Az ablaküveg

Alig hallhatóan csattant, azonnal szétterült, és lomhán kezdett lefelé folyni az ablaküvegen.

Átlátszó anyaga engedte látni a mögöttes utcaképet, ami elvesztve éles rajzolatát, mindenféle torz alakzatban mutatta a világot.
Vagy éppen a valódit mutatta meg, hát ki tudja. A dolgok, ha élesen és ellentmondást nem tűrőn jelentkeznek, rendszerint nem jelentik a valóságot, az igazság mindig labilis, sosem elvágólag egyértelmű.
Olyan, mint a példabeszédek, lehet így is érteni, meg úgy is.
Alkalom nyílik arra, hogy ki - ki értelmezhesse, a neki leginkább tetsző módon.
Így aztán mindenki meg lehet elégedve, mert úgy hiszi, hogy ő az orákulum.

A látvány az élet mozgalmas, színes voltát garantálja, akadémiai szinttől, a kocsmák borgőzös mocsaráig, mindenki értelmez, és bizonygat, aztán vagy igaz, vagy sem.
Csak ki kell nézni a lecsorgó átlátszóság torzított meglétén, hisz mögötte mosolyog az egész, ami a most. Szinte kihasít az éles látványból egy darab őszinteséget, ami a lecsorgás mentén szintén a mára emlékeztet, csak éles, racionális kontúrjaival, unalmas egyértelműségével elkedvetleníti, kizárja az embert a képből. Csak tudomásul venni lehet, és kész.
Rendszerint mindennel így van a halandó, függetlenül véleményétől, csak nézi a látványt, és szűkölve veszi tudomásul, hogy sehol nem jegyzik a véleményét.
Ez a hajlasz, vagy törsz igazsága, egy kettétört indivídum, kellő távolról nézve
nem tűnik töröttnek, a meghajlásban meg nincs semmi horror.
Ezért sem szabad közel menni semmihez, a távolról szemlélődés, sokkal tapintatosabb élményt produkál.

Úgy szeretném egyszer életem folyamán átugrani ezt a marha nagy nádast – mondta a keszeg, a harcsának.
Maga megbolondult – szólt döbbenten a harcsa. Ha nem tűnt volna fel idáig nincsenek is lábai.
Lábak nélkül ugrani csak egy idióta álom, és jó lenne ha felébredne – morogta a nagy hal.
Látja milyen a sors - így a keszeg -, a békának vannak lábai, de eszébe sem jut ilyet csinálni.
Persze, hogy nincs – szólt a harcsa, mert tisztában van a lehetőségeivel és nem fantáziál képtelen hülyeségeken, mert egészen felesleges.
Azért furcsa - szólt a keszeg, az ember mindig olyasmit szeretne, amit nem érhet el. Talán ez teszi izgalmassá a hétköznapok -  esetünkben nedves poklát, amiben összevissza fantáziálhat az ember, kicsit elszabadul földhözragadt lététől, elképzel szárnyakat és lábakat, felrepül a napba, és felülről néz le a tóra, ami akkorának tűnik, mint ami lomhán lecsorgott az ablaküvegen.
Egész lelkemmel magamba ölelem a valóság képét, rádöbbenve, hogy milyen kicsi is a hatalmasnak tudott tó. és milyen jelentéktelen külön -  külön minden, mert csak együtt érvényes, amit úgy hívnak, hogy világ.
A harcsa döbbenten hallgatta a sügér kirohanását, csak azért nem csóválta a fejét, mert nincs nyaka.
Maga megbolondult – suttogta a nagy hal, ilyen csodák, még a mesében sem történhetnek – szólt.
Nem kell ide semmiféle mese – sóhajtotta a sügér, aki nem hisz a csodákban, az
nem realista – szólt álmodozva, és lassan beúszott a nádtorzsák rejtekébe.

A kötéltáncos

Gondoljátok, hogy egy olyan nagy élmény, esténként azon a rohadt kötélen egyensúlyozni?

Úgy inog, mozog alattad az egész világ, hogy majd belegebedsz…

A reflektorok kisütik a szemedet, minden erőddel a lábaidra koncentrálsz, és hadonászol azzal az átkozott rúddal, hogy viszonylag biztosítsd magad.

A zenekar dübörögve harsog, még a saját lihegésedet sem hallod, csak csúsztatod előre a lábfejeidet, és rimánkodsz magadban a Teremtőhöz, hogy úszd meg élve az estét.

Aztán végre elaraszolsz a kötél másik végéhez, fellépsz a biztos állvány platnijára, lassan kezd kioldani a gyomorgörcsöd.

