BÚCSÚ A HOLNAPTÓL

                    / Faludy- Villon hangzásban /


 Eltorzult odvában, a kivénhedt fáknak,
zsémbes és gonosz átok ül,
várva a megfáradt vándort, ki alattuk,
örökre elszenderül.
Elsárgult csontjai dúdolnak a szélben,
a fakó napsütésben a semmi kacsint,
a feledés- rongyos köntösében,
rá, ködöket legyint.
Mert egész éltedben hurcoltad az átkot,
dögszagú kéz hozza rád az álmot,
a sohában lesz ébredés,
nincs kivételezés.
Benő a gaz, benyel a föld,
koponyádból fű virít,
szemgödreidben áll a víz,
szúnyoglárvák bölcsője az,
neked már nincs tavasz.
Télen hó takar, hófehér szemfedél,
nem láthatod, mint kél a nap,
ha arra járna pap, tán szólna,
ócska lelkedért.
Mi csigalépcsőn a pokolba ért,
hátrahagyva szuvas csontjaid.
Mit neked már nagy csöcsök és seggek,
hisz nincs kezed sem, hogy őket tapogasd,
csókolni sem tudsz, másról nem is szólva,
a fa alatt vagy szanaszét szórva,
kártékony sója a voltnak.
Döglegyek hintáznak bordáid ívén,
azt sem tudván mi az,
szádban hernyó mászik,
a pimasz.
Hát így múlt el a világ dicsősége,
emeld hát poharad a kéklő égre,
már nincs benne rum.
A hold hiába szédít,
sóhajod nem jut el az égig,
az számodra túl messze van.
Ha van.