelte magáról, hogy ő egy róka, és mindenkinek mutogatta a farkát, hogy nézzék meg, milyen lompos.
A felesége mögötte állt, két kézzel próbálta felrángatni az ura nadrágját, és visítozott, hogy mit csinálsz Gézukám, te már egészen hülye vagy.

Jókora csődület gyűlt a kapu elé, mindenki derült, és ugratták a Gézánét, hogy hogy lehet az, hogy ennyi évi házasság után ezt a lomposságot nem is tudta.
Persze jött a rendőr, aztán a mentők, és Géza a diliben landolt.
De ha valaki rókának érzi magát, miért ne láthatná lomposnak a farkát, ha hülye lenne, akkor a fülét mondta volna annak.
Az embert pillanatok alatt elkapják, és elviszik, mihelyt kicsit kilóg a sorból, ami nem egyeztethető össze semmiféle demokráciával.

Én is láttam már óriás sügért járkálni a lugasban, de volt annyi eszem, hogy nem mondtam meg senkinek.
Ezeknek nincs fantáziájuk, ha kizökkentik őket szűk kis világukból, mindjárt eltávolítják az embert, félnek, hogy igaza lehet, és az nekik nagyon kínos.

De amikor a vicéné náthás volt, akkorákat tüsszögött, a földszinti odújában, hogy majd kiestem a gangról, az persze normális, és halálfélelmében meg akarta késelni az urát, hogy elhunyta esetén ne tudjon utána örökölni.
Ez a vastag bestia, aki ősszel már dupla melltartóban járt, úgy reszketett a talaj menti fagyoktól.
Van pofája mosás után kiteregetni hatalmas barhet bugyit, akkorák mint egy rózsaszín szélzsák, még talán a világűrből is látni lehet.

A negyedik emeleti ablakból kiesett a Szabó anyósa, volt nagy ribillió, aztán azt pusmogták, hogy a Szabó kicsit lökte.
Hát… ebben a mai világban semmi sem lehetetlen, A Szabóról el is tudom képzelni, na meg az anyósa sem kutyafüle, elviselhetetlen egy Istenverése…
Én nem néztem meg az áldozatot, mert az ziher, hogy rosszul lettem volna, de azért részletesen elmeséltettem, hogy milyen volt, és úgy is rosszul lettem.
Hogy mi a lószarnak tettem ki magamat egy ilyen kínos incidensnek, ezen még gondolkodom.

Láttam egy háborús filmet.
Nnna… éjjel nem tudtam miatta aludni, folyton visszaálmodtam a képeket, engem üldöztek a katonák, és nálam csak egy hússütő villa volt.
Tisztán láttam, hogyha ezt élve megúszom adok egy százast a Szent Antalnak, azt hiszem azért voltam ilyen gavallér, mert biztosra vettem, hogy otthagyom a fogamat.
Aztán szerencsémre felriadtam, úgy vert a szívem, mint egy gőzkalapács, még jó, hogy nem vizeltem össze magam. Bár ha megtörtént volna, akkor sem vallanám be.
De nem mertem visszafeküdni, kiültem a klozetra cigizni.
Többé nem nézek este mást, mint blődike mesefilmeket, egyszer elég volt a háborúból.

Milyen meghitt lehet, egy rengeteg erdőben kódorogni, hol halva találták Bárczi Benőt, lábam zizegve túrja a holt avart, hallgatni a számtalan apró neszeket, a láthatatlan életek folyamatos zaját.
Néhol átvillan a sűrű lombkoronák között a napfény, vibráló és bizonytalan, mint maga a lét..
Létni, vagy nem létni, ez itt a kérdés, mondja rekedt, elhaló hangon a Lír, közben beviharzik a nyitott ablakon és Grűn, meg a biharzia.
A nagy és ősi Nílus hurcolta kórokozó, ami megöli azt aki nem odavalósi, mert nincs felkészülve a szervezete.
Milyen rohadtul lenyűgöző ez a rengeteg, férgek, bogarak, szellemek és boszorkányok boldog dagonyája, rég holt történetek mennyországa, ahol örökké élnek.
Ez egy másik világ, itt minden él és mozog ami volt, és rég elfelejtették még azt is, aki valaha emlékezett rájuk.
Ez az öröklét birodalma, ahol esténként végigsétál a feledés hosszú, fehér köpenyes alakja, megsimogatva bokrot és levelet.
Itt nincs sem örök álom, sem feltámadás, ez a végtelen létezés Mekkája, indulatok és meleg szívek nélkül.

Hollender Rudinak hívták azt a kecskebékát, aki az udvari lefolyóban lakott.
Gyakran kijárt a betonra napozni, aztán egyik nap eltűnt.
Nem kereste senki, csak én.
Ezen nincs mit vigyorogni, ugyan úgy a szűk létünk szereplője volt, mint akárki.
Aztán összeszaladtam, az alagsorban lakó gnómmal, aki elmesélte, hogy ő látta a Rudit, szárnya nőtt, ott csattogtatta a bűzelzárón állva, aztán egyszer csak felemelkedett a levegőbe és elrepült.
Milyen felemelő lehet, ha valaki nem földhözragadt.
Rudi most ott körözik valahol a város felett, fehér szárnyain csillog a napfény, pofátlanul levizeli a járókelőket, és aki látja azt gondolja, hogy egy kisméretű angyalka.

Alfa, béka, gamma, delta, epszilon.
Isten szeme mindent lát, ne lopd el a léniát.
Mert minden vízbe mártott test, ha leissza magáról a víz egy részét, hát téves eredményt mutat.
A pontosság érdekében be kell ragasztani a próbaszemély száját.
Ezt tudtommal nem Archimedes mondta, nem Goethe, hanem én.
Goethe sok mindent mondott, de ezt nem.
Nem tudott úszni, állandó víziszonnyal küszködött.

Nem is ő volt Amado, a vén tengerész…

Most az erkélyen állok, kihúzom magam, lebiggyesztett ajakkal a távolba nézek - mint a Dúcse -, felemelem a jobb karomat, és végigviszem az alattam nyüzsgők feje felett.
Most érzem, hogy én vagyok a fenség, északfok, idegenség…
És ez felemelő.

Gondolatok...

2011-10-01T20:48:00.000+02:00

Gondolatok Szinay Balázs: A kukák lélektana című írása kapcsán

A kukák, műanyagból készült fedeles, hengeres tárgyak, egy emberi társadalom minden szemetét hivatott tárolni. Minél nagyobb létszámú egy társadalom, annál több kukára van szükség, ha az a társadalom higiénés igényekkel bír.

Ezek a rendkívül fontos eszközök, emberi tulajdonságokkal is bírnak. Büdösek, un esztétikusak- ha nem tartják őket tisztán, ha lepusztult állapotban nem vonják ki őket a forgalomból, megélhetést biztosítva egérnek, patkánynak, bogaraknak, és lezülött hajléktalanoknak. De élve tart egy embercsoportot, ezeket hívják szemeteseknek. Minden történés, képes előnyt, és biztonságot produkálni valakiknek.

Egy társadalom hierarchiájában, minden résztvevőnek kapaszkodni kell, nehogy kisodródjon, mert a szeméttelepről, a végállapot öleléséből már nincs visszaút. Már csak a guberálók tülekedő hadait nézegetheti, akik csodát remélve, eszelősen kotorják a szemetet, hátha…

Aztán jön a dózer, betapossa, és megteríti a következő réteg elesettjeivel, és marad a sötétség. Irigykedve nézi, hogy rajta kívül, mindenkinek jár a lebomlás kegye…

Mondják, győzni kell, mert a győztest sosem vonják felelősségre. Nincs ki tegye. Mindig, minden győzni szeretne, hogy milyen filozófiával, mennyire hamis és álságos tematika szerint teszi, azért mindegy, mert a győztesé a babér, a vesztesé a szeméttelep.

Miután az „Igazság” csupán fikció, egy meghatóan negédes tündérmese. mert csak kinek- kinek igazsága létezik, össznépi igazságok nincsenek, esetleg elvek, elméletek, amik naponta változhatnak.

A kukáknak is megvan a maguk igazsága, ami semmivel nem rosszabb, mint mondjuk a fakapuk igazsága. A kaput ki kell nyitni, és be kell csukni. Ez az igazság. De ha valaki büntetlenül nyitva hagyja, bizony besodorja az őszi szél a száraz leveleket. Nyitva hagyja, mert a kukák bűze betöltötte szerinte a lépcsőház minden zugát. Ez meg az ő igazsága.

Előremutató, tanító, jobbító szándékkal és hittel alkotott gondolatokra jellemző, hogy nem érdekel senkit.

A „Lágyabb ének kell nekünk” vagy” Villon, unom az eszedet” valósága létező valami, sokaknál a jobbító, előremutató igény egy hazug póz, egy kifelé szánt sziporka.

Egy kuka életfilozófiája lehet visszatetsző, ellenszenves és büdös, de hol a bizonyíték, hogy nem sikerre vivő? Mert ha igen, a tapsvihar elnyomja a más véleményeket, azokat, amik méltán megérdemelnék a tapsot.

Én sejtem mivel nem értek egyet, de ha leírnám mi az előremutató és helyes út, akaratlanul is a magam igazságát beszélném, ami vagy igaz, vagy tévedés.

Baleset

2011-09-25T20:49:00.000+02:00

Mindenki azt hiszi, ő aztán tudja, ő aztán jól csinálja, ő aztán látja hol a gödör, aztán belelép, és eltöri a bokáját.

Ez évente többször előfordul vele, lassan már a gödörből jobban tájékozódik, mint mellette állva a gazban.

Belátja, hogy a gödörben ugyan úgy lehet élni mint mellette, csak nincs rizikó, nem tud gödörbe esni, csak a perspektívája a dolgoknak más, azt viszont meg lehet szokni. A dolgok különben is minden perspektívából ugyan azok, akár békából nézik, akár madártávlatból.

A gödör, biztonság érzetet ad, ha például lőnek, elég, ha behúzza a fejét, hátránya, hogy felgyűlik benne az esővíz, nincs hogy elvezetni.

De ezzel együtt még mindig jobb mint nélküle, ez olyasmi mint a teknősnek a páncélja, ha balhé van, visszahúzódik, mondhatni eltűnik benne.A

A van egy jó gödrömnek még a tudata is megnyugtató, a tulajdonosa bármikor beleugorhat, és már nem is látni.

Csak arra kell vigyázni, nehogy messze elkóricáljon, mert hirtelen vész esetén, nem tud azonnal beleugrani.

Az ellenségeire kell csak odafigyelni, ha egyikük netán lapáttal közelít, azt azonnal el kell kergetni, mert gyanús, hogy be akarja a gödröt temetni, még akkor is, ha mondjuk, a gazdája éppen benne dekkol.

Egy ilyen tett, ökölvívásban is övön aluli ütésnek számít, hát még a tárgyalt témában.

Mindenféle gödör létezik, a tulajdonos anyagi és egzisztenciális helyzetétől függ. Egy seggevége valakinek csak valami kis negatív huplija van - gödör címén, egy jobb, már derékig belefér a gödrébe, egy eminensnek akár bebútorozott és mély gödre is lehet.

állítólag vannak téliesített gödrök is, ebben remek kandallókban ropognak a fahasábok, rönkök, és éghető anyagok.

A végképp csórók meg a gödör fölé hajolva próbálnak valami langymeleg fuvallatot lekapni.

Ha egy férfiúnak több gödre is van, az már a felső tízezerhez tartozik, aminek számtalan előnye van, például ragadnak rá a nők, mondván, nem a gödreidért, hanem önmagadért szeretünk.

És a marha elhiszi, mert el akarja hinni. Aztán mikor kiforgatják a gödreiből, nem marad hátra más, minthogy a sarki pocsolyából hűtögeti lángoló érzelmeit.

Ez rohadtabb dolog mint egy bokatörés, ez nemcsak fáj, de nagyon sokba is kerül.

Kőkeményen megfizetett tanulópénz, amit egyesek idővel elfelejtenek, és ismét belelépnek a gödörbe.

Az emberek szeretetébe, és megértésébe bízó volt gödörtulajdonos, valójában vadul hisz abban, hogy igenis lehet őt egy gatyába is szeretni, mert ő egy nagyszerű ember, aztán ha újra feltornássza magát az uborkafára, megint ugyan abba a gödörbe lép, mert valójában még dúc idegrendszere van, és azzal nem lehet sokra menni.

Hát, így ökörködjük végig az életünket, mit sem törődve a valósággal. Azt hallván meg amit szeretnénk hallani, és akár bele is gebedünk, de ragaszkodunk agyrémeinkhez.

Hogy ennek ára van, hát hogyne lenne, mindennek van ára, bár olvastam, hogy „Hitvány testünknek nincsen ára”, ezt mindenki el is hiszi, de csak a másokra vonatkoztatja.

Lázas igyekezettel keressük az üres gödröket, vágyakozunk, fantáziálgatunk, mert kell találnunk egy szabad gödröt egyszer, mert egy gödör mindenkinek jár, ha több nem is.

Zenepavilon

2011-09-14T20:25:00.000+02:00

Vannak állatok, embernek, és embernek kinéző állatok. Állatnak kinéző emberek is vannak, azok rendszerint nem is emberek.

Vannak faunok, Buddhai mosolyok mögé bújó Istentudjamik, két lábon járó ócskaságok, romos zsenik, meg hazudozók.

Álszűzek, és hermafroditák, bukmékerek és cselszövők, fapados ócskaságok, akik megmajmolják a még ócskábbakat.

Mikor este jönnek haza a Soltészék, egymásba karolva, hátizsákkal és szatyrokkal, lassan és kimerülten, roggyant térdekkel araszolva a sír felé, vén körtefák.

Korhadó kérgük alatt hemzsegő életek, bogarak és pondrók, születnek és halnak, egymást karolva vánszorognak a kéreg repedései felé, aztán kijutva, lesodorja őket a szél, és onnan nincs visszamászás.

Szökdécselő ifjúkor, jó nénik és bácsik hada, ugrókötelüket vesztett individuumok.

Aztán kisül, hogy dehogy,. pedofilok, szadisták, alkoholisták, nihilisták és mensevikek, hívők, fehér fityulákba burkolt kivénhedt zsolozsmázó beszarik, mert tudják, hogy van a fejükön vaj, és nekik meg fog bocsátani a gondviselés, meg akinek még ez a dolga, de csak neki, a többieknek ne is tegye.

A mások simlis disznók, azt sem érdemlik meg, hogy elszáradjanak.

Száll az ének, hamisan, hangosan, de a zajtól legalább nem lehet veszekedni, mert nem hallani az átkozódásokat.

Így- messzebbről, csak egy kórus szép és felemelő összképe marad meg az arra ténfergő emlékében, és ez melengető, meg minden.

Mert a látvány, az első benyomás a fontos, a többi egy lószar, részletkérdés, ki a francnak van ideje ezzel foglalkozni.

Meg a dolgok úgyis maguktól elrendeződnek, vagy így, vagy úgy,

Lehetőleg lassan, hogy a végén a szerencsésnek már örülni se legyen ereje.

Hijj…ez a sors egy szemét és lelketlen valami, nem törődik az semmivel, nincs szíve.

Azt mondták a Lalinak, hogy menj te a francba, és a Lali ment is, ez volt a sorsa, és a sors éppen ott volt.

De bezzeg ha szükség lenne rá, akkor nincs sehol, még az esély is elvész, hogy hátha, hátha most rövidtávon megváltozott, és jóindulattal bír.

De persze ez kizárt, de az ember olyan hülye, hogy hinni akarja a lehetetlent.

Hát higgye- ha ez jó neki, csak bele kell kalkulálnia a pofára esést.

Nagyon szar érzés, mikor az ember pofája piszkosul nagyot csattan a kövön, csermelyként csordogálnak ki szájából a fogai, és egyszerre lát csillagos éjszakát, és dübörgően fényes nappalt.

Ha angyalokat is lát, akkor nagy a baj.

Jobb fel se állni, akkor nem lehet leesni.

A megfontoltság a hosszú élet titka.

Bár egy Dór oszlopsor alatt heverészve a dög melegben- nem egy utolsó program, fejed felett tudni a timpanon statikus jelenlétét, és elábrándozni olyasmiken, amiről nem illik szólni.

Ez pénzbe sem kerül, és nagyobb erőfeszítés sem kell hozzá.

Aztán így is- úgyis elmúlik az időd, és úgy mész a fenébe, mint az, aki végigerőlködte földi pályafutását.

A sors, egy pikirt valami, egyformán simogat, és mindig pofonnak éled meg.

Vénségedre olyan kerek lesz a képed, hogy mindenki oedémára gyanakszik. Hát tegye…

Te tudod, hogy nem az, és ez legyen elég.

Ne analizálgasd magad, akkor is olyan vagy- amilyen. Csak rossz órákat szerzel, azt meg megteszi helyetted más is.

A siker titka, ne akarj semmit, és eléred. Csupa hepppy lesz az életed.

És nem kell a harangszót osztályozgatni. Lélekharang, vészharang, misére hívó harang, hajóharang, búvárharang, stb.

Csak harang van, és harangzúgás.

Ez ilyen egyszerű…

Csak mosolyogj, mint egy Buddha, mindent végy észre, és sose beszélj róla.

Így azt hiszik, csak ők a tájékozottak, nem fognak veled rivalizálni, és még szeretni is fognak.