A megkönnyebbüléstől borzongani kezdesz, és enyhén izzadni is egyszerre.

Valahol mélyről hallod a tapsot, a zenekar tust húz, és te, ott ragyogsz a reflektorfényben, és úgy érzed, egyedül vagy az egész világon.

Hát jellemző, az ember- ha szarban van, mindig egyedül marad.

Használhatnék védőhálót, biztosító kötelet, de a konkurencia azonnal lesöpörne a kötélről, mert ők nem használnak, ilyesmit, hogy fokozzák a közönség izgalmát.

Mert a publikumot a katasztrófa lehetősége izgatja, hátha leesem, és kitört nyakkal heverészek a porond fűrészporában, kicsavart testhelyzetben.

A nép, akar valamit a pénzéért, meg az idejét sem lopta, ha már itt van és fizetett, akkor hajrá.

Hogy én is ember vagyok, és nekem is csak egy életem van, hát ki nem szarja le. Ez egyéni szoc. probléma, miért nem mentem kabinosnak, ott biztonságos, és csak futó közönséggel találkozom, aki csak a szekrénye kulcsát akarja tőlem.

Na persze, én sem ebben a magasságban kezdtem, a sok gyakorlás alatt, egyre magasabbra emelték a kötelet. Most meg majdnem a kupolánál tartok, akár meg is tudnám érinteni, ha ágaskodnék kicsit.

De nagy marha lennék ha kipróbálnám. Nem kell fokozni az élvezeteket, minden esélyem megvan így is, hogy nem párnák között fogom végezni.

Volt idő, mikor állandó halálfélelmem volt, de idővel elfásul az ember, mondván magának, ha leesel, hát leesel. Nagy dolog, mindenki meghal valamiben, az lenne megdöbbentő, ha úgy végezném, mint egy lángossütő.

Aki megszédülve, beleesik pofával előre a hatalmas serpenyőben fortyogó olajba. Egy életre megutálva a lángost, csak már nincs ideje az utálatát gyakorolni.

Igaz, ha én lezuhannék, az biztos, hogy én sem másznék vissza a kötelemhez soha többet.

Csak egyensúlyoznék felfelé botommal az égi lajtorján, lágy fuvallatok ölelnének körül, nem lenne gyomorgörcs, hiszen nem is lenne bennem félelem.

Csak hatalmas béke élne a lelkemben, talán még angyalok is repkednének körülöttem, nehogy leessek.

A drága lények, hiszen miért esnék le, ez volt a foglalkozásom.

De tulajdonképpen mindenkinek megvan a maga kötele, az egyensúlyozó botja, és tele félelmekkel egyensúlyozza végig az életét. Mindent elkövetnek, hogy fogyó bátorságuk ne fogyjon el, mert akkor hiába a bot, vége a kötéltáncnak.

Nem vagyok ezzel a problémámmal egyedül, és mások is be vannak csinálva, és ha nem is esnek le a kötelükről, a végén jutalmuk a vég.

Hát, hogy őszinte legyek, ezért nem volt érdemes végigdrukkolni egy egész életet.

Csodálatos lenne, ha hirtelen végtelen hosszú lenne alattam a kötél, kinyúlna a tetőablakon, a vége eltűnne a bárányfelhők között, a napfényes végtelenben.

Én meg kitáncolnék az ablakon, a közönség vad éljenzései közepette, csak mennék és mennék, alakom egyre kisebb lenne a bámészkodók szemében, és elnyelnének a felhők.

Te jó ég, mondták egymásnak a lelátókon felugráló rémült emberek. Látták, csak megállt menet közben, lehunyta szemeit, elengedte a botját, és máris zuhant lefelé.

Rejtély, hogy miért mosolygott- hüppögött egy nő. Olyan kisimult volt az arca, hogy sosem fogom elfelejteni.

Tücsökzene

Dögletes forró nyári hőség, ami földhöz vág mindent, ami él. De a késő délután, megkegyelmez a még élőknek, a közelgő szürkület enyhet hozó köpenyével betakarja a kiégett füvet, az ernyedt lombú fakoronákat.

A hőségtől kimerült világ, ájult szendergése lassan oldódik.

„Hol vannak a katonák” - kezdte dúdolni, a hátán heverésző tücsök.

Mi az? Megőrültél - kérdezte elképedve a mellette heverő társa.

Ezt fogjuk sötétedés után hegedülni - mondta az első, mert játszhatnánk mást is, de máshoz nincs kedvem.

