Rezső

Rezső kilenc körül ébredt. Hálószobájába már javában ömlött befelé a kora tavaszi napfény, a verebek torkuk szakadtából ricsajoztak a kerti fákon. Vidáman-frissen kipattant ágyából, észre sem véve, hogy úgy éjjel két óra tájban meghalt.

Igaz, szokatlanul könnyűnek érezte magát, még bal térdizülete sem kínozta, pedig így tél végén ez gyakorta megesett.

Dudorászva kilibegett a fürdőszobába, megborotválkozott, beállt a zuhany alá és hitetlenkedve konstatálta: hiába zuhog rá a víz, nem lesz vizes.

Másodszor akkor döbbent meg, mikor szappant tartó kezére nézett. Kézfején át kiválóan látta a szappant. Tanácstalanul nézett körül, már nem dudorászott. Az egészet úgy nem értette, ahogy van.

Gépiesen felöltözött, s mikor szokás szerint be akart ágyazni, látta, benne fekszik…

Most már igazán megrémült. Révetegen tapogatta ágyban fekvő alakja hideg homlokát, aztán saját homlokához nyúlt, amin egyszerűen átcsusszant a kéz­feje.

Hát mindjárt elájulok – motyogta hangosan.

Hirtelen kiszáradt a torka. Az asztalkán álló vizeskancsóért nyúlt, de átnyúlt rajta, mint homlokán.

Egyszeriben nagyon gyengének érezte a lábait. Nekidőlt a falnak – simán átesett a konyhába. Nemhogy levert volna valamit, de még meg sem ütötte magát.

– Mi a fene lehet velem? – dadogta, de minden ijedtsége ellenére élvezni kezdte különös helyzetét.

Kiment a lakásból, leszaladt a lépcsőn, a szembejövő öreg­asszonynak illedelmesen köszönt, – az láthatóan észre sem vette.

Ahogy kiért az utcára, szétnézett a nyüzsgő sokadalomban és életében először szabadnak és boldognak érezte magát.

         Hát átkozottul tudom unni.

Hárfa húr nélkül

Sosem értettem a bányász köszönést: „Jó szerencsét”.

Miért mondják ezt, hiszen rossz szerencse nincs. Balszerencse viszont van. Ezek a nyelvi logikátlanságok nem tudom honnan erednek, de 

élnek, és virágoznak sok más hasonlókkal együtt, és nem gondol bele soha és senki. Gondolom azért, mert gondolkodni általában nem szokás. Csak megyünk körbe, körbe mint a bányaló, és várunk valami monstre csodát, valamit ami feldob és erőt ad. Valami meleg és simogató napsugarat, meg fényt, meg mindenfrancot, elhiszünk, reménykedünk, aztán nagy nehezen belátjuk, hogy nem működhet a vágy, mert éjszaka van, és akkor a napsugár valahol máshol ragyogtat fel kóbor lelkeket.

Akiket majd meglep az éjszaka, és a sötétben már alig emlékeznek, hogy milyen volt világosban.

Persze, természetesen így jár mindenki, aki a vágyait annyira szeretné megvalósulva látni, hogy minden háttérgarancia nélkül elhiszi a szirén énekét, és a végén, mikor Kyrké disznóvá varázsolja, akkor éktelenül megsértve, feldúlt lélekkel röfög.

Hogy mi okozza az emberi hiszékenységnek ezt az irányíthatóságát, talán a bizonytalanság, a félelem, és a kényelem tetteket bénító meglévőségei, elhitetjük magunkkal, hogy egy krokodil többé nem fog megharapni, mikor egy medencében vagyunk?

Aztán a hüllő harapni fog, mert egy krokodil akkor is az, ha báránnyá akar változni.

Senki nem képes magát átugrani, sem a hiszékeny, sem a krokodil.

De a csalódás után, a szegény hüllőre haragudni, vagy arra, aki előre figyelmeztetett, fenemód igazságtalan.

Na persze, az ember lehetőleg magára nem szeretne elmarasztalólag gondolni, kell egy bűnbak, aki elviszi a balhét.

Ezek állandó szerepek, minden darabban fontosak, bátran lehet rájuk számítani.

Na meg miért utálja valaki önmagát, ha lehet mást is.

Senki nem tanul a már megtörténtekből, újra és újra belelép ugyanabba a gödörbe, és telekürtöli a világot, hogy nincs szerencséje. Holott másról van szó.

A dübörgő- lelkes akarás mindig irreális, ami azonnal kisül, mihelyt a szájáig ér, gond nélkül rááll a másik fejére, és máris kiáll a feje a vízből.

