Éjszaka



A vastag sötét égboltot percenként végighasította egy hatalmas villám, nappallá varázsolva az éjszaka lomha és lélektelen sötétségét.
Nem kísérte dörgés, fenyegetően, némán villant és száguldott végig a védtelen semmin.
A semmiből jött, erőszakosan vakítva lelket és szemet, a semmiben tűnve el, átadva a következő villámnak az eget.
Földöntúli jeges fénye bevilágította az alvó és dermedt világot, a lombok között megbúvó állatokban megfagyasztva reményt és hitet, kiirtva belőlük az álmot, kétessé téve az ébredést.
Lassan és nehézkesen megindult egy hűvös szellő, erősebben borzolva az ébredő fák lombjait. Mintha a villámok korbácsolnák a szelet, az egyre durvábban támadott, már tépte a zúgó levéltömeget, megmarkolva az öreg törzsek utolsókat reccsenő alakjait, a nehéz sóhajjal dőlő halott fák vaskos testét.
Mert minden véget ér egyszer, emlékké halványulnak a régi életek, megtrágyázva az erdő talaját, amiből kinőnek majd az új generációk, tele álmokkal és hittel.
Megeredtek az ég csatornái, könnyeikkel lemosva mindenről a port, felfrissítve életet, elbúcsúztatva a rengeteg erdő avarrá torzult emlékeit..
Már zúgott, dübörgött a vihar, egyre közeledtek a távoli dörrenések, hatalmas hordókat gurítottak, a láthatatlan égbolton.
Rettenetes ereje lenyűgözött testet és lelket.
Megnyíltak a pokol kapui, a kiömlő gonosz lelkek elárasztották a földet. Vijjogott, vonaglott és üvöltött a sötétség, a gyanúsan közeledő világvége mindenbe belemélyesztette hatalmas karmait.
Súlytalan testtel feküdt a hátán, a kis tisztás közepén. 
Karjai, törzse mellett kinyújtva szorosan, lábai összezárva. Ég felé fordított arcán, csukott szemhéjain golyózáporként fröccsentek szét a vízcseppek.
Érezte, eggyé válik a természettel, része van a földindulásban, ő a vihar, a benne dúló indulatok keltette kataklizma, ami mindent elsodorhat ha akar.
Úgy érezte kiszállt testéből, és száguld a széllel. Tobzódott, megélte a testetlen erő, a mindenhatóság különös érzését.
Boldog volt.

Fumarola




Furcsa képződményként állt ki a társadalomból, folyton finoman füstölgött, erős kénszagot árasztva tette tönkre az illatozó rét levegőjét.
Környezete utálta, már álmaik is kénszagúak voltak tőle, de nem tudtak vele mit kezdeni.
Nem állt szóba senkivel, de vele sem kereste senki a kapcsolatot.
Kőkori temetkezési helynek, büdöskének, kőcsöcsnek gúnyolták, szaga miatt messze elkerülték a bogarak, csúszómászók.
Göröngyös testét, sárga lefolyások díszítették, a kicsapódó kén nyomai, ha ez így megy tovább, összefognak téveszteni egy torzszülött kanárival- ugratták kétségbeesésükben a környező növények.
Fumarola csak némán eregette kis gomolyfelhőit, és mély megvetéssel undorodott tőlük.
Arról álmodozott, hogy egyszer elkezd dagadni alatta a talaj, egyre magasabbá és hatalmasabbá válik, hegyes csúcsa a felhőkig ér.
Vadul fogja ontani magából a kénes füstfelhőket, napfényben fürdő ormára tisztelettel és reszketve néznek fel ezek a férgek, akik őt most ugratják.
Büszkén, és fogvacogva emlegetik utódaiknak és az újaknak, hogy ők ismertek engem annak idején, meséjüket kiszínezik meg sem történt epizódokkal, hiszen nincs, hogy ellenőrizni történeteik valódiságát.
Én meg ragyogok, hatalmasan föléjük tornyosulva ŰBER ALLES, homlokom felett glóriaként köröző sasok társaságában és kiteljesedve hirdetem tévedhetetlenségem tényét, ami a világon az egyetlen igaz.
Mert a szélben hajladozó növények látszólagos békéjéhez képest, az én, nem kedves, göröngyös, kénszagú igazságom a valóság.
Mert az általános igazságok, mindig homályos és félreérthető dolgok, szándékos bizonytalankodásaik meggyőződéseik hiányából fakadnak, ezért érvényesül mindig az erősebb igazsága, a valódival szemben.
De a tévesztett út is út, azon is lehet haladni, aztán, hogy ki- mit tart tévedésnek, az szubjektív, mert hogy mi, mikor, micsoda, azt is mi találjuk ki.
Amit meg a fű, és fa kreál, az eleve bukásra van ítélve, mert földhözragadt kisszerűségük eleve meggátolja őket a széles skálájú gondolkodásban, és menthetetlenek, mert nem hiszik el, hogy nincs agyuk.
Ezért nem érdemes velük szóba állnom, gyermeteg gügyögéseik idegesítenek,
magyaráznom, meg hiábavaló.
Ti, csak szagoljátok a mofetták ártó gőzeit, úgy fogtok beledögleni, hogy észre sem veszitek.
Bután és félrevezetve trágyázzátok a talajt, mert porból lettetek, és porrá lesztek, kivéve én.
Én, magasan felettetek sütkérezem a fényben, csak sasokkal és keselyükkel beszélgetek, le sem látok haldokló, infantilis tömegeitekre, én látom a végtelent, amit ti el sem tudtok képzelni.
Ti, saját hülyeségetekben dagonyáztok, értékelitek egymás értéktelenségét, ajnározzátok a kivételezetteket, akik el is hiszik ledegradáló halandzsáitokat.
Csukott szemekkel, széttárt karokkal álltok, és elképzelitek, hogy repültök,
élvezitek a szelek zúgását, hajatok lobog a szélben, és azt hiszitek éltek.
Egész életeteket átszövi a pánik okozta bizonytalanság, mert igazán nem hisztek el magatoknak sem semmit, ebben az egyben igazatok is van, de igyekeztek egy sereg baromsággal ezt a rémes érzést elnyomni.
Mert, hogy él valaki, vagy úgy néz ki, mintha élne, ez két dolog, életveszélyes őket összekeverni. Ti, jobb híján keveritek, ami azért nem botrány, mert ha elhiszitek, akkor rendben van. A hitben van a lényeg, nem a valóságban.
Az igazság, egy hülye népmesei elem, egy fiktív remény, aminek sosem volt valóságalapja.
Az viszont igaz, hogy nincs semmi helyette, pedig valami kell, mert a semmi az öl.
Mondhatnám önvédelemből, beszélitek tele a saját fejeteket zöldségekkel, mert fumarolák sosem lesztek, csúszómászó voltotokat meg nem tudjátok elviselni.
Hát, ha belegondolok, elég szar lehet nektek, ott lent, mindig tele van szájatok sárral, ami tudat nem igazán ösztönöz.
Csak a mofetta marad, mint misztikum, ami a fumarola fingja, ez, a nektek szánt ajándékom, élvezzétek tőlem szeretettel.
Igaz, gázaimtól egészen elhülyültök, de fizetni kell az élvezetért, a gyönyörnek ára van, még ha belepusztultok, akkor is.
Én, tökéletesen felül vagyok rajtatok emelkedve, igazán nem is érdekel elcseszett sorsotok, én, gőzölgök a világ felett, és nincs is időm veletek foglalkozni.
Hogy rátok öntöm bölcsességemet, ezt végtelen jóindulatomnak köszönhetitek.
De ne is törődjetek vele, ti csak álmodozzatok a semmi kellős közepén,
soha nem győzhet mindenki, ti meg született áldozatok vagytok.
Higgyétek el, a vesztesek nagyon fontosak, hozzátok mérik a győztesek nagyságát.
Ti, a mofettában vegetálók milliárdjai, kedves látvány vagytok innen az én magasomból, nektek köszönhetően érzem nagyságomat.
Nem aggódom kipusztulásotok miatt, mert a gaz mindig újra terem, mert ez az élet rendje, és ez így helyénvaló.
Én, a nagy fumarola itt ragyogok a világ felett, immár tűzhányóvá nőve ki magam, és élvezem a fényt, az alulról jövő csodálatot.
Reménykedjetek a feltámadásban, ami számotokra sosem jön el.