Fura, hogy minden alkalommal születik egy hasonló dal, és mindenki tudja, hogy hol vannak a katonák, és nagyon megráz mindenkit a valóság, és akkor is csinálnak olyasmit, amitől eltűnnek a katonák…

De miért foglalkozol te a katonákkal - kérdezte a meglepődött.

Mert ha a holdfogyatkozással foglalkoznék, ugyan ezt kérdeznéd. Amúgy végiggondoltam, milyen lehet meghalni egy ügyért, amiről később kisül, hogy nem is volt ügy, na meg a katonáknak ráadásul nem is volt hozzá semmi köze.

Aztán dísztemetés - sortűzzel -, tábori mise, és akit megtaláltak a romok között, azt zászlóval letakart koporsóban eltemetik.

És tovább?- kérdezte a beszélgető társ.

Nincs tovább - válaszolt a heverésző, felszállnak a mennyek országába, az árvákat és özvegyeket megajándékozzák élelmiszerjegyekkel, meg jó szóval, és máris készül a következő balhé, és kezdődik elölről a bál.

Ez, sokaknak marha nagy bót, csak az harap a szappanba, aki katona.

De nem járhat jól mindenki, ez mindenre érvényes, nem tudom miért vagy ezen meglepődve - szónokolt tovább a heverésző, és nyomatékot adva igazának, felült.

Hát azért különös, hogy ez a baromi hőség, ami ma volt, ez megbuggyantotta az agyadat.

Miért gondolod? – így a fekvő.

Mert ezen a katonadolgon agyalsz, holott téged ez semmiféle értelemben nem érint.

Tévedsz barátom, engem minden érint, amiről úgy döntök, hogy érint.

Amúgy egy ilyen nap után, itt a fakéreg alatt, miért kéne nekem folyton bölcseket beszélni?

Én csak egy tücsök vagyok, és az összevissza locsogás pihentet.

Márpedig engem ez inkább érint, mint a te véleményed.

Minden alkonyatkor, itt az erdő szélén üldögélve, végignézem, hogy miként jön lassan az éjszaka, nedves, álmokkal telt gőzeivel, végig a réten át, az erdő törzsei felé.

Már úgy unom, mint a fene.

Ez a Marléne szám, a hol vannak a katonák, ez fenemód eltalálta a lelkemet, sokkal jobban izgat, mint az érkező éjszaka, ami már a könyökömön jön ki.

Ilyen alapon, foglalkozhatnál akár a Titanic katasztrófájával is - szólt a társa.

Hát persze, akár a Gömbös Gyula szobrának felrobbantásával, de sem a vízhez, sem a szobrokhoz nincs közöm.

Gondolj bele: A szél, nem téma. Az orkán viszont igen, mert hatalmas és pusztító ereje kicsavar fákat is. Olyan méretű és durva a pusztítás, ami sokszor maradandó következményekkel jár, és vétlen életek kioltását eredményezi.

A lélektelen, tömeges pusztítása a rémisztő…

Nnna…Ilyen a háború is.

Ezért a folyton visszatérő dallam az agyamban, mert a katonák végeláthatatlan tömegéből, csak a fegyelmezetten sorakozó végeláthatatlan sírkeresztek maradtak, amiket idővel ellep a gaz, és az új generációk, a maguk kreálta háborúkkal lesznek elfoglalva, elfeledvén azt, amit elnyelt a természet.

Persze ennek is megvan a maga monotóniája, de mire megunnám, mint az éjszaka jövetelét, már régen nem leszek.

Hát hol leszel?- kérdezte a döbbent bogár.

Hogy te mekkora marha vagy!- így a szónok, hát hol a francba lehetnék, hát ott, ahol a katonák.

De hagyjuk, ez neked magas, és csak felbosszantasz vele.

Na, már ránk ereszkedett az éjszaka. Kezdhetünk hegedülni.

és felcsendült a tücsökzene, amit már várt az erdő.

„Hol vannak a katonák”

Akkora átéléssel játszott, hogy végigkúszott a sötétben álló törzsek között a fájdalom.

Kis Petrovom, remélem megbocsátja...

Mikor a nyúl beleszart a rigó tányérjába és az valami bogyónak nézte, ami a többi ínyencséghez keveredett, nagy elánnal bekapta.

Akik látták teleordítozták az erdőt, hogy a rigó egy szarevő. Szegény madár alig mert nappal kibújni rejtekéből, mert aki meglátta, röhögve a legobszcénabb jelzőkkel illette.

Hé, te kis ínyenc, neked már a rét magjai nem is jók?- kiáltottak rá.

