Nyomdahiba


Hát, az előfordul…
Nem is ritkán, a megvádolt, természetesen fel van háborodva, ellenfeleinek ócska trükközését tudja a hír mögött, mert csupa gyáva szar, ahelyett, hogy szemtől- szemben megmondaná a véleményét,- pesti szlengben pacekba,- azonnal a nyomdába siet, és hitelességet árasztva silány egójából, kontroll nélkül kinyomtatják neki, amit írt.
Ez ocsmány módon felrúg minden etikát, hülyére veszi az olvasót, aki mit sem sejtve elhiszi, amit olvas.
Boldog eufóriában élvezi, hogy sorban felismeri a betűket, a két- tével írt múlt időket, egyesek a régmúltat szívesen írnák három tével, de nem teszik, mert nem vagyunk benne biztosak- motyorásszák a bajszuk alatt.
Hogy mi az írás mondanivalója? Hát akármi, ne higgye senki, hogy a betűkre figyelni, meg a tartalomra is, olyan könnyű.
Ettől még valaki lehet igen értékes és rendes ember.
Velencében, Colleóni lovas szobrot kapott, bár nem volt velencei, de zsoldosvezéri kiválóságát magasan elismerte a Dózse is. Amúgy nem hiszem, hogy korának nagy olvasójaként is nyilvántartják, ha nyomdahibával találkozott, kizárt, hogy észrevette.
Ha meg a szöveg- netán őt pocskondiázta volna, mondjuk rozzant gyalogosnak titulálva, hát, a szerző perceken belül, feje nélkül úszkálhatott volna a Canal Grande kétes tisztaságú habjain.
Persze attól függ sok minden, hogy mely társadalmi réteget érint egy nyomdahiba.
Ha úriembert, az nagy szókinccsel elhatárolódik, ha nem úr a megtámadott, akkor jön a kurva anyád…
Bevallom, engem ez jobban szórakoztat, mert a tömör és ominózus választ követi egy kecses belháború, látványos pofonok, és tökön rúgások sűrű záporában kavargó csatakiáltások kíséretében, amik rendszerint igen tartalmasak, és kifejezők. Élvezet nagyszerű nyelvünk árnyalatnyi finomságai közepette dagonyázni, nem véletlen, hogy Shaw azt írta, ha magyarul publikálhattam volna műveimet, garantálta volna a világsikert…
A nyomdahibák, gyakran felfedik a való igazságot, hiszen ez okozza a felháborodást. Az nem ködösít, az fehéren feketén nyilatkozik. Ezért szeretik hibának aposztrofálni tartalmát illetően.
Ezt követi rendszerint a megmagyarázás, meg nem kell bolhából elefántot csinálni, a Cincike nem is kurva, csak szereti a férfiak társaságát, és nem fogad el pénzt, legfeljebb ajándékot, ami egészen természetes, ha egy gáláns férfitől kapja. És ha az ajándék pénz, hát Istenem… Amúgy kaphat ajándékot egy gáláns nőtől is, de ebbe most ne menjünk bele.
A kézzel írott fóliánsok nem tették lehetővé a nyomdahibát, abban az időben, más stiklikért rugdosták halomra egymást.
Aletta van der Mat Hollandiájában, már felütötte fejét ennek a sokszor szándékos hibának a feje, amit időnként és esetenként le is ütöttek.
De az igazsághoz tartozik, hogy rengeteg esetben, nyomdahiba nélkül is csúnyán ráfizethetett az alkotó.
Ezért, aki biztosra akar menni, és megúszni az esetleges következményeket, az ilyeneket nyomtasson, hogy: Papperlapap, meg kéjgáz, csutakfáni, stb.
Ezeknél- még nyomdahiba esetén sincs parasztlázadás…

Virtigli


Hát nem akartam a Vicuskával gorombáskodni, ezért fegyelmezetten végighallgattam, és csak annyit mondtam neki, hogy Vicuska, Vicuska, maga egy marha.
Büszke is voltam magamra, hogy egy diplomata fegyelmezettségével viselkedtem. Nem sikerül mindig…
Vicuska Mesélte, hogy volt jósnőnél, aki azt mondta, hogy előző életében béka volt. Bár lehet, van benne valami, mert széles, lapos, vonások nélküli arcában lappangott valami szürkészöld árnyalat, és tele volt gyerekkori bárányhimlőjének elkapart emlékeivel.
Két lábfeje, járás közben kifelé állt, és csípőből rakta vaskos- görbe lábait.
Már azon sem csodálkoznék, ha egyszer elkezdene brekegni…


