ESSZÉ ?

„A művészet, a szellem luxusa”…

Az alkotóban támad egy gondolat, amit láthatóvá tesz, vagy olvashatóvá, attól függően, hogy  plasztikában, rajzban, festményben, vagy írásban idéződik fel benne a téma.
A mindenki számára érzékelhetővé tett mű, nem azonos, az alkotóban keltődött eredeti gondolattal, annak nem hű mása.
Az érdeklődő megtekinti, vagy elolvassa, ami számára is elérhetővé vált, benne gondolatokat generál, amit a látvány csak sugall, inspirál, de másodlagosan van köze, a látott élményhez.
Így kapcsolódik egymásba az alkotó gondolata, a néző, vagy olvasó gondolataival. Magának a műnek, elsősorban „Beindító” szerepe van.
Hegel írt erről, valamikor az 1870 es években.

Az alkotási szándék, a tudat, és lélek kényszere, nem józan megfontolás a tett mozgató rugója, az alkotó, valójában egy sérült indiviidum, aki nem is tehet másként.

Kell hozzá, egy önmagában vetett hit, ami mögött lappang egy állandó bizonytalanság, egy gyanú, hogy nem biztos, hogy jót csinált.
Ez a félelem sarkalja, hogy közelítsen a „Tökéletes” felé, amiről fogalma sincs, merre lehet.
Szerencséje, hogy sosem éri el, mert többet nem tudna alkotni, lévén senki nem tudja felülmúlni önmagát, alulmúlni meg nem akarja.
Ez egy örök szélmalomharccá válik, ahol sajnos, mindig a szélmalom győz.

Maga a tény, az alkotási kényszer, eleve skizofrén tünet, mert minden, ami a szokásostól, az elfogadottól eltér, abnormitás.
Ez a tevékenykedés, egészen a felháborító szélsőségekig fokozódhat, az alkotó, milyenségének, hitének megfelelően.
Arc poeticájával nem marad magányos, mindig van mindenre közönség.
Ez a tömeg, két részre osztható.
Vannak, akik hasonló beállítottságúak, csak alkotás képtelenek, és vannak, akik sikkből majmolják a programot, hívén, ők különlegesen intellektuális alkatok, és ők, ezt nagyon jól értik, és azonosulni próbálnak a szemlélettel, ami nem is az övék. Itt, sokat számit, ki, és milyen mélységekig tud bebeszélni magának valamit.
Itt, az egyéni karakter hiánya ordít, ő, tulajdonképpen nincs is, és ezen nem tudván változtatni, legalább kifelé akar elhitetni valamit a nincs ből.
A közönség behozhatatlan előnye az alkotóval szemben, hogy nem ismeri az állandó bizonytalanság lappangó és gonosz jelenlétét, nem kell elszenvednie, Jágónak kijáró ellenséges kritikákat, amikben időnként van igazság is.

„Mert verseimnek az a része, mely túlnyomónak mondható” /Heltai/

Igaz, ami igaz, senkinél nem a leg sikeresebbek közé tartozó írások, inkább lelki böffenések, mert ugyan ki tudná jobban félreérteni ezt a mártírt, mint ő, saját magát.
Aztán a nagy lelki összeomlások, a következő összeomlásig eltartanak.
Hegel igazsága valós, de elfelejtette hozzátenni, hogy a szellem luxusa, csak azé lehet, akiben van szellem…
Gyakran az az érzésem, hogy „Szellem” nélkül, a sors kárpótlásaként, biztosítva van, egy békés, nyugodt, meglepetések és önmarcangolások nélküli semmi, amiben zavartalanul élvezhető a napsütés, és egy létbiztonság hite, ami az alkotókra nem jellemző.