Algernon szívem



Most balra fogok a sarkon befordulni, mert az a vénember azt mondta a vegyesbolt előtt, hogy menjek tovább egyenesen, és az első alkalommal balra.
Sokáig fogok az öregre emlékezni, mert sosem fogom megérteni, hogy azért mert valaki megvénül, miért kell elhanyagoltnak lenni.
Ez a lehordott krombikabátja a kifényesedett könyökeivel, kopott, zsíros gallérjával, öblösre tágított zsebeivel, na és az a deformáltra taposott hajdan barna cipő…
Aktatáskája is egy nadrágszíjjal volt áttekerve, hogy szét ne essen. Degeszre lehetett tömve valami iratfélékkel, ha kitálalja a koszos járdára, hát ember legyen, aki mind össze tudja szedni, a száguldozó kocsik kerekei alól.
Fésületlen- ősz haja, drótkeretes szemüvege rejtekében pislogó malacszemei fakó kékjében gyermeki jóindulat derengett.
Volt az egész jelenségben valami meghatóan védtelen, valami lényéből áradó jóindulat, amitől már régen elszokott minden halandó.

A sarkon befordultam balra, ahogy mondta.
Egy csendes utcácskában találtam magam, a hepehupás járdákat kuszmadt akácfák szegélyezték. Hihetetlen volt a mozdulatlanság, hatalmasan dőlt rám, szinte kapkodtam a levegőt.
Nem hogy járókelők nem voltak, de még egy árva veréb sem röppent fel a fonnyadt, vízhiányos ágak közül.
Halkra vettem lépteimet, mert cipőm sarka akkorákat koppant a kövön, hogy minden lépésemkor összerezzentem.
A házak elzárkózó közönnyel, csukott ablakokkal figyelték minden mozdulatomat.

A következő sarkon- nem tudom miért- megint balra fordultam. Az elképedéstől földbe gyökereztek a lábaim. Ez az utcácska, pontosan olyan volt, mint amiből érkeztem. Lassan felocsúdtam elképedésemből, és tétován elindultam. Itt is végtelen mozdulatlanság, és fülsiketítő csend.
Csak cipősarkaim éles koppanásai visszhangoztak végigrohanva az utcán, elhalva valahol a messzeségben.

Az utca végén ismét balra fordultam, már meg sem lepődtem, hogy ugyan olyan volt, mint amiből érkeztem. Elgyalogoltam a zárt ablaksorok előtt, figyeltem a függönyök mozdulatlan erdejét, még csak nem is leselkedett senki.
Az út közepe felé járhattam, mikor meglepődve vettem észre, hogy nem hallom a cipőm sarkainak éles koppanásait.
De valahogy nem lepődtem meg, egy kellemes fáradtság kúszott agyamból a lábaim felé. Már összekeveredtek gondolataim a valósággal, de nem zavart.
Gépiesen haladtam előre, a csend, és simogató napfény óvatos ölelésében, szinte jól éreztem magam.

A kereszteződésben megint balra fordultam. Rövid kis zsákutca tárult szemeim elé, pontosan olyan volt, mint az előző utca.
Az úttesten, egy öregember állt, kopott krombikabátja, kitaposott- hajdan barna cipőiben, nadrágszíjjal átkötött, kitömött aktatáskáját bal hóna alatt
szorongatta.
Drótkeretes szemüvegének lencséin, úgy ragyogott a napfény, mint két drágakő.

Hogyan tovább emberke?


Egy büdös szavad nem lehet, ha őszintén belenézel magadba, de jobb, ha meg sem próbálod. Ha megteszed, nagy a veszélye, hogy nem fogsz találni semmit, és falba fogod verni a fejedet, mert te azt hitted, hogy…
Hideg zuhanyként fog érni a felismerés, hogy fogsz így tovább hazudozni magadnak, hogy így meg úgy, majd te tudod, meg hasonlók.
Rádöbbensz, hogy üres vagy mint egy bili, - szerencsés esetben- nem te vagy a Haza Bölcse, csak egy soklábú féreg, akinek csak két lába látszik.
A két venyige láb, amik hordoznak a világban, cipelik a zsenidet, és az ellen, azt figyeli, mikor esel hasra. Mert akkor rád taposnak, diadalüvöltésük elvegyül a susogó lombok, és a tücsökzene negédes operett színpadán.
Akik teszik, azok nem követik el a hibát, hogy magukba nézzenek. Nem kell hogy megzavarják egójukat polihisztori hitükben.
Had szóljon a győzedelmi ének, minél hangosabb, annál jobb. El kell nyomni a mások gondolatait, nem kell, hogy megzavarja a hívőket.
Mert minden filozófiának megvan a maga közönsége, az emberek imádják a hegyi beszédeket, az sem baj ha nincs alattad hegy, majd alád képzelik…
Te meg bedőlsz a tapsoknak, mert az ember mindennek vadul hisz, ami számára kellemes, hogy mennyi az éljenzések valós háttere, nem érdekel senkit. Téged sem természetesen, mert sütkérezni akarsz a sikerben, az sem baj, ha hamis.
Így éldegélsz saját- egyszemélyes bűvöletedben, tán még azt is bebeszéled magadnak, hogy örökké fogsz élni. Mert valahogy a többiek fölé érzed magad, és rád nem vonatkozik a szabály…
Nem is gondolod végig, hogy ez a karrier esetleg sántít, mert miért ne tenné, hiszen semmi nem tökéletes igazán, esetleg te sem.
Hát hogyan tovább emberke?
Ez az euforikus helyben járás nem visz egy centit sem előre, azt sem tudod, hogy az milyen irányban van az áhított Kánaán, ahol majd virágot szedsz egész nap egy hófehér tógában, és gyönyörű angyalok énekét hallgatod, akik simogatnak, és fogdossák a fenekedet.
Sajnos, te kétségbeejtően hülye és sekélyes vagy, rajtad nincs hogy segíteni.
Beéred hebehurgya fantáziálgatásaiddal, szánalmas fülbemászóként vegetálsz, de legyünk őszinték, valahol az is vagy.
Kitüntetéseket akasztanak rád, magasra ültetnek, hogy szükség esetén nagyot tudjál esni. A plecsniket meg ráakasztják másra, téged meg úgy felejtenek el, ahogy vagy.
De ne zúgolódj, egy burleszkben unalmas ha mindig ugyan az a pofa riszál a deszkákon, csökken a nézettség, ami nagy hiba.
Na meg unalmas, valami más kell, ami megint feldobja a másokat, mert a tömeg szórakozni vágy, te meg nem vagy más, mint egy megunt hetven kiló hús.
Hát, így néz ki a dolog, viháncolj, amíg lehet, aztán viseld el azt a közönybe zuhanást, ami következik.
Ez az ára, csak nem gondoltad végig. De nem tehetsz róla, nem volt mivel.
Hogyan tovább emberke?

Trullala


Én keletkezem, te keletkezel, ő keletkezik.
A viharos szél is keletkezik, kegyetlenül összedöntve mindent ami volt, mert minden keletkezik ami szar ügy, és győzz belőle kimászni, túlélni, számolgatni a vesztességeidet.
Beszéld be magadnak, hogy ez a túlélt keletkezés nem is volt igazi, csak úgy nézett ki, igaz, hatásait és következményeit nézve, rohadt nagy pusztítást végzett.
De ez is szubjektív, kinek mi számít nagynak, egy egérnek egy fagott is éktelenül nagy alagút, egy elefántnak meg csak egy fogpiszkáló…
Egy mangalica is csak áll az üres vályúja előtt, nem érti, miért nem keletkezik valami moslék számára, örülj neki, hogy legalább van vályúd, van akinek az sincs, és ha mégis keletkezne valami ennivaló, hát nincs mibe keletkezzen.
Ezzel a tudattal, hogy van vályúd, nyugodtabb lélekkel lehet éhen halni, mert nem kell mindenkinek legyen marharépája, az egy pozitív diszkrimináció, és ha mégis szerzel egyet, akkor sem élsz örökké.
Szorgalmazni kéne a híd építéseket, lehet felüljáró is, minél több van, annál többnek oldódik meg a lakásproblémája. Alá lehet ülni, nem esik rád az eső meg a hó, halihó, de jó élni ott a friss levegőn, és még mosdani sem kell.
Egész nap nézheted a folyton változó tájat, azt teszel amit akarsz, nem keletkezik önrendelkezéseidnek következménye.
Kiírhatod a fejed fölé, hogy én vagyok a nagy probiutikum, tán még probituszin is, amikről azt sem tudod mik, de jól hangzik.
Egyedem, begyedem, tengertánc, tehetnek neked egy szívességet, akár belecsinálhatnak az üres vályúdba, takard le egy színes ronggyal, akkor csak szagot érzel.
Egy kakadu is rászállt egy vékony ágra szórakozottságában, ami úgy tört le alatta mint a pinty, de nem ez volt a baj, hanem az, hogy meglepetésében elfelejtette kinyitni a szárnyait. Akkorát esett, csak úgy nyekkent…
Persze akik látták, marha jót röhögtek, mert részvétlen bunkók.