Nem mész vele semmire, de hagynak élni.

Hátnem?

Kertes ház

2011-09-10T15:24:00.004+02:00

Már telefonon is határozottan megmondtam, hogy ne csengessen be. Persze a maga gátlástalansága és arcátlansága minden képzeletet felülmúl. Nincs itthon akit keres, és máskor se keresse, mert máskor sem lesz itthon. És ha kimegy, ne felejtse el becsukni a kerti kaput, mert nem bírják a növényeim az állandó huzatot.

De ha mégis találkozni akar vele, a hátsó kertben van. Ha megkerüli az ecetfát, és besétál a sufni mögé, ott találja. Ott ül egész nap a zöld pongyolájában, már régen ki kellett volna mosni, de nem engedi. A lapos nagy kövön ül, cigarettázik, és magában beszél. nem érteni mit, mert nagyon halkan csinálja, és csak a jobb kezével gesztikulál.

De hiába fog szólni hozzá, nem is érzékeli, hogy ott van. Valahol, valami másban barangol, talán nem is látja ami körülveszi, mert amit lát helyette, azt csak ő látja. Már kérdeztem többször tőle- mi a fenét nézel egész nap? Hiszen csak a sufni fala van előtted. De nem szólt semmit, nem is hallotta valószínű, hogy kérdeztem. Hát, nem is kérdeztem többé. Meg, ha meg is mondaná, attól én még nem látnám. Ő, egy másik világban él, csak itt van a teste. Én meg itt, és a testem is itt van.

Mert a lényeg, nem a test holléte. Az a láthatatlan, és érzékelhetetlen valami, ami számít, és hogy az hol működik, hát azt senki nem tudja. Ha valami nem tartozik az emberre, azt nem is fogja megtudni soha. Nincs hozzá köze. Majd ha átlépi ezt a küszöböt, majd akkor meglátja, amit kell.

Ő vele valami zavar történhetett, mert itt is van, meg ott is. Olyan ott- mozdulatlanul ülve, mint egy kerti szobor, csak mozog az egyik karja. Mikor a levegőben nyuládozik, nem tudom, mit akar megfogni, bár lehet, meg is fog, csak az abban a másik világban van, azért látom üresnek a markát. De nem is érdekel, mi lehet az. Nem tartozik rám.

Hogy mi az ami rám tartozik? Hát jó kérdés. A nyavalya se tudja. Még sosem gondoltam bele, mert ha megtudnám, lehet, megzavarna. Elbizonytalanodnék, és csak nehézségem támadna belőle. Az meg így is van elég, nem kell még szereznem belőlük. Ha éjszaka zörögne be egyszer, mikor tiszta égbolt van felettünk, és teljes erővel süt a hold! Minden alkalommal, egy vastag és vakító sugárnyaláb ereszkedik le a házra, úgy ragyog az épület meg a kert, hogy nem hinne a szemének. Csak halk zümmögést hallani, és akkor ő felriad álmából, mint egy alvajáró kiszédeleg a kertbe, és hanyattfekszik a fűben, a kankalinok között. Széttárt karokkal, és csukott szemekkel, fehér arcán egy halvány mosoly… Hosszú- fehér hálóinge, izzik mint a hó. Én persze nem merek kimenni a fényre, mert érzem, nekem biztos árt. De az ablakon át látom, hogy körülállják ködszerű képződmények, fölé hajolnak, és beszélnek hozzá. De sosem jönnek a ház felé, és ez megnyugtat.

Már sok éve nem lehet vele beszélni, de ha maga meg akarja próbálni, hát csak rajta, én szóltam. Ha nem jár sikerrel, ne engem hibáztasson. Sokan hiszik, hogy kell valakivel beszélni, mert akkor nincs olyan kíméletlen magányérzete. Ez persze egy marhaság, mert akkor is egyedül van, ha a fene eszi meg. Ez magára is érvényes, bár ha vele beszél, olyan, mintha magába beszélne, ezt meg otthon is megteheti, nem kell ilyen messze eljönnie.

Látja, hogy múlik az idő! Mindjárt itt a szürkület, már a hosszúfarkú- fekete lepkék is megérkeztek. Ahogy nő a sötétség, egyre sűrűbb rajokban érkeznek, mire itt a vaksötét, a szárnyaik kékes fényben kezdenek derengeni. Sűrűn gomolyog tőlük a levegő, mint megannyi lidércfény lobog az egész kert felett. De érdekes, hogy csak a kertünkben, a kerítésen kívül, csak az átláthatatlan éjszaka a rengeteg apró neszeivel, az alvó világ, amiben nem ébred fel reggelente mindenki. Ebben a nagy sötétségben, értelmet kapnak a nehéz sóhajok, és kiömlő félmondatok, amiknek részeit már széthordta az esti szellő.

Mert mindennek van értelme, meg semminek sincs, a sötétség elnyelte világ hajnalban feltámad, frissen, tele ígéretekkel, aztán vagy lesz belőlük valami, vagy majd a következő alkalommal. Mert mindig van következő alkalom, egészen az utolsóig.

Most jobb ha elmegy, mielőtt megérkezik az este. Jól bezárkózom, minden rést és nyílást elreteszelek, még ellenőriznem kell a padlásablakot, nehogy bejöjjön valami, ami érezhetően itt fog ólálkodni a ház körül, és folyton figyel.

Őt is felszedem a kövéről, és bevezetem a helyére. Hátha ma mond valamit, és nem akarom elszalasztani.

Mozi

2011-09-01T00:14:00.000+02:00

A nézőtér puha-meleg sötétségét hamar megszokta a belépő kinti fényekhez szokott szeme. Lassan kibontakoztak a homályba burkolt széksorok, a támlák felett álló fejek gombasorai, amiket a vásznon vibráló film fakó fényei simogattak.

A jegyszedő néni időnként bekísért valakit, zseblámpájának fénye bizonytalanul kutatta az üres szék felé vezető utat. Az újonnan érkezett leült a kijelölt üres helyre, bekapcsolódva az előadásba. Úgy merült el a gombafejek tengerében, mintha mindig is ott lett volna.

A film pergett, minden néző saját életének történetét nézhette. A vásznon születésétől jelen percéig minden részlet megjelent, rég felejtett epizódok, kellemes és nyomasztó emlékek nyüzsögtek, tülekedtek a sápadt fényben.

A zseblámpás néni időnként megjelent, lépteinek kopogását felfogta a vastag szőnyeg, odalépett egy gombafejhez, fülébe súgott. Ekkor a megszólított felállt és követte a jegyszedőt. Újonnan érkező ült le megüresedett székére.

Végtelen sorok érkeztek a kényelmes nézőtérre, egy darabig a vászonra meredtek, aztán ki előbb, ki utóbb távozott. A jegyszedő töretlen szorgalommal és igyekezettel kísérte be és ki az érkezőket, és a távozókat, a film szünet nélkül pergett. Viaszszínű arcok, a vibráló fényben figyelő tekintetek, az egyszerre kifelé és befelé néző szemek, nem is figyelve arra, ki ül mellettük.

A mozi… Egyszer mindenki köteles betérni, többször meg sem tehetné.

Csupa egyszemélyes vállalkozás, magányra ítélt nézőközönséggel. Mindenki csak magának tartozik, másoknak semmivel.

Akkor sírsz vagy röhögsz, ha te látod jónak. Ez, az egyetlen, amit megtehetsz. Hát tedd. Ebbe senkinek nincs beleszólása.

A filmedet végig kell nézned. Ha nehéz és fájdalmas részekhez ér, becsukhatod szemeidet, de akkor is látni fogod. Ki kell bírni.

Aztán egyszer csak jön a jegyszedő néni és kikísér. Utána sikerülhet csak megbékélni. Remélem. Már csak azért is, mert ez az egyetlen, ami nekem maradt.

Ferdinánd, a bika

2011-09-01T00:00:00.003+02:00

A nyugdíjasok táncos délutánjáról érkezett haza. Helyzetén nincs mit szépíteni, teljesen ki volt merülve.
Az ott alakított ifjú titán szerep igencsak meghaladta erejét. Petyhüdt képére már az utcán jövet rágörcsölt a mosoly, úgy érezte, le fog folyni bénult arcáról a hús.
A lépcsőházba érve lórúgás¬ként érte a hír – elromlott a lift. Ahogy ott állt a lépcsősor előtt – ami lelki szemeiben valahol a végtelenben tűnt el – lassan elhatalmasodott rajta az elkeseredés. Testébe gyengeség költözött, ki kellett gombolni ingnyakát, nyakkendője szorítását egyszerre nem tudta elviselni.
Lassan és megfontoltan előrelendült, mint a vágóhídon tenné utolsó útján egy bika. Reszkető jobb kezével görcsösen markolta a korlátot, ólomlábait csak úgy tudta emelgetni, ha közben kezével előrehúzta magát.
Már az első emeleti pihenőn tátott szájjal vette a levegőt. Szíve torkában kalapált, vörös karikákat látott. Talán ha tíz percig pihent, majd talpra mászott ültéből, és folytatta végtelennek tűnő utazását.
Már két kézzel markolt a korlát rúdjába, előredőlt, még a fejét is lógatta küzdelme közben – azzal, hogy nem kellett feltartania, erőt spórolt lábai számára. (Legalábbis ő úgy gondolta .)
Az idő múlásával mintha a lépcsőfokok megnyúltak volna, sokkal magasabbnak is tűntek. Agyműködése a végsőkig lelassult, nem tudott másra koncentrálni, mint érzéketlenné vált több száz kilós lábaira. Tetszetősre fésült frizurája csuromvizesen tapadt homlokához, mint vén pulikutya lesett ki szőrcsomói mögül.
– Ezt nem fogom bírni. – suttogta hörögve maga elé, és homályosan kapcsoltak be a táncos délután emlékei.
Egy kövér nőnek azt hazudta, nyolc évvel fiatalabb, mint a valóságban. Az emlék torz vigyort varázsolt megkínzott arcára, hálát rebegve a sorsnak, hogy most nem látják a hölgyek.
Felérve a másodikra kulcsával alig talált bele az ajtózárba.
Az előszobában lerogyott a cipőszekrényre, még sokáig üldögélt félálomszerű kábulatban.
Nehezen lélegzett.

A teáskanna esete

2011-08-22T19:00:00.004+02:00

A vén teáskanna végigcsoszogott a szúrágta, percegéstől hangos padlón, kétszer megbotlott a kopott, helyenként rongyos szőnyegben és nekitántorodott a poros almárium esztergált lábának. A koccanástól teteje kajlán félrebillent, nagyot káromkodott. A jelenet groteszk látványa, a kanna dühkitörése oly váratlanul érte a komódon álló porcelán angyalt, hogy csilingelő hahotája úgy zúgott végig az ebédlőn, hogy a bőszült öreg kanna beleremegett. Miután felocsúdott első elképedéséből, a porcelán angyalra zúdította összes mérgét.
Bőszült haragjában idétlen szárnyas poloskának nevezte, minden rosszat kívánt neki, ami hirtelen eszébe jutott.
Az angyal nem sértődött meg, tudta, a kanna sosem fog a komódra feljutni, képtelen megtorolni csúfondáros viselkedését. Szárnyait csattogtatva grimaszolt, szamárfüleket mutatott, utánozva a vén kanna nehézkes-ügyetlen mozgását.
A kanna tombolt, az angyal harsogva nevetett.
Ez így ment hosszú perceken keresztül, míg – hogy-hogy nem, – az angyal megbotlott a horgolt terítőben és a padlóra zuhant. Mondanom sem kell, darabokra tört.
A falióra ijedtében kongatni kezdett, a vázában a poros művirágok összesúgtak, aztán újra csend lett.
Csak a vén teáskanna nehézkes döccenő lépteinek távolodó hangja hallatszott, majd azt is benyelte a kopott szőnyeg.
– Csúnya dolog valakin gúnyolódni, mert nem lehet egy helyzet soha olyan biztos, hogy fordítva ne sülhetne el. – gondolta a kalaptartó. – Aki fegyver által vétkezik, fegyver által vész el. – szólt halkan, mire az asztalon felejtett morzsalapát komoran bólintott.

Szeretet

2011-08-22T18:00:00.001+02:00

A vén patkány igen ronda volt. Csomókban hullott a szőre, bőrén vörös foltok éktelenkedtek, és tele volt bolhával. Vastag-kopasz farka viszolygást keltett bárkiben, aki látta. Szinte fogatlan száját ritkás-kókadt bajusz keretezte, szeme, szaglása már nem volt a régi, egyre jobban fárasztotta a mindennapi betevő falatért folytatott küzdelem.
A többi pincelakó lehetőleg távolt tartotta magát nyomasztó személyétől, meg féltek is tőle. Volt fáradt tekintetében valami megmagyarázhatatlan szigor, kérlelhetetlen keménység, ami lehűtötte a hetvenkedőket. Ha lassú-kimért lépteivel végigvonult a pincefolyosón, minden elcsendesedett. Farka végtelenített kígyót rajzolt a porba, távozása után is jelezve: itt vagyok, jó lesz vigyázni.
Az utóbbi időben szeretett aludni. Álmában szép volt és fiatal, szőre ragyogott a fényben, fogsora fehéren villogott kackiásan álló bajsza mögül. Gyors volt, majd szétvetette az erő. Éles szemei drágakőként csillogtak.
Az ódon épület egyik földszinti-homályos, vizes lakásában lakó öregasszony volt az egyetlen élőlény, aki nem ódzkodott tőle. Rendszeresen hordott neki a pincelejáróba ennivalókat, lehetőleg olyat, amit nem kellett rágni. Már messziről felismerte nehézkes lépteit, ahogy ereszkedett le a lépcsőkön, kezében a kopott zománcú vastányérral. Nyögdécselve ült le az utolsó lépcsőfokra, maga elé tette a tányérkát és várt.
Ő nyugodt léptekkel, hangtalanul megjelent, mint egy kísértet. Nem tartottak egymástól.
Kényelmesen nekiállt falatozni, az öregasszony meg beszélt hozzá. Ő ugyan nem igazán értette, mit, de hanglejtéséből érezte, kedves dolgokat beszél neki. Már annyira ismerték egymást, hogy az asszony néha meg is simogatta. Először rettenetes érzés volt, de most már szinte igényelte. Az ebéd bevégeztével még hosszú ideig ült az üres tányér mellett, hallgatva a hozzá intézett szavakat.
A bársonyos-monoton beszéd elringatta, melegséggel töltötte el szívét.
Aztán a néni nehézkesen felállt, az üres tányérral kezében elindult felfelé, ő addig nézte, míg el nem tűnt a fordulóban, majd elindult lefelé, kopott figuráját elnyelte a sötétség.

Trapéz

2011-08-22T17:00:00.003+02:00

Tele voltak a cirkuszi lelátók. A vakító fényözönben csak elmosódott tömeget érzékelt, zajok vízesésre emlékeztető vég nélküli zsongását.
Nagyon magasan lógott a kupola alatt lengő hintán. Görcsösen markolta a farudat, lábaival ütemes lengőmozgásokat végzett, egyre fokozva iramát. Végigzúgott a manézs felett, a széksorok légterében, majd ugyanezt hátrafelé. A lengéshossz már nem volt fokozható – jól tudta, hiszen számtalanszor bemutatta már a számot, érezte, kezdeni kéne már a mutatványt, de szándéka a felismerés szintjén elakadt.
Valahogy magával rántották a történések, ő sem értette az egészet, érzékelte, ebből egy sosem látott botrányos kimenetelű dolog lesz, mégsem tudta rávenni magát, hogy a lengést abbahagyja. Végtelen nyugalom és közöny lett rajta úrrá – álomban élte meg a jelent – szemei előtt összefolytak az események a valóság euforikus meglétével. Kezei tőle független vaskampókként szorították a hinta rúdját, lógva száguldott a levegőben, mint hatalmas inga. Kavargó fények, sugdolózás, a suhanás tompa-surlódó hangjai összekeveredtek a kupolában, a falnak csapódva visszaömlöttek röpködő alakjára, lefolyva mindenre, ami alatta élt és várakozott.
Már a közönségnek is feltűnt a vég nélküli lengedezés, egyre nagyobb lett a csend, minden szempár az artistát figyelte. Ágaskodni kezdett a gyanú és szorongás, a megzavarodott tömeg rémülten figyelte az eseményeket.
A tornász félálomban hintázott tovább, erősen markolva a rudat, nem gondolt semmire. Eltűnt szemei elől a lelátó, a porond, minden, ami körülvette.
Hatalmas albatrosznak képzelte magát, súlytalanul szállt a hullámzó óceán végtelenje felett, testét átjárta a hideg szél, csőrén és karmain megcsillant a napfény.
Boldogan engedte el a hinta rúdját, széttárva karjait…
– Hát igen – szólt rekedtes hangján a súlyos drapériák között várakozó frakkos törpe. – Ha eljön az idő, tudni kell elengedni a hinta rúdját.
Behunyta dülledt szemeit, és gondolatban nőni kezdett.

Képes történelem 1.

2011-08-22T16:00:00.002+02:00

– Országomat egy lószarért – ordította III. Richard, miközben nyekkenve landolt a holt avarban. Elomló lova félig maga alá temette.
– Lószarért? – röhögött az őt legyőző lovas. – Minek neked lószar? Talán gyűjtöd? – szólt, és alaposan fejbe vágta valami buzogányfélével.
III. Richárd először látott életében nappal csillagokat.
– Te tetves teutron! – teutont akart mondani, de eséskor elharapta a nyelvét. – Nagy dicsőség fekvő embert fejbe vágni. – hörögte indulatosan. – Neked fegyver sem kéne, a hülyeséged úgy döf, többet ér minden kardnál.
A teuton bőszülten ugrott le nyergéből és kétszer alaposan seggbe rúgta a Ricsit. (Szűk családi körben és a háta mögött így szólították.) Aztán meg nagyot káromkodott fájdalmában, mert a király páncélban volt, ő pedig elfelejtette, hogy mezítláb van. De Richárdnak ez hozta meg a szerencséjét, mert az ellen kedveszegetten elsántikált, megszakítva dicső harcát.
Így aztán volt ideje kínkeservvel kikecmeregni elhunyt lova alól, összekuporodott tanácstalanságában, hogy mindenki termeszvárnak nézze. Így sikerült átmenetileg megúsznia a halált. Ott gubbasztott a sötétség beálltáig, egészen elzsibbadt kushadásában.
Feltápászkodott. Titokban örült neki, hogy nem látta mutatványát senki. Nem volt éppen királyinak nevezhető.
A csatatér tele volt elesettekkel, a sötétség, mint szemfedő borult a tájra, diszkréten eltakarva a szörnyű délután emlékeit. Botladozva elindult egy törött lándzsanyélbe kapaszkodva, bukdácsolt, sántikált és nyögött. Haladtában szórakozottan vizslatta a fekvők arcait, de nem ismert fel senkit, mert elsősorban – szokásához híven – csak magára figyelt. Az egyre sűrűsödő sötétségben teljesen elveszítette tájékozódó képességét, amúgy sem volt sok neki.
Próbálta helyzetét logikusan végiggondolni. Rájött, ha kitartóan megy, előbb-utóbb el kell jutnia valahova. Így is lett. Gyérültek az elesettek halmai, talpa alatt csak az alvó rét maradt.
– Hogy minden mennyire relatív! – gondolta. – Most már csak fű van, itt, harcnak nyoma sincs, már pedig nem lehet valami, ha nyoma sincs. Tehát mondhatom, nem is történt semmi. – Egy csapásra megkönnyebbült, a történtek távoli-valószínűtlen elbeszélésnek tűntek, lehet, nem is igazak.
– Hit és befogadóképesség kérdése az egész élet. Ha akarok emlékezni valamire, akkor az megtörtént, ha nem, azt törlöm. Ha mindig csak a virágos rétre figyelek, akkor sosem jut eszembe, csatatérré is lehet. Csupán jókor kell jó helyen lenni, és csak azt szabad vizuálisan átélni, amit akarok.
King Ricsi mélyen szívta magába az éjszaka tücsökzenés leheletét, kezdte magáról lefejteni a páncélt. Kényelmetlen vasdarabjaitól megszabadulva könnyűnek és gonosznak érezte magát. Nagyot nyújtózott és hanyatt feküdt. A csillagfényes nyári égbolt felette ragyogott. Megviselt tagjai elernyedtek, jóleső érzéssel süppedt a puha füves talajba, percek alatt elszenderedett.
Mély álmából hajnalban ébredt. Kissé törődöttnek érezte magát, de egyúttal frissnek is. Leballagott a folyóhoz, nagyot ivott belőle. Jobban esett, mint aranykupájából a nehéz spanyol bor.
Felnézett a napfényes égre, ahol sűrű felhőkben keselyűk szálltak az erdő felé, leereszkedve a fák mögötti tisztásra.
Meghökkent a madártömeg láttán. El sem tudta képzelni hova mehettek.

A kád

2011-08-22T15:49:00.000+02:00

A kádban már kihűlt a víz. Békésen pihentek felszínén a mikroorganizmusok, bogártetemek, meg némi por.
A helyiségben álló idő unatkozott. A horpadt fürdőhengerben már régen kialudt a tűz, az üszkös fadarabok között halkan motozott a finom huzat.
Valahol a szobában egy falióra rekedten kongatta a tizet. A vízcsapon üldögélő kaszáspók már három napja döbbenten nézte a kádat. Semmit nem értett. Még mindig látta Erikát a kádban feküdni, fejét a kád szélén nyugtatva, kövér karjait a víz színén tartva, mely lassan mozgatta rövid, de vaskos ujjait.
Ekkor történt valami, ami megmagyarázhatatlan.
Erikán végigborzongott egy vibráló remegés, teste a víz alatt gomolygó, füstszerű anyaggá vált, majd átszivárogva a víz molekulái között a lefolyó nyílásán keresztül távozott.
Úgy tűnt el, mint a hajnali köd.
– Még várni kell. – mondta egy hangya.
– Hát várjunk. – felelte a pók.
Az idő szótlan maradt, csak tovább unatkozott.

Végtelen lassúsággal

2011-08-22T15:45:00.000+02:00

Végtelen lassúsággal, reményvesztetten zuhogott a semmiben.

Részeg angyal tántorgott végig az úttesten, csak kóbor macskák és koldusok reszkettek nagyokat káromkodva, időnként puffanva egyik-másik tócsa közepében, halálra rémítve az ebihalakat. Az éjszakai jeges szél kíméletlenül támadta a szerencsétleneket, nem kímélve semmit és senkit.

Gizella elnézte az angyal csapzott, sáros szárnyait, ahogy terpeszállásban megy a nyitott csatornafedél felé.

Már majdnem ráordított, hogy vigyázzon, de az angyal az utolsó pillanatban észrevette a veszélyt, és nagy zajjal felrepült.

– A kurva életbe! – hangzott a sötétből az angyal rekedt hangja, – Majdnem rácsesztem! – üvöltötte, még a szél dübörgése sem tudta elnyomni érces szövegét.

– Nahát – mondta Gizella, – ezt holnap senki nem fogja nekem elhinni. – szólt, és beburkolódzott rongyos télikabátjába.

Nyáridő

2011-08-22T15:34:00.001+02:00

Sok minden látható, tapintható, létező. De ha meggondolom, mennyi minden van, ami létezik, ugyanakkor tapinthatatlan és láthatatlan, akkor elbizonytalanodom, megélem a csökkentlátók instabil helyzetét, és óvatosan tapogatózva élek tovább.

Mert a láthatatlan léleknél és az agynál csak az elképzelhetetlen hatalmasabb.
A „Hiszem ha látom” – alapállás kényelmes és gyáva, nem enged szembesülni önnön vakságommal, a tagadástól várom bizonytalanságom tényének feledését, remélve, ha nem gondolok rá, akkor nincs is. Felejteni a felejthetetlent, az éjszakai erdőben ordítva éneklés esete, mondjuk ki: a félelemé.
A tájékozatlanság okozta labilitás a bárd és páncélnélküliek reménytelensége, mert harcolni muszáj, és a bukás biztos. Felettem, rajtam és alattam keresztülhúzódó dimenziók, másik világok sejtelme, a tudat, hogy hatalmas nyüzsgés közepén érzékszerveim szegényes birtokában állok. Anyagtalan részem tapogatóival keresek valamit, ami láthatatlan, tudom, velem paralel létezik. Próbálom megérinteni a felém tapogatózó értelmeket, mert vélhetően a másban létezők is nyúlnak felém. Úszom a vaksötét ismeretlenben, csak végtelen kiterjedését érzem, magamba temetve próbálkozom és reménykedem.
Sejtések, hangfoszlányok, érzések folyamában figyelek, igyekszem képességeimet meghaladva kapaszkodókat keresni az engem körülvevő térben.
Mert tudom, hogy ez, amiben vagyok, a kisebbik világ, egy anyaghoz kötött fogság végtelenül rövid hosszaival, minimális információs adottságokkal. Látószerveim csak múló és múlandó tényeket érzékelnek, minden kopik, fakul, öregszik és eltűnik, mindig a végtelenített ugyanaz. Napokban és percekben gondolkodunk – szétszabdalva a keveset is, ami van, autonóm törekvéseink – reméljük – különválasztanak az egésztől, mert az a valami, ami mi vagyunk. Nagy szavakkal, elméletekkel zsonglőrködünk, közben görcsösen kapaszkodunk egy marék gazba, – amit az első szélroham gyökerestől kitép, – bebeszéljük egymásnak, hogy mi aztán biztosan kapaszkodunk. Nem merjük beismerni, hogy a mindenben betöltött helyünk olyan apró, hogy ennek köszönhetjük létünket, mert nem venni észre minket.
Itt ülök a kertben, a dombtető lehetővé teszi, hogy elém táruljon a világ. A végtelenben elködlő messzeség, ami rövidlátásom miatt tűnik annak.
De minden relatív, a kerti asztalon futkosó bogárnak én vagyok a befoghatatlan méretű akármi, amiről el sem tudja képzelni, hogy ekkora tömegű is lehet valami. A nagy önámítás dübörgése elnyomja bennünk a realitás halk hangjait, meggátolva az egészbe belesimulás alázatos szándékát, mert alázat nélkül nem megy semmi.
Ülök a kert nyári-tikkasztó békéjében, hallgatva múló énem percegését, és lázas igyekezettel keresem az indokot, ami miatt ez az egész rám nem érvényes.
Szép nyári nap, ami tudja magáról, hogy jövőre is biztosan lesz, ez ad számára egy olyan tudatot, amitől képes zavartalanul szép lenni.
Nekem csak vágyott-remélt hiteim vannak, amik nem garantálnak semmit. Sodródom a végtelen időben, valójában minden percemben búcsúzom, az egész életem egy búcsúsorozat, aminek vége nem is vitatható.
Ezért és ehhez fontos az elfogadni tudás művészete, ami szerény önértékelés nélkül meg sem kísérelhető. Kegyetlenül nehéz bevallani az igazságot, de azt is be kell látni, a tündérmesék – bár lehetnek szépek, – nem érnek semmit.
Szép nyári nap, megengedi, élvezőjeként részt vehessek ittlétében, részesüljek fényében, melegében.
A táj szépsége önti rám az élet lüktető nagyszerűségét, a most pillanatainak igazságát. Kábulatba ejtő káprázata feledteti az ezt követő éjszaka csendes sötétségét. A végtelenség és állandóság statikus, rendíthetetlen volta mindenre ráereszkedett, a csipkerózsikai álom rendíthetetlen és biblikus nyugalma kisajátíthatatlan, amiben részt kaphatsz, de szót soha.
A látvány elbódít, elringat, békét bocsát háborgó-kétkedő énemre, felülemel kicsinyes emberi aggódásaimon. Kicsit eggyé válok a természettel, erősebben érzem a tényt, miszerint benne létezem, hozzá tartozom. Része vagyok valaminek, ami tökéletes és egész, egy természetfeletti alkotásnak, amihez embernek szerencsére nincs belenyúlási lehetősége.
Lélekben lebegek a táj felett, átsüt rajtam a nap, egy elmesélhetetlen valami kerít hatalmába, amit – gondolom – megnyugvásnak hívnak.