Ej de furcsa szagú a leheleted - vihogta egy nádi poszáta -, de meg kell hagyni, nálad spórolósabb madár nincs az erdőben. Jöhetsz hozzám, szívesen megvendégellek én is, te kis szarevő…

Szegény rigó, úgy belekeseredett, hogy egyik éjszaka, összeszedte kevés motyóját és világgá repült.

Felköltözött a hegygerincre, ott keresett egy biztonságos odút és beleköltözött.

Ideje - mint a tenger, kitalálta, hogy összegyűjtögeti a nagy lapuleveleket, a kék bogyó levéből készített tintával és a vedlő rétisas erős evező tollával, megírja gondolatait a kései utókor számára.

Ettől a briliáns ötletétől egészen felbuzdulva, szinte azonnal hozzáfogott a munkához.

Körmölt is napestig, sosem hitte volna, hogy ennyi inspiráló gondolat fordul meg a fejében. De honnan is tudhatta volna, hiszen most először fordult elő vele életében, hogy végiggondolt dolgokat.

Gyűltek a teleírt oldalak, és ő ettől egyre magányosabb lett.

Rádöbbent, hogy az egész állatvilág, egy hazug, képmutató, és végtelenül önző népség, korrupt és igazságtalan, belátta, hogy mindig az erősebbnek van igaza, mert az igazság, egy tetszetős illúzió, aminek csak infantilis mesékben

van létjoga. Nem több mint egy elcseszett népmesei elem, amit azok találtak ki önvigasz képen, akikkel jól kitoltak.

Mert a szenilis és gonosz rétisasnak, ugyan ki ne tapsolna, akármekkora hülyeséget is mond?

Egy okos rigót, meg élből lehülyéznek ha megszólal, bár utána azonnal adoptálják gondolatait, az meg örül, hogy élve megúszta.

Mell döngetve harsognak az erdő szeretetéről, megbélyegzik egymást, hogy ki idegen itt, és ki az ős időktől fogva idevaló.

A gyenge középszerek kiabálnak legjobban, mert semmivel nem tudnak előbbre jutni, hát valami kapitális baromságot kell fennhangon hirdetni.

Aztán ki csatlakozik, ki elzárkózik, a húgyagyú meg fontoskodik és tündököl, végre figyelnek rá is, a verebek lelkesen, egymást taposva igyekeznek bizonyítani és törvénybe iktatják, hogy a szürke szín és a középszer az egyetlen igaz, ami felvirágoztatja az erdőt.

Mert jó, hogy folyamatosan vannak dolgok, hiszen a világ folyását nem lehet megakasztani, no meg nem is kell, lehet százképpen is értelmezni valamit -ami a pillanatnyi széljárásnak megfelelő -, de attól még az, ami.

De mindig van egy halom állat, akinek meg kell, és meg is lehet mondani, mit higgyen, és azt hogy…

Mert van kegyes hazudozás, de az nagyon ritka. Rendszerint csak öncélú és rossz szándékú alamuszi tevékenységről van szó, és akinek nem jut mag, hát dögöljön meg, nem kell mindenkinek mindenáron élni…

Sok minden megvilágosodott a rigó elméjében és egyre magányosabb lett tőle.

Ez a lelki állapot, két nagy igazságot szült számára.

Minél tisztábban látod az eseményeket, annál magányosabb leszel.

Ha meg nem tudod befogni a szádat, majd befogják helyetted mások.

Mert rend a lelke mindennek és kórust nem zavarhat meg hamis hang.

És hogy melyik hangok hamisak?

Majd megmondják a rétisasok.

Csak értelmesen...

A sötétség ellenére is jól láttam a kocsi ablakából, hogy kilép a hátsó ajtón és széttárja fekete szárnyait. Igen, a szárnyait tárta, és olyan hangot adott ki, mint egy kuvik.

Tudod, a kuviknak van az a szenvtelen-éles hangja, ami a halál közelségét jelzi.

A fák lombjai zizegni kezdtek, hajladoztak a vékonyabb ágak, ugyanakkor szellő sem mozdult. Mikor lassan felemelkedett, rám vetette pillantását. Égő vörös szemei voltak, fekete arcából elővillantak fehér-hegyes fogai, és csattogtatni kezdte őket. Először felém lendült, aztán meggondolhatta magát, mert nagy kört írt le a ház felett, majd elnyelte az éjszaka.

Úgy beleégett emlékeimbe a látvány, hogy csukott szemmel is ezt látom. Folyton hallom a faajtó nyikorgását és becsapódását, a nagy szárnyak suhogó hangját, és a kuvik kiáltása állandóan agyamban szól.