Hogy a bunkók hogy keletkeznek, arról fogalmam sincs, de piszkosul sokan vannak, és szinte szégyellheted magad, ha te nem vagy az. Egyszerűen nem illik kilógni a sorból, hülyén feltűnősködni, hogy te bezzeg más vagy, neked volt gyerekszobád is, ami nem krétával volt a villamos sínekre rajzolva.
Most bezzeg szarod sincs, ami nem is csoda, hiszen a vályúd üres, nem keletkezik benne semmi, ami ehető.
Éljen a Haza ! Menjetek haza… mondta szegény Rajz, a „Dollárpapában”.

Yo Sonjo- mondogatod magadnak, mert nem hiszel a saját szemednek,
nem tudod felfogni, hogy hogy a francba tudtál így a béka segge alá kerülni, vagy négy emelet mélyen.
Hát azt biztos nem mondhatod helyette, hogy Yo el Rey, mert az annyira nem igaz, hogy még te is érzed, hogy túlzás.
A túlzások is keletkeznek, nem csak a szélviharok.
Nem összetévesztendő a turzással, az mást jelent. Mert minden jelent valamit, de leginkább semmit.
Mert hogy mi jelent és mit, ezt a mindenkori társadalmi szabályzók keletkeztetik, ami idővel mindig változik, minden nézőpont kérdése, a Kamilla egy kurva, mert nekem nemet mondott. Például.
Ha belegondolsz, csak szubjektív dolgok, események, történések vesznek körül, nem győzöl melléfogni, ha igen kényes helyen fogtál mellé, abból még ádáz verekedés is lehet…
Biztosabb, ha egyáltalán nem nyúládozol te semerre, ez a hosszú élet titka, meg még több dolog, ami momentán nem jut eszembe.
Szerencséd, hogy nem vagy polip vagy medúza, ennyi karral hatványozottan többször lehet melléfogni, aminek állandó botrány lenne a következménye, idővel olyan laposra vernék a képedet, hogy mehetnél akváriumba lepényhalnak.
Az ismerősök büszkén bámulnának az üvegfalon keresztül, jó hangosan mondanák egymásnak,- hogy az idegen bámészkodók is hallják-  nézd a Jenő milyen elegánsan úszkál ottan, bár egy elektromos rájának sokkal hosszabb a farka…
A Rózsikának is volt erre egy epés megjegyzése, de azt nem írom ide…
Samu is szereti a saláta torzsáját, meg a száraz kenyér héját és a puffasztott rizst.
Baromi falánk- de őszinte, mert nem tagadja, hogy a zabáláson kívül nem érdekli semmi. Ja !- nem is mondtam, Samu egy fehér egér.
De mindegy mi a fene vagy, vagy, és ez a lényeg, ha okos és érdeklődő vagy, akkor is elmúlsz- mint egy hasmenés.
Nehéz élni, meg nem élni is, feltételezem, azért egyformán rohadt, hogy ne fájjon senki lelke a másik verziót nélkülözve. Valójában tökmindegy melyik állapotodban vagy kilátástalan.
Csak gurigázik veled a sors, akár egy bagolyköpettel, félő azért, mert összgalaktikus megítélésedben nem is vagy több.
Én keletkezem, te keletkezel, ő keletkezik, akár a szélvihar, ami összedönt mindent, amiről azt hitted fontos. Hát bizony testvér, ha már keletkeztél, vágj hozzá jó pofát, mert akkor is az van ami van, és nincs másképp.