Ősz?

2011-08-06T20:00:00.010+02:00

Mikor a törzsek között egyre vastagabb a rozsdás lombszőnyeg, elhalkul a madárdal, és egy hűvös kéz simogatja, borzolja a fák hajdan délcegen hivalkodó koronáit, akkor jelenik meg észrevétlenül az elmúlás.

Hangtalan lép be a fák, immár csupasz ágai közé, leheletével elvarázsol mindent, ami volt, emlékké dermeszti a hajdanvolt nyarat, ami talán nem is létezett, csak az emlékezés zavarai szülte gondolat. Az elsárgult, valaha zöld fű, már a száraz lombszőnyeg alatt pihenő holt szemfedő, magával víve mindent, ami szép volt, a rajtuk, és gyökereik között lüktető életek emlékeit.

A frissítő hajnali harmatot felváltotta a vizes dér, amit már nem szárítanak fel a nap sugarai, amik lélektelenül rothadt masszává torzítják a valaha valót, a virágok és rügyek maradványait, a tovatűnt nyár szívfacsaró emlékeit.

Kővé dermedt világ, a búcsú utáni örök álom birodalma, a végtelen szendergés félálomba ringató ténye, ami úgy tűnik örök. Mert minden múlik, még emlékezni is csak a régiek tudnak, akik ha köddé válva elsétálnak a völgy túlsó oldalára, hát az emlékeik is elkísérik őket.

Új tavasz jön, új madarakkal, és új virágokkal, a friss lombok üdén és haragoszölden susognak a langyos szélben, az avarból felbukkannak új füvek, virágok, a szorgalmasan rohangáló bogarakkal, üde hajtásaikon.

Mindenütt lüktet a friss élet, a remény, az örökké nyár vak hite, új emberek vidám nevetése, kipirult arcai, akik nem is gondolnak az emlékezés homályából figyelő régiekre, mert ami elmúlt, az talán nem is volt, és ami nincs, az szót sem érdemel.

Szép nyári nap, csak te emlékszel az előző nyárra, még éjszakánként kísért az egyszer volt napfényes, kacagó emléke, és még sötét, sűrű hajadat borzolják az elmúlt szelek, feszes izmaidon elcsúszik a fény.

Állsz a néma törzsek között, gyökeret eresztve, mozdulatlanul, északi oldaladat már belepte a moha. Fejed fölé emelt karjaid, ujjaid ringanak, mint a többi fák ágai, hallgatod a varjak rekedt károgását, félálomba ringat az idő, teret hagyva a végtelen emlékezésnek.

Végtelenített filmként visszaélsz számtalan nyarat, arcok, nevetések, szerelmek és bánatok, csalódások és sikerek. Beléd szűkült az egész világ, te vagy a dolgok kezdete és vége.

Szép őszi nap, a feledés tapintatos, halk léptei melléd érnek, megérintik idő rágta arcodat, és eggyé válsz álmaiddal, amiből nincs többé ébredés.

Uram. Engedj magadhoz, hogy felülről láthassam az erdőt, a folyókat, és mindent, ami változó és örök, láthassam a feltámadást, az újrakezdés csodáját, aminél nincs igazabb, és felemelőbb.

Monodráma

2011-08-03T18:02:00.000+02:00

Az elsötétített nézőtéren elhalt a mozgolódás, a figyelem érezhetően a színpad. felé fordult. A dermedt csendben lassan megmozdultak a nehéz-bordó brokátfüggönyök, feltárult a díszlet.

A zenekar halkan és láthatatlanul megszólaltatta a nyitányt, a muzsika egyre erősebben és harciasabban harsant, betöltve a terem legtávolabbi zugait. Az életet adó deszkák teljes terjedelmükben láthatóvá váltak.

Kéklő távoli hegyek, az alkonyati fényben búcsúzó erdők, a színpad közepén húzódó murvás sétány, öntöttvas lábú faléces padokkal.

A zsinórpadlásról lelógatott felhőcskék meglehetősen primitívre sikerültek.

A nyitány nagy nehezen bevégeztetett, a színen megjelent egy koldus. Lepusztult rongyaiban, rossz cipőben és gyűrött kalapban elcsoszogott az első padig, kimerülten rárogyott. Végigkotorászta összes zsebeit, mire megtalálta azt a csikket, amit keresett. Körülményes-ráérősen rágyújtott, füstbe burkolva borotválatlan, viseltes arcát. Meghatározhatatlan korú volt, lehetett akár ötven, vagy hetven éves is. Meggörbült felsőtestét térdeire könyökölve tartotta, bal kezében a parázsló cigarettacsikk úgy világított az egyre tompuló alkonyati megvilágításban, mint haldokló szentjánosbogár.

A halk muzsika sokszorosan átölelte görnyedő alakját, ami egyre inkább rongycsomóra emlékeztetett.

Aztán lassan hanyattfeküdt, végtelen kimerülten kinyújtotta vékony lábait – és meghalt.

Lelógó karjának ujjai még tartották a csikket, de a fényes kis pont – a parázs – már kialudt.

A fuvola hangja szemfedőként takarta be már mozdulatlan alakját, a függöny hangtalan megrendüléssel, részvéttel és fájdalommal fedte el a látványt.

Elmenni kötelező és sokféleképpen lehet.

Akár így is.

Emléktár

2011-08-03T16:55:00.001+02:00

Döntéseidbe mindig belebeszélnek az emlékek. Ők, akik a szemeden kilátva átértékelik, korrigálják a látott képet, mérlegelnek, és aktív részesei elhatározásodnak. Két hasonló lehet, de két azonos esemény sosem történik. Minden percben módosítanod kell álláspontodat, amit emlékeid végeznek el helyetted. Nincsenek receptek, csak tág értelmezések, rugalmas hozzáállásod az egyetlen, ami megmenthet a baklövéstől. Nincsenek okos felnőttek és tapasztalatlan buták, csak fiatal és öreg gyerekek, akik vagy melléfognak, vagy nem. Semmire sincs garancia.

Ilyen feltételek mellett dönteni nem egy szerencsés dolog, de más lehetőséged nincs. Döntéskényszer mindig van, nagyon kellemetlen, és megvan a rizikója, a fennáll tévedés réme, de akkor is lépni kell. Aztán jön a kétkedés lila kísértete, a sok de meg ha. Minél inkább elhessegeted a gondolatot, annál erőszakosabban jelentkezik. Ez egy ördögi kör, nem lehet előle kitérni, hozzáadódik a következő döntésed, ami fokozza a kínos hatást. A dönteni meréshez hit kell, biztonság és bátorság, hogy az utózöngéit el tudd viselni sérülés nélkül.

Eleve objektívnek kellene lenned, de szubjektív alapállásodat nem tudod háttérbe szorítani. Ha maradéktalanul sikerülne, akkor egy puha, gerinctelen, és saját vélemény nélküli ember lennél, ami mindennél rosszabb. A nyílt állásfoglaláshoz bátorság kell, mert minden esetben vihart kavar. Habár egy jó kis botrány felrázza a halandót, a döfések és ütések viharában megvillogtathatod elméd pengéit, sziporkázhatsz és megmérettetsz, ami nem hiba. Az pedig, hogy nemes harcodban benne van a bukás lehetősége is, külön izgalmassá teszi a csatát.

Hogy álláspontod mennyire jó vagy rossz, ez elméletileg bár nem, gyakorlatilag mégis teljesen mindegy. Mégpedig azért, mert ha szilárdan képes vagy hinni abban, amit teszel, akkor az neked jó. Jó ügyért helyes döntés mellett is lehet kudarcélményed, de akkor magadban keresd az okát, mert nagy bizonyossággal vak hited hibázik, a kezdet kezdetén becsaptad magad. Hatalmas butaság, mert te iszod meg a levét, és mindig kisül. Csak akkor szállj ringbe, ha szilárdan hiszel abban, amiért kockáztatsz, és a győzelem akkor sem garantált. Ha buktál, gondolj arra a marhaságra, hogy teher alatt nő a pálma, meg így tanulsz – stb. Az igazság az, hogy az ember sosem tanul, menetrendszerűen követ el hibákat, dühöng és tanulságokat von le, és elköveti a következő baklövését.

Sosem hibázni igen zavarba ejtő állapot lehet, ugyanolyan rossz és bizonytalan, mintha folyton hibáznál. De mit tehetnél mást – te múló álértelem, sosem dönteni nem lehet, ha meg teszed, jön a szorongó kétkedés. A végén egy ideggyenge-labilis majommá válsz, kitérsz, és megúszásra mész, a többiek meg legyintenek rád, mondván – te egy nyomorult senki, egy arctalan bábu vagy. Talán legjobb, ha harsogva fenntartod a tévedés jogát, ha mellényúlsz, van mire hivatkozni. Na persze a veszély fennáll, hogy egy vödör nyálban tekergő kígyónak könyvelnek el, de valamit – valamiért, legalább élve hagynak. Kifelé meg úgyis letagadod.

Fontos, hogy ne csak igazad legyen, hanem eszed is, az idő majd homokot hord disznóságaidra, különben is minden csoda három napig tart. Kifizetődőbb, ha döntetsz, ekkor baki esetén nem fröccsen rád a következmény fekáliája, ami – valljuk be, – nem kellemes dolog. Van, aki akkora művésze a döntésnek, hogy kétértelmű helyzetet teremt, és akármerre is dől el a téma, ő nem sérülhet. Ez elég gerinctelen, de ha alapul vesszük, hogy egy gerinc ha meg is hajol, egy bizonyos ponton eltörik, jobb nem erőltetni. Mielőbb tanulj meg magadnak megbocsátani, annál könnyebb lesz az életed. Ne akarj a tisztesség és igazság bajnoka lenni, nagyon rossz üzlet, előbb-utóbb kiirtanak, aztán díszsírhelyet kapsz valahol egy exkluzív temetőben. Különböző emberjogi szervezetek évente egyszer megkoszorúznak, aztán megint egy évig le leszel szarva.

Most valld be őszintén: Hiányzik ez neked?

Rezső

2011-07-21T00:02:00.003+02:00

Rezső kilenc körül ébredt. Hálószobájába már javában ömlött befelé a kora tavaszi napfény, a verebek torkuk szakadtából ricsajoztak a kerti fákon. Vidáman-frissen kipattant ágyából, észre sem véve, hogy úgy éjjel két óra tájban meghalt.

Igaz, szokatlanul könnyűnek érezte magát, még bal térdizülete sem kínozta, pedig így tél végén ez gyakorta megesett.

Dudorászva kilibegett a fürdőszobába, megborotválkozott, beállt a zuhany alá és hitetlenkedve konstatálta: hiába zuhog rá a víz, nem lesz vizes.

Másodszor akkor döbbent meg, mikor szappant tartó kezére nézett. Kézfején át kiválóan látta a szappant. Tanácstalanul nézett körül, már nem dudorászott. Az egészet úgy nem értette, ahogy van.

Gépiesen felöltözött, s mikor szokás szerint be akart ágyazni, látta, benne fekszik…

Most már igazán megrémült. Révetegen tapogatta ágyban fekvő alakja hideg homlokát, aztán saját homlokához nyúlt, amin egyszerűen átcsusszant a kézfeje.

Hát mindjárt elájulok – motyogta hangosan.

Hirtelen kiszáradt a torka. Az asztalkán álló vizeskancsóért nyúlt, de átnyúlt rajta, mint homlokán.

Egyszeriben nagyon gyengének érezte a lábait. Nekidőlt a falnak – simán átesett a konyhába. Nemhogy levert volna valamit, de még meg sem ütötte magát.

– Mi a fene lehet velem? – dadogta, de minden ijedtsége ellenére élvezni kezdte különös helyzetét.

Kiment a lakásból, leszaladt a lépcsőn, a szembejövő öregasszonynak illedelmesen köszönt, – az láthatóan észre sem vette.

Ahogy kiért az utcára, szétnézett a nyüzsgő sokadalomban és életében először szabadnak és boldognak érezte magát.

Hát átkozottul tudom unni.

Hárfa húr nélkül

2011-07-19T23:35:00.001+02:00

Sosem értettem a bányász köszönést: „Jó szerencsét”.

Miért mondják ezt, hiszen rossz szerencse nincs. Balszerencse viszont van. Ezek a nyelvi logikátlanságok nem tudom honnan erednek, de

élnek, és virágoznak sok más hasonlókkal együtt, és nem gondol bele soha és senki. Gondolom azért, mert gondolkodni általában nem szokás. Csak megyünk körbe, körbe mint a bányaló, és várunk valami monstre csodát, valamit ami feldob és erőt ad. Valami meleg és simogató napsugarat, meg fényt, meg mindenfrancot, elhiszünk, reménykedünk, aztán nagy nehezen belátjuk, hogy nem működhet a vágy, mert éjszaka van, és akkor a napsugár valahol máshol ragyogtat fel kóbor lelkeket.

Akiket majd meglep az éjszaka, és a sötétben már alig emlékeznek, hogy milyen volt világosban.

Persze, természetesen így jár mindenki, aki a vágyait annyira szeretné megvalósulva látni, hogy minden háttérgarancia nélkül elhiszi a szirén énekét, és a végén, mikor Kyrké disznóvá varázsolja, akkor éktelenül megsértve, feldúlt lélekkel röfög.

Hogy mi okozza az emberi hiszékenységnek ezt az irányíthatóságát, talán a bizonytalanság, a félelem, és a kényelem tetteket bénító meglévőségei, elhitetjük magunkkal, hogy egy krokodil többé nem fog megharapni, mikor egy medencében vagyunk?

Aztán a hüllő harapni fog, mert egy krokodil akkor is az, ha báránnyá akar változni.

Senki nem képes magát átugrani, sem a hiszékeny, sem a krokodil.

De a csalódás után, a szegény hüllőre haragudni, vagy arra, aki előre figyelmeztetett, fenemód igazságtalan.

Na persze, az ember lehetőleg magára nem szeretne elmarasztalólag gondolni, kell egy bűnbak, aki elviszi a balhét.

Ezek állandó szerepek, minden darabban fontosak, bátran lehet rájuk számítani.

Na meg miért utálja valaki önmagát, ha lehet mást is.

Senki nem tanul a már megtörténtekből, újra és újra belelép ugyanabba a gödörbe, és telekürtöli a világot, hogy nincs szerencséje. Holott másról van szó.

A dübörgő- lelkes akarás mindig irreális, ami azonnal kisül, mihelyt a szájáig ér, gond nélkül rááll a másik fejére, és máris kiáll a feje a vízből.

Hatásos túlélési technika, hogy minden prónak megjön a kontrája?

Hát, arra még nem gondol.

„Rohadt egy világ- szólt a pintyőke, és lefordult az ágról”

/ arcátlan módon, idézet tőlem./

Az árnyék

2011-07-11T19:02:00.000+02:00

Éjszakánként, mikor a tiszta égbolt úgy borult a fák között megbúvó, alvó házakra mint üvegbúra, az árny, füstre emlékeztető- elnyúló alakja végigúszott a kertek felett.
Belesve minden ablakon, karjai érintették az alvók arcait.
Hangtalan suhanását nem hallotta senki, még a fűben heverésző kutyák sem érzékelték jelenlétét, csak érzékeny orrukkal fogtak némi kesernyés füstszagot.
A hold fénye, megcsillant szürke testén, ami átengedte magán a sugarakat, amik földet érve nyomot hagytak maguk után.
Szürke virágok nőttek azokon a helyeken, nagy meglepetést okozva
mindenkinek.