„ Játszd újra Sam „

Ne törődj te semmivel. Csak a dallamra figyelj, éld bele magad a hangorkánba, és esküszöm, menni fog.
Fenn állsz a színpad közepén, nem közel a zenekari árok széléhez, mert netán belezuhansz, és oda az előadás.
A rád fókuszált fejlámpák, a 2000- es szuffiták, amúgy is lehetetlenné teszik, hogy lásd a közönséget, éppen elég neked odafigyelni, hogy ne sülj meg a vad erős fények ontotta hőtől.
Most is, magányosnak, és védtelennek éled meg magad ott középen és egyedül, ezernyi szem vizslat a sötétből, amit érzel.
Elég, ha jól játszol, ne add bele a lelkedet, ez a halom sznob, úgy sem érzékelné, te meg lassan elfogysz az igyekezettől, mert egy ponton nem tudod magad türtőztetni, és beleadod a játékba az egész lelkedet.
A fortissimóknál, elismerően összebólintanak, a pianóknál viszont nem képesek érzékelni az éteri finomságokat, de nem is csoda, nem azért vannak ott.
Egymást figyelik, ki van ott, mert egy ilyen alkalommal elváratik, hogy a Nemzet intellektuális krémje ott legyen.
Persze, csak a kiválasztottak vannak jelen, mert az arc nélküli tömegek, csak a csehókban hazudozzák egymásnak malac történeteiket.
Ezek az emberek, igen fontos részei társadalmunknak. Teszem azt, egy gyalogsági roham alkalmából, ők képezik az első sort, ők, akikről soha nem emlékezik meg a hálátlan utókor.
Persze nem is csoda, még azt sem tudják, hogy néz ki egy basszuskulcs, a sztakatoról nem is szólva.
De te, minden este játszd újra Sam, és ne változtass, mert megzavarod a hallgatóságot, nehogy improvizálj, mert azt fogják hinni, hogy elcsesztél valamit. Csak a megszokott szóljon, mert a megszokás nagyúr, annak is idő kellett mire sikerült, és egy új variációt, elölről kéne megszokni, ami fárasztó, és nem arra vettek jegyet.
Te csak minden este játszd újra Sam. Ugyan úgy kiöregszel idővel, mintha kifújnád a trombitád lelkét. És az utókor, ugyan úgy elfelejt, mint a csehó daliáit.
Ha szerencséd lesz, végezetül felkúszik a kék égre egy rád emlékeztető szivárvány, aminek, szokatlan módon, trombita alakra emlékeztető formája lesz.

BÚCSÚ A HOLNAPTÓL

Az ember, egy életen át birkózik önmagával, ön ámít, hazudik, bebeszél mindent, ami hite szerint neki fontos a túléléshez. Mert talpon kéne maradni, ami kisebb nagyobb sérülésekkel, megrázkódtatásokkal, még elviselhető megalkuvásokkal sikerülni is szokott.
Az ember, egész életén át, mint űzött vad, figyel, és állandó menekülésben tölti napjait. Háborút nem nyerhet, kisebb csatákat viszont igen, aminek öröme nem maradéktalan, mert tudja, idő kérdése, és jön a következő csapás.
A tegnaptól nincs mit búcsúzni, mert ami elmúlik, az hallhatatlan, láthatatlan, és érinthetetlen, az olyanná válik idővel, mint egy homályos történet, amit esetleg valaki úgy mesélt, lehet, hogy meg sem történt, csak a torzuló emlékek játéka.
Ezekkel a sokasodó emlékörvényekkel eggyé válva próbáljuk megélni a mát.
Azt a mát, ami minden percben változik, az idő csatornáin folyamatosan csorog bele a ködös múltba.
Ezért a ma, egy nem létező létező, egy szubjektív állapot, amin nincs is mit megélni. Tünékeny délibáb, talán a szellem virtuális valósága, egy ablak, amin átnézve nem látszik semmi, ami állandó. Illetve fantázia kérdése, mert azt látni rajta keresztül, amit látni akar az ember.
Sodortatunk a mában, a „Jól nézel ki” állapot felé, egyre inkább összekeveredve a volt és a van örvényeiben, a múlt tapasztalataira építve a most - tűnő perceit, nem törődve a veszéllyel, hogy ezek a szerzett tapasztalatok esetleg elévültek, és csak galibát okoznak döntéseinkben.
Sokasodnak a zavarokat okozó tények, például, egy öreg férfinek nem az öreg nők fognak rőzsedalokat fakasztani petyhüdt szívében, és folytathatnám, de minek. Ennek egész egyszerű oka van, még emlékszik a hajdani önmagára, és csak az eszével tudja, hogy elszállt a nyár. A hajdani, és jelen állapota összekeveredve, okoz furcsa, szánalmas tetteket.
Bezzeg a jövő!
Az egy érzékelhetetlen létező, egy görcsös hit alapja, ami reményt és erőt ad a mához. A majd, a csodák birodalma, ami kárpótolni képes minden elszenvedett óráért, mert a majd, a lesz egyszer, az álom, amin bírálni sincs mit, mert még nem is létezik.
Ami észrevétlenül mostá válik, majd képezi a múltat, átadva a helyét az őt követő holnapnak, aminek ugyan az lesz a sorsa.
A múlt, jelen, jövő, különválaszthatatlan egység, mindegyik szegmense a létnek, mást és mást csillant meg a küzdve élő számára.
Az elesetteknek, eltűnik a holnap reménye.
Búcsú a holnaptól.