Plégium !!! Ez egy rohadt plégium !!!
Ordítozta végig a főutcát az ittas, öreg tróger.
Na te vén hülye- röhögték a járókelők, mi az, hogy plégium?
Azt sem tudod miről üvöltözöl, bár ha itt az ordítozási igényed az elsődleges, akkor tényleg egészen mindegy mit harsogsz, az a lényeg, hogy valami szóljon.
Bár hogy plágium valami, vagy plégium, az azért mindegy, mert nem is ismered a szó jelentését, és ha ismernéd is, nem tudsz a plágiumon változtatni, de még a plégiumon sem.Te mindenhez kevés vagy és jelentéktelen, te, egy hajdani emberfélének a plágiuma vagy, olyannak tűnsz, mintha…
Pedig már régen dehogy, valami technikai zavar miatt élsz egyáltalán, hangos vagy meg büdös, és felettébb buta.
Igazán megtévesztő a szemlélő számára.
Plégium !!! Ez egy rohadt plégium !!!
Ordítozta végig a főutcát az ittas, öreg tróger.


Lujza !
Úgy botorkálsz abban a rohadt tűsarkú szandálodban, mint akinek kapanyelet dugtak a seggébe !- kiáltotta harsány vihogás közben a gnóm.
Ott ült a bezárt zöldséges bolt lépcsőjén, és rövid combjait csapkodva figyelte az út közepén csetlő- botló Lujzát.
Lujza két karját kinyújtva, törzse mellett lóbálva egyensúlyozott, fehér műbőr táskája veszedelmesen repkedett bal kezében. Kissé előre dőlve, merev felső testel próbálta lábait egyenesbe tartani, szemmel láthatóan nem sok sikerrel.
Hogy mit meg nem tesznek egyesek a remélt szépségért- dohogta a gesztenye árus, ha így folytatja, vénségére tolókocsiba köt ki,- mint az anyósom, csak neki agyvérzése volt.


Hé!- Maga a Sósné? Maga terjeszti, hogy nimfamániás vagyok? - kiabálta a házmesterné, aki éppen a járdát seperte.
Úgy vágom hátba a seprűvel, hogy leesik a parókája ! - harsogta borízű hangján, már bordó ábrázattal.
Mije van magának?- kérdezte a Sósné. Nimfamániája?
Hát magának legfeljebb nimfomániája lehet, mert egy nimfa lehet akár nimfomániás is, de egy nimfomániás sosem lehet nimfamániás.
Maga egy idióta, aki ha sokat hadonászik, még átesik a seprűjén, és jöhetnek magáért a mentők.
Sósné, már csak a csatakiáltást hallotta, mert beugrott a liftbe, és elmenekült.


Firenze vézna volt, vakítóan fehér bőrű, seszínű- vékony haja a koponyájára tapadt. Az a fajta volt, aki elől deszka, hátul léc.
Fogai nagyok voltak, és ráfért volna egy fogszabályozás. Hosszú- keskeny újai, inkább emlékeztettek egy medúza karjaira, nem is szerette senk,Ai ha hozzáért velük.
Hát, ez a gádzsó, ez egy pusztulat- mondták a cigányok, és gondosan kikerülték.
Ennek biztosan a bába véletlenül ráült a fejére- mondták mások. De bárki, bármit is mondott vagy gondolt, Firenze vézna maradt, seszínű- vékony haja
koponyájára tapadt. Az a fajta maradt, aki elől deszka, hátul léc.