Csak a távozni készülő öregeknek adatott meg, hogy álmatlan, ébren töltött éjszakáikon megláthatták.
Végigsimítva ráncos arcukat, nagy nyugalmat és békét árasztva fáradt lelkükbe, gondolatban újra végigélték elmúlt évtizedeiket, hangok, színek, arcok sűrűn váltakozó egymásutánijukban szinte elsodorták visszafiatalodott lelküket.
Csendesen ringatni kezdte őket az álom, amiből sosem volt még ébredés.

Mert elmenni is tudni kell, akár csak élni- károgta a vén varjú a tetőgerincen üldögélve, kéjesen kergetve nagy fekete csőrével a szárnytollaiban bujkáló tetveket.
Minden épeszű élőnek tudnia kéne, akár állat, akár ember, hogy ez a nóta is véges, és ennek megfelelően meg kell élni minden pillanatot, ami csak akad.
A dolgok azért vannak, hogy megéljék őket, és nem azért, hogy legyen min gondolkodni, aztán elgyávulni, és visszalépni mindig ugyanabba, ami nem felelt meg.
Nem az számít, hogy ki mit szól, az számít, hogy te mit szólsz hozzá. Mert mások csak okoskodnak, neked viszont meg kell élned, és a te bőrödre senki ne legyen gavallér.
Mi varjak bezzeg sokáig élünk, sok mindent láttunk és látunk, embereket születni, felnőni, és elmenni.
Állítom, hogy egy varjúhoz képest ezek nem okosak, csak okoskodók.
Rendszeresen összetévesztik a kettőt, illetve önmagukat okosnak hiszik, a másikat meg okoskodónak.
Én meg csak kényelmesen ülök a helyemen, és nézem őket. Sosem tudom a butaság látványát megunni.

Abbahagyva a tollászkodást, elégedetten elhelyezkedett, és simogató szeretettel gondolt magára.
Feltörő jókedvében, dúdolgatni kezdte egyik kedvenc nótáját:
Szállnak a varjak!
Most szarjak, vagy varrjak.
Olyan elementáris erővel tört rá a röhögés, csak úgy zúgott durva károgó hangja a fák között.
Aztán szárnyra kapott, és elrepült.

Hőség

2011-07-04T00:00:00.008+02:00

Igen. Ma, Ulrik napja van.
Dög hőség, óriási pára, és Ulrik. Nem elég neki a kánikula?
Az ember oxigén helyett vízgőzt lélegzik be. Trópusi idő, banánfák nélkül. Datolya fák sincsenek. Hogy mi van? Hát semmi. Meleg. Ilyenkor minden egykettőre megromlik. Még az elhunytak is. Gyorsan kell temetni, mint a rossz emlékeket. Aminek a föld alatt van a helye, az ne legyen felette. Jól néznénk ki, ha megcserélődnének a dolgok. Szörnyű látványt nyújtana a táj, de nem lenne probléma, mert aki tudná nézni, az a föld alatt lenne. Az ember szeme meg nem periszkóp. Az eltemetettség egyetlen előnye, hogy ott alant hűvösebb van.
Persze, aki véletlenül egy búvópatakban landol, az szar ügy. Nem kellemes állandóan vízben lenni. Az izületi nyavalyától, a krónikus vesebántalmakig mindent összeszedhet az illető. Polyartritis. Meg reumatica.
Egy gilisztának is az a szerencséje, hogy nincsenek izületei. Persze, attól még elgondolkodni éppen tudna, - ha lenne esze. Igaz, még egyetlen gilisztát sem ismertem közelebbről, így nem tudhatom mije van. Szelvényei. Abból meg nem lehet baj. Láttam már mozdulatlan gilisztát. Vagy katatón volt, vagy döglött. A fenének volt kedve megpiszkálni. Különben is az ő dolga.
Egy növénynek is a hűvös földben vannak a gyökerei, csak az én gyökereim nem. Nincs mi hűtsön. Még ez is…
Amúgy az embernek nincsenek gyökerei, ezt csak úgy szokás mondani. Átvitt értelemben értendő. Vagy félreértendő, attól függően ki értelmezi. Nálunk, a dolgok félreértése nemzeti sport. Legalább van valamink, ami a miénk. Azért ez nem semmi. Hogy ez egy negatívum?
Hát ahogy vesszük. Minden népnek van valami jellemzője, ami miatt az, ami. Aztán, hogy mi negatívum, és mi nem, ez megállapodás kérdése. Nevezhetjük racionalitásnak is. Tudományosabban hangzik. Hogy mi és hogy hangzik, ez nagyon lényeges. Mert adunk a kultúrára.
Mert például ha társaságban a szart fécesznek és a hisztériás kurvulást nimfomániának aposztrofáljuk, akkor már rendben is van.

Ez ilyen egyszerű…
Ebben a megveszekedett hőségben mindegy miket mond az ember. Aki hallja, annak is szanaszét működik az agya.
Na persze, ha Grönlandra telefonálok, és ilyeneket mondok, ott másként fogják értelmezni fennkölt szavaimat. Ott, a hideg miatt megváltozik szavaim értelme. Tehát mondhatnám, a klíma pillanatnyi milyensége, módosíthatja a mondottak súlyát.
Afrikával kell beszélni. Ott, e témában sokkal nagyobb megértésre számíthatunk. Bár az is igaz, hogy hol talál megértésre az ember?
Mindenki saját magát érti meg, legfeljebb sikkből azt hazudja, hogy érti a másikat is. Pedig egy frászt.
Sokszor emberfeletti mutatvány, ha valaki saját magát megérti. Ideje, hogy likvidáljam a megérteni szót. Még a hőség sem indokolja ezt a tömeges szóismétlést. Bár ez lenne az egyetlen hibám! De van még rengeteg, én csak-csak megszoktam, de bezzeg mások szenvednek tőle. Mint én a másokétól. Saját magával az ember elnéző, és nem marad kapacitása a másokét elviselni. Hát, ez a sokat emlegetett gyarlóság esete. Mivel tudunk róla, így nem okoz övön aluli meglepetést. Azok mindig váratlanok, nem lehet rájuk felkészülni. Azoktól lehet kikészülni.

De legyűrhetetlenek lévén, valahogy felkecmergünk a porból, lerázzuk magunkról a koszt, megtöröljük vérző orrunkat, és döcögünk tovább. Life is life - mondaná egy művelt sváb -, az élet az élet, ebben akár bele is lehet halni, hiszen már József Attila is megmondta…

Ma, Ulrik napja van. Hát Isten éltesse őket…
Csak ne lenne ekkora pára meg hőség. Ezt alig lehet elviselni.

Requiem egy álomért

2011-07-03T14:45:00.000+02:00

Most már egyedül.

A semmiből tűntél fel, és a semmibe vesztél.

Maró emléked elégeti minden sejtemet, tokká váltam, amiből eltűnt a hegedű.

Csak a jeges és közömbös szél dúdolását hallgatom, a semmi hangjait, a sehova tovább énekét.

„Minden múlik, ez is elmúlt,

Nem örök a csoda sem”

/E.A Poe/

És már sohasem, mert elfáradtam, csak a tompa üresség, és az önsajnálat bamba vigyora kísért.

Talán igaz sem volt, csak úgy képzelődtem, mert az ember szokott magának szívet melengető szépeket is gondolni.

Mert ezt a nagy és monoton valóságot, ki kell színezni néha valamivel, ami miatt bebeszélhető bárkinek, hogy azért mégiscsak érdemes ezt csinálni, mert szép a madárdal, csodás a levelek régi történeteket mesélő suttogása, a nap sugarai igenis melegen simogatják elgörnyedő testedet.

Mert nemcsak a múló idő, a tünékeny álmok, és a tél jege a világ.

Mert el lehet veszíteni valamit, vagy valakit, aki kézzelfoghatóan nem is létezett.

Aztán az elképzelt hangja, mosolya, és érintése feloldódik a hajnali párákban, a mindent elfedő és tapintatos, szótlan ködben.

A belső magány elbizonytalanító réme, a veszteség diadala, ami a mellkasban, és agyban üli dőzsölő torát, a csengőn éneklő lélekharang távolról sem megnyugtató zenéje…

Ez a valódi világ, ez az, ami van és maradt minden mesédből, amiben alapok nélkül hittél, mert hinni akartál.

Orpheussá váltál, botladozva az alvilág folyosóinak sötét labirintusában, és a lantodat markolva keresed Euridikét, akit félő, hogy csak elképzeltél magadnak.

Most már egyedül. A semmiből tűntél fel, és a a semmibe vesztél.