MUSKÁTLI

Tizenhatos betűmérettel írok, mert az a nyomorult tizennégyes, a szememet kinézem, mire végigolvasok egy azzal írt akármit.Már azért is nyomasztó a tizennégyes szám, mert az első világháborúra emlékeztet.Az a rengeteg lelkes és felvirágozott szuronyos puskákkal, vigyorogva masírozó fiatalember, akik nem akarták elhinni, hogy a halálba mennek, énekelve hazafias dalokat, akár a másodikban, az Érikát…
Mert mindig így indul a dolog, tele hittel, ami aztán rémálommá válik, és a tömegek némán vonulnak tovább, csakhogy, immár puskák nélkül, a másvilág felé.

Intyom pitty, szól az ének, ugrándozva kit kísérnek? Vajh, ki az a díszes marha, nős lehetett, mert a szarva hegye földet karcol, oly hosszú, hogy porba ér…
Szép asszonyka, mind ledér.

Nem érdemes semmibe belegondolni, csak depressziós lesz tőle az ember, segíteni, változtatni, meg úgy sem tud semmin.Ady meghalt, Matisse meghalt, és én sem vagyok valami jól…
A rohadt életbe, hogy milyen hamar elszalad velünk az idő, az ember, mikor megszületik, újszülöttként ráncos, aztán öregen megint ráncos, a két áldatlan állapot között, meg úgy elsüvít az idő, mint a pinty.
Sok a két állapot között a hasonlóság. Mindkét helyzetében, a maga módján tehetetlen a kedvezményezett.Maga alá rondít, nincsenek fogai, útban van, utódképtelen, van, hogy etetni kell, nem használható semmire, és gondolom, megint hisz a Mikulásban, aki virgácsot hoz, meg csoki mikulást, tojást nem, mert azt a nyúl hozza…

Bach, és Beethoven!
Időnként úgy érzem, én vagyok a hét törpe, Hófehérke még nem voltam. Ebben az alacsonyságban, van azért valami jó is, mert a viharos ügyek, mind felettem zajlanak, mert a balhés történéseknek van egy repülési magasságuk, amihez én, nagyon alacsonyan sunnyogok.Jobb, a csendes békesség, magasról nagyot lehet esni, én meg esni sem tudok, olyan talaj közeli az állapotom.Arra viszont figyelnem kell, nehogy rám lépjenek, mert az rendkívül snassz.
Láttam már ilyen megtaposott polgártársamat, akit az őt ért kellemetlenség azzal kárpótolta, ha el akart tűnni, elég volt, ha oldalt állt, már nem is látszott.Mert gyakran van úgy az ember, hogy örülne, ha nem látná senki.Ha látszik, mindjárt akad valaki, aki kérni akar valamit.Aztán se vége, se hossza a kérésnek, ami idővel kötelességgé növi ki magát, és parázsveszekedés, gyűlölködés a vége.Hát, egy ép eszű ember, minden itt említett előzmény nélkül is tud gyűlölködni.
Rengeteg időt megspórolhat vele. 

A felhők, meg csak lassan, és kényelmesen cammognak az égen,tesznek rá, hogy én, lent a gazban állok, és bámulom őket. Miért is vennének észre, engem, a jelentéktelenség tornyát, akiben csak hálni jár a létnek hitt élet, aztán már az sem.A szél, vidáman borzolja kócos fürtjeim, amik már régen nem is fürtök, nem csoda a nyugalma, tudja, hogy végtelen, semmi elmúlás, csak van.Azért idővel unalmas lehet, mindig ugyan azt csinálni, valahol, az elhülyülés melegágya.

Már? – szólt döbbent arccal a remete, megpróbálva jobb belátásra bírni a sötét köpenyes, sovány alakot.Miért? Mit hittél?  - susogta a vendég.

A nagy író, az asztala fölé görnyedt, és úgy szenvedett, mint egy nyársra húzott giliszta. Üveges szemekkel bámulta gyertyája tekergőző fényét. Már vagy egy hete ült ott, és várta, hogy eszébe jusson valami.De csak azt ismételgette megtört, suttogó hangján.Hogy a büdös francba nem jut eszembe semmi…
Mert, hogy is juthatna eszedbe bármi, mikor nincs is eszed – suttogta a fejében, egy rezignált gyerekhang.Akkor már értem – könnyebbült meg a mester, már attól féltem, hogy valami bajom van.Megkönnyebbült sóhajjal elfújta a gyertyát, ami már amúgy is csonkig égett, és kisimult lélekkel, lefeküdt aludni.