Elveszett világ


A városka lehetetlen és kuszán sorakozó házai, összevissza csordogáló útjai ép ésszel és logikával, követhetetlenek voltak.
Az emeletre vivő lépcsősor megdőlt restelkedő íve, inkább szánalmas volt, mint hivalkodó.
A sarkon álldogáltam, magam voltam a határozatlanság tornya. A nap kíméletlen sugarai hunyorgásra kényszerítettek, az üres utcák, a roskatag épületek, mintha mind azt kérdezték volna: Ki hívott ide, mit keresel itt?
Tán megszólítattál, és azt sem tudod ki szólt?
Rövid az agyad, vagy ennyire nem figyelsz? De lehet, te találtad ki a megszólitatásodat, mert nem tudod elviselni a tényt, hogy még egy kutyát is néha megszólítanak, csak téged nem. Soha és senki.
Mert magad vagy a jelentéktelenség láthatatlan szobra, téged szokás már előző nap elfelejteni, a másnapi találkozás előtt.
És vajh ki az, ki lehet szerinted, aki megszólított?
Mit hallucináltál ebben a rohadt és süket csendben, ahol még egy madár sem rikkant?
Ugyan kérlek, annyira megszoktad a magányt, ha valaki megszólítana, hát holtan esnél össze a rémülettől.
Szerinted csak te vagy egyszerre hülye és jelentéktelen? Te ritka növény vagy, mert általában vagy- vagy. Hogy egyszerre mindkettő legyen valaki, ez még a Brehm szerint is kuriózum.
Most itt állsz, és minden furcsának tűnik, holott lehet, hogy te vagy a furcsa…

Ki hívott ide, és mit keresel itt?
Talán menj fel ezen a megdőlt grádicson, és kopogj be. Ha kijön valaki, kérdezd meg, hátha tudja. Mert minden lehetséges, a te emberi logikád szülte okosságok nem érnek rendszerint szart sem.

Rekedten kong egy toronyóra. Ez is igen furcsa, itt sehol nincs torony.
Valahol az emlékeidben szólhat, valami távoli történetből, amire már te sem emlékszel. A toronyból felreppenő sátán, csapdosó denevér szárnyaival összekuszálja a békésen úszó hangot.
És ki hívta ide az óra rekedt kongását, ami hangon csak úgy énekel a rozsda?
Gondolom az, aki engem is idecsalt.

Az úttest, mintha víz lenne, ha rálépek, akkor kisül, hogy nem is az.
Valami folyton vibráló, de kemény anyag, ami mégis befolyik a cipőmbe. Undorító valami, hideg, nyúlós és ragad.
Már órák óta itt vagyok, de lehet, csak rövid ideje, az időérzékem eltűnt. Itt érezhetően áll az idő, ez az örökkévalóság városa, persze attól még jöhetne valaki, de sehol senki. Ez látszólag egy teljesen kihalt valami itt, hajdani életek tárgyi maradványai, egy megmagyarázhatatlan kövülete a voltnak, magába temetve hangokat, örömet és csalódásokat.
Kezdem magam úgy érezni, mint egy betolakodó, ezért sem járok temetőkbe, mert erősen zavar a tény, hogy mindenki vízszintesen időzik, csak én teszem függőlegesen. Egyszerűen nem illik kilógni a sorból, durva tapintatlanság, ami persze idővel megoldódik, ha tetszik nekem, ha nem.

A furcsa házak felém lehelik kusza gondolataikat, megzavarva a magaméit, elvéve biztonságérzetemet, tudom, hogy ez egy vízió, semmi köze az igazsághoz, csupán látom, hallom őket, a lóháton vágtató apa, aki karjaiban fogja haldokló kisfiát, és vele száguld a Rémkirály, halkan suttogva fülébe tettének hiábavalóságát.
Lovának patkói felkavarják a biblikus nyugalmat, majd Brugel poklainak torz alakjai ereszkednek le a házak omladozó falain.
És sorban feltámadnak a rég elment festők látomásai, paták, szarvak, lángok, a fiktív létezés díszletei, én meg állok a kataklizma közepén, a toronyóra rekedt kongásában, és igyekszem élve maradni.

De mit keresek én itt? Ki az, aki idehívott, és ha már megtette, miért nem mutatja meg magát? Fél, hogy nem tudja megmagyarázni tettét? Vagy véletlen hiba folytán történt így, mert az ablaktalan folyosón várakozó sokaságban könnyen elvéti a személyt az a valaki, aki ezt tette?
Hát ki tudja, és egyáltalán mit tud az ember, akit tárgyként sodornak az események?
Csupa megválaszolatlan kérdés az egész élet, de hogy is kérdezhet egy bábú…
Kafka jut eszembe: Fiatal koromban nem értettem miért nem kapok választ kérdéseimre, ma már azt nem értem, hogy hogyan is kérdezhettem…

Vajon, Kafka bölcsessége belátóvá tesz? El lehet fogadni azt a semmit, ami jár?
De ki hívott engem ide? Ez a mozdulatlanság, még az elmúlás békéjét sem leheli magából, ez a lélektelen egyhangúság elálmosít, megdermeszti a gondolatokat, zombivá varázsol, és nincs ellenszere.
El kéne innen rohanni, vissza sem nézni, mert ehhez semmi közöm, és ne is legyen, ez nem az én világom, bár ha belegondolnék, nem is biztos, hogy ilyenem van nekem.
Vagy kéne egy nagyot ordítanom, hátha megmozdul valami, de nincs már hangom.
Lehet, lépni sem tudok már, ki sem merem próbálni, mert ha nem megy, nagyon be fogok pánikozni.
Érzem, hogy figyel a csend, nem ellenséges, és még csak nem is kíváncsi. Csak figyel, figyeli, hogy halkul bennem az élet, és még más is figyel, csak tudnám ki.
Lassan elhalkulnak bennem dübörgéseim, lassan rám ömlik egy nyugalom, végigcsorog bennem lomhán és ráérősen, mint a méz.
Csak tudnám, hogy hogy kerültem ide.
Mit keresek én itt?

Stílusgyakorlat


Emília kilépett a konyhaajtón, és elindult lefelé a végtelenbe tűnő lépcsőkön. Baljával érintette a korlátot, jobbjában fogta táskáját.
Csak testben volt jelen, gondolatai egészen másutt időztek.
Mindig jobb lábával lépett először, aztán erősebben markolva a karfát, a ballal.
Ez a monoton ismétlődés unalmasan, idegbénítóan eluralkodott egész testén.
Már nem emlékezett mióta ereszkedik lefelé, lábai, mint két bot, csak rakosgatta őket, nem is figyelt oda.
Gondolatai, csapongó emlékei lassan elcsendesedtek, már csak előre nézett, de nem látott semmit, csak a lépcsőház hol közeledő, hol távolodó koszos falait.
Aztán megcsapta orrát a földszinti kukák jellegzetes bűze, mintegy jelzés gyanánt, hogy az aulába érkezik.
De mintha húznák előtte a bűzlő földszinti végcélt, csak nem akart a lépcsősornak vége szakadni.
De a felismerés, csak átfutott agyán, ólommá lett lábai csak vitték lefelé.
Nem is biztos, hogy meg tudnék állni, ha akarnék – gondolta, már nem is érzem egyik lábamat sem, már semmi közöm hozzájuk.
Csak a mélybe kanyargó végtelen lépcsősor tárult szemei elé.
Elhalkultak az utca életének lüktető zajai, majd teljes lett a csend. A fények is mintha folyamatosan csökkentek volna. De a lépcsősornak nem akart vége szakadni.
Cipősarkának gépies egyformasággal koppanó hangjai érzékelhetően távolodtak, majd eltűntek valahol az ismeretlen sötétségben.


Az ötödiken megpihent. Lenézett a korláton áthajolva a folyton kanyargó, és szabályosan lefelé sorjázó lépcsőfokokra,a süllyedő nagy kőharmonikára,  ez jutott eszébe, ahányszor csak meglátta.
A látvány mindig jó hangulatba sodorta, így kipihenten, és könnyedén folytatta utazását lefelé. Jobb láb, bal láb- dúdolta, aztán felröhögött, eszébe jutott, ha egyszerre lépne mindkét lábával, mekkorát esne.
Hogy mekkora baromságok tudnak eszembe jutni, - szólalt meg hangosan - ideje lenne így nyugdíj közelben megnormálisodnom.
Már a félemelet magasságában gyalogolt, mikor szédülni kezdett, bal kézzel a korlátba kapaszkodva, nehézkesen lezöttyent a hideg kőre.
Majd percek múltán oldalára dőlt, teljes hosszában végigfeküdt a lépcsőfokon.
Aztán finoman áttetszővé vált, és beleszívódott a kőbe.
Csak egy halvány folt maradt utána, amit észre sem vett senki.


Nagy körülményesen átpréselte magát a plafonba épült padláskibújó ajtón. Nem volt könnyű mutatvány, az évek múlásával megvastagodott, vagy a lyuk összeszűkült, de valami megváltozott az biztos.
Szuszogva kalimpált maga alatt a lábával, mire megtalálta a létra fokát.
Most már lejutok, az biztos- zihálta kimerülten, nem való már nekem ez a vad erőfeszítés. Úgy remegnek alattam a lábaim, mintha kilométereket futottam volna.
Végre lezöttyent a pihenő kövére, elöntötte lelkét egy biztonságérzés.
Azért ha az ember mindkét lábával a lépcső pihenőszintjén áll, az nagyon megnyugtató tud lenni- szólt, még mindig lihegve.
Most kicsit összerendezem magam, és hajrá a liftbe, és egy pillanat alatt bent vagyok a lakásomban.
A lift vasajtaja, a pihenő túloldalán volt. Nagy lendülettel nekilódult, de  megtorpant. Hirtelen nem is értette az egészet, de a liftajtó nem volt sehol.
Zavartan végigtapogatta a falat, de nem volt ott semmi.
Állt a fal előtt egy ideig, aztán mint egy bábú, merev lábakkal megfordult, és elindult a lépcsők felé.
Döbbenetében felkiáltott. A lépcsők helyén, csak egy hatalmas és mély üreg tátogott.


A szikkadt, meghatározhatatlan korú nő, már pirkadatkor kint ült a diófa alatt,
roskatag- fonott karosszékén.
Ősz haja, mint szénaboglya- csontváz fején, karvalyra emlékeztető arcából kiálló keskeny- görbe orra, egy hajdani ragadozó madarat idézett.
Már emberemlékezet óta ott találta ülve minden hajnal.
Lázas tekintettel meredt maga elé, és folyamatosan motyogott.
Valami lépcsőkről beszélt, amik érte fognak jönni, és ő, akkor felmegy rajtuk az égbe.
Az emberek már megszokták, bolond ez- mondogatták egymásnak, és nem törődtek vele. A gyerekek sokszor körülállták, kinevették, incselkedtek, de ő ebből nem érzékelt semmit.
Hamar el is unták, azóta békében üldögél.
Egy nyári reggelen történt, hogy a hajnali köd, ahelyett hogy az ébredező napfénytől eloszlott volna, egyre sűrűbben vette körül székében gubbasztó alakját. majd tömör- hengeres oszloppá alakult, aminek felső vége, a felhők között tűnt el a nagy kékségben, közben lassan kirajzolódott felületén az irdatlan mennyiségű lépcsőfok.
Az asszony, arcán szétterült a boldog megkönnyebbülés győzelemittas mosolya.
A szék karfájába kapaszkodva felállt, és előrenyújtott karokkal fellépett az első fokra. Egyre magasabban lépkedett, olyan könnyedén és kecsesen, mint hajdani lány korában.
A falubeliek megkövülten nézték, ahogy egyre magasabbra hág a levegőben, ők a lépcsőkből nem láttak semmit.
Többen térdre estek, és imádkozni kezdtek.
Ő csak ment, égnek tartott karokkal, egyre kisebb és kisebb lett távolodó alakja, majd eltűnt a nyári égben.

Éjszakai gondolatok




Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…
Nekem folyton jár az agyam, sokszor csapongva, figyelmen kívül hagyva minden logikát, azt, amit ember csinált, és nem sok köze van a valósághoz.
Mert a valóságnak van egy hatalmas, sötét ürege, egy barátságtalan gödör, amibe bele sem mernek nézni az emberek, mert megrémülnek láthatatlan mélységétől, csak érzik barátságtalan- dohos leheletét, szenvtelen racionalitását. A valóság egy szívet lelket fagyasztó és láthatatlan valami, ami beléd fojtja a dalt és reményt, csak tudomásul venni lehet, múlandó vagy, ő örök. Ez eleve meghatározza a hogyan tovább lehetőségeit, miszerint senki és sehova.
Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…
Még a gödröt sem látja, nem mérgezi meg rohanó napjait a valóság tudatával, pitiáner villanásokból felépített élete csupa dal, még ha időnként hamis is.
Mert egy kis dolog is lehet nagy, nézőpont kérdése, akinek egy kutyája van, az nem mérlegel, hogy szép vagy csúnya, okos vagy buta, ez van, és kész.
A nap süt az okosra meg a butára is, és egyikük halotti ruháján sem lesznek zsebek.

Láttam régen egy dokumentum filmbejátszást, egy fiatal nő, meztelenül, szégyenlősen takargatva szemérmét, halálra váltan áll egy szabad tér szélén, középen hosszú tömegsír, benne rengeteg emberi testtel.
A gödör két oldalán, német katonák sorfala állt, kezükben puskákkal.
Nagy röhögve nézték a nőt, majd intettek neki és ő elindult a sorfal felé.
A következő snitt már holtan mutatta a többi halotton fekve, már nem szégyenkezve ruhátlanságán, nyitott szemeiben már nem világított a féktelen halálfélelem, ő már ott sem volt.
Egyik vidám katonának sem jutott eszébe, hogy neki is van anyja, húga, netán lánya, ez csak egy jó hecc volt, semmi más, nem kell ilyen kicsinyes ügyön fennakadni, nem is értem, miért kísért ennek a nőnek évek óta a tekintete…

Aztán a Gulágokra szállított német hadifoglyokból, tíz millióból kétmillió került elő élve. El tudom képzelni, hogy hányuk szemében láthattam volna azt a páni rémületet, amit ennek a fiatal nőnek a szemében láttam…
Jó hogy nem voltam szemtanú, szégyelltem volna, hogy nem borzaszt el.
Ja kérem…Kinek mi jár.

A rekkenő hidegben a hold fagyos, fehér fénye, mikor megvilágítja a fagyba dermedt, tajgáig nyúló fenyőerdőket, halványan feltünedeznek didergő lelkeik, a sötét törzsek között nem találva síri nyugalmukat.
A tömegsírba lőtt nő szemével nézem őket, akikből állatot csinált a háború.

Az éjszaka nyugalma előcsalja belőlem az elhunytakat, suttogó hangjaikat nem igazán értem. Kő arcukban csak tekintetük él, egyikük másikuk vállamra emeli kezét, ruhámon érzem hideg nyugodt érintésüket.
Mert ahol ők vannak, ott már értelmetlenné válik bűn és jóság. Ezek földi fogalmak, értelmüket, súlyukat veszített hajdani mesék, ott már semmi nem jelent semmit.
Az már a szétfoszlott álmok és ébredések világa, messze túl a Styxen, túl az Óperencián, ahol senkinek és mindenkinek joga van élni.
Ahol a hegyek ormai a felhőkben vesznek el, ahol a szerpentinen sűrű sorokban vonulnak a lelkek, nehézkes lépteik nem csapnak zajt.
Fáradhatatlanul kígyózik a végtelen hosszú menet, remélve, hogy közelebb kerülnek az éghez.
A vastag felhőkbe veszve, kibukkanva a fényre, remélnek egy másik, szép és fenséges világot, ahol vége a megpróbáltatásoknak, kisimulnak lelkeik ráncai, mert ez az egyetlen remény, ami még senkinek sem sikerült.

Éjjel van, csak a böjti szelek kódorognak az alvó város utcáin, sodorva szemetet, meg száraz leveleket, amik tavaly még hitték a nyár igazát.
Minden igaznak tűnik egyszer, aztán jön a valóság hatalmas és sötét gödre, amibe beleszédül minden hit, és rajongás.

„Ember küzdj, és bízva bízzál”.
Csak próbáld kitalálni közben, hogy mibe. Mert csak úgy belebízni a vakvilágba, egy Diogenész idült vigyorával elgyötört arcodon, az értelmetlen és gyerekes önámítás blőd dudorászását hallgatva, hát nekem ez nem akar sikerülni.

Milyen szerencsés az, akinek nincsenek gondolatai…