Hogy a fenében éljek így? Még evés és szeretkezés közben is kísért ez a jegesen hideg hang. Tőrként hatol a szívembe és szerveimbe, meggátol minden cselekedetemben. Kővé dermeszt, halálra ijesztve a velem tartózkodókat.

A sötétség ellenére is jól láttam a kocsi ablakából a jelenetet, a fehér fogakat és a vörös szemeket.

Tudod, a kuviknak van az a lélekfagyasztó kiáltása, ami a halál közelségére figyelmeztet. Mert a halál mindig közel van, csak semmi nem szokta jelezni. Úgy lebeg felettünk, mint ragadozó madár, és ha lecsap, sosem véti el. Nekem elhiheted.

Amikor felém kezdett repülni, hirtelen különös recsegő zajt hallottam. Később vettem észre, mi okozta. Összerepedezett a kocsi ablaka, anélkül, hogy megérintette volna. Ki is kellett cseréltetni, mert mikor hozzányúltam, ezer darabra omlott szét.

A történtek óta úgy érzem, egy hatalmas lyuk tátong a mellkasom közepén, olyan szél fúj belőle, mintha kriptából fújna, édeskés, dögletes, nehéz léghuzat, és tudom, valami folyton figyel kifelé, azt gondolván, úgysem veszem észre. Pedig én mindent látok, csak úgy teszek, mintha nem látnám. Ha észrevenné részemről a csalást, hát beláthatatlan következményei lennének. Én meg nem teszem ki magam semmiféle izgalmaknak, nekem elég, amit láttam, és azt sem tudom elfelejteni, amiatt a rohadt kuvik miatt.

Azóta éjszakánként mindent bezárok és lelakatolok, leeresztem a redőnyöket, nehogy be tudjon jönni a házba, bár szinte biztos vagyok benne, hogy így is be tudna jönni, ha akarna.

Nem tudom, meddig tudok ilyen fenyegetettségben élni, ez előbb-utóbb tarthatatlan. Mert ezek a szemek és fogak felejthetetlenek, na meg a szárnyak is. Az egész látványból áradt a halál, amitől ne várjon senki belátást vagy könyörületet. Érzem, egyszer visszajön, mert akinek már megmutatkozott, azt többé nem felejti el – mert ez nem tud felejteni. Ez az átkozott szörnyűség engem akart meglátogatni, még szerencse, hogy nem voltam a házban, mert a kocsiban ültem. Képzelem, ha nincs ekkora szerencsém, akkor most biztosan nem tudnám elmesélni a látottakat és sosem sülne ki az igazság. De így, hogy dolgavégezetlenül kellett távoznia, el tudom képzelni, mennyire dühös, és külön bosszút forral ellenem.

Még a fák lombjai is reszkettek jelenlététől, és az egész kert megváltozott azóta, minden rozsdabarna lett, és szúrós. A pipacsokból sötétkék nyúlós anyag csöpög, mely minden rászálló bogarat megöl. A szobákban azóta hűvös, gonosz szellők fújdogálnak, még a bútorok is tele vannak várakozással.

Nem tudom, mi lehet a vétkem, miért engem látogatott meg és mit akarhatott tőlem.

Minap elmeséltem a dolgot a papnak, de csak nagy, kerek szemeket meresztett, vetette a kereszteket és elszaladt. Nem mentem vele semmire, pedig ő Isten szolgája, gondoltam, tájékozottabb ilyen ügyekben, mint én. Jó nagyot tévedtem.

Látogatása semmiféle nyomot nem hagyott, hacsak annyit nem, hogy a veranda fa padlója megperzselődött, és az ajtó üvege megfolyt.

Az, hogy én másokkal ellentétben láttam, amit láttam, ez még nem ok arra, hogy kétség­be vonjátok szavaimat. Aki egyszer látta, amit én, hát garantálom, sosem fogja elfelejteni.

Hogy mit éreztem, mikor széttárta szárnyait és rám nézett, az elmesélhetetlen.

Még szerencse, hogy az autóban ülve a széttöredezett ablak nem vágódott az arcomnak. Akár a szemeimet is kiverhette volna, ami önmagában is borzasztó gondolat. Na és az a vérfagyasztó vörös tekintet a kuvikhanggal… Meg a lombkoronák zizegése…

Látom, nem akartok hinni nekem, pedig pontosan emlékszem, mit éltem át és amit meséltem, az szent igaz.

Azóta is hallom a fa ajtó nyikorgását, ahogy a szobából kijött, meg a csapódást is hallom, meg a kuvik kiáltását is, meg látom a szemét, a fogait, amiket sosem fogok el­felejteni.