Hatásos túlélési technika, hogy minden prónak megjön a kontrája?

Hát, arra még nem gondol.

„Rohadt egy világ- szólt a pintyőke, és lefordult az ágról”

                                         / arcátlan módon, idézet tőlem./

Az árnyék

 
Éjszakánként, mikor a tiszta égbolt úgy borult a fák között megbúvó, alvó házakra mint üvegbúra, az árny, füstre emlékeztető- elnyúló alakja végigúszott a kertek felett.
Belesve minden ablakon, karjai érintették az alvók arcait.
Hangtalan suhanását nem hallotta senki, még a fűben heverésző kutyák sem érzékelték jelenlétét, csak érzékeny orrukkal fogtak némi kesernyés füstszagot.
A hold fénye, megcsillant szürke testén, ami átengedte magán a sugarakat, amik földet érve nyomot hagytak maguk után.
Szürke virágok nőttek azokon a helyeken, nagy meglepetést okozva
mindenkinek.
 
Csak a távozni készülő öregeknek adatott meg, hogy álmatlan, ébren töltött éjszakáikon megláthatták.
Végigsimítva ráncos arcukat, nagy nyugalmat és békét árasztva fáradt lelkükbe, gondolatban újra végigélték elmúlt évtizedeiket, hangok, színek, arcok sűrűn váltakozó egymásutánijukban szinte elsodorták visszafiatalodott lelküket.
Csendesen ringatni kezdte őket az álom, amiből sosem volt még ébredés.
 
 
Mert elmenni is tudni kell, akár csak élni- károgta a vén varjú a tetőgerincen üldögélve, kéjesen kergetve nagy fekete csőrével a szárnytollaiban bujkáló tetveket.
Minden épeszű élőnek tudnia kéne, akár állat, akár ember, hogy ez a nóta is véges, és ennek megfelelően meg kell élni minden pillanatot, ami csak akad.
A dolgok azért vannak, hogy megéljék őket, és nem azért, hogy legyen min gondolkodni, aztán elgyávulni, és visszalépni mindig ugyanabba, ami nem felelt meg.
Nem az számít, hogy ki mit szól, az számít, hogy te mit szólsz hozzá. Mert mások csak okoskodnak, neked viszont meg kell élned, és a te bőrödre senki ne legyen gavallér.
Mi varjak bezzeg sokáig élünk, sok mindent láttunk és látunk, embereket születni, felnőni, és elmenni.
Állítom, hogy egy varjúhoz képest ezek nem okosak, csak okoskodók.
Rendszeresen összetévesztik a kettőt, illetve önmagukat okosnak hiszik, a másikat meg okoskodónak.
Én meg csak kényelmesen ülök a helyemen, és nézem őket. Sosem tudom a butaság látványát megunni.
 
Abbahagyva a tollászkodást, elégedetten elhelyezkedett, és simogató szeretettel gondolt magára.
Feltörő jókedvében, dúdolgatni kezdte egyik kedvenc nótáját:
Szállnak a varjak!
Most szarjak, vagy varrjak.
Olyan elementáris erővel tört rá a röhögés, csak úgy zúgott durva károgó hangja a fák között.
Aztán szárnyra kapott, és elrepült.

Hőség

Igen. Ma, Ulrik napja van.
Dög hőség, óriási pára, és Ulrik. Nem elég neki a kánikula?
Az ember oxigén helyett vízgőzt lélegzik be. Trópusi idő, banánfák nélkül. Datolya fák sincsenek. Hogy mi van? Hát semmi. Meleg. Ilyenkor minden egykettőre megromlik. Még az elhunytak is. Gyorsan kell temetni, mint a rossz emlékeket. Aminek a föld alatt van a helye, az ne legyen felette. Jól néznénk ki, ha megcserélődnének a dolgok. Szörnyű látványt nyújtana a táj, de nem lenne probléma, mert aki tudná nézni, az a föld alatt lenne. Az ember szeme meg nem periszkóp. Az eltemetettség egyetlen előnye, hogy ott alant hűvösebb van.
Persze, aki véletlenül egy búvópatakban landol, az szar ügy. Nem kellemes állandóan vízben lenni. Az izületi nyavalyától, a krónikus vesebántalmakig mindent összeszedhet az illető. Polyartritis. Meg reumatica.
Egy gilisztának is az a szerencséje, hogy nincsenek izületei. Persze, attól még elgondolkodni éppen tudna, - ha lenne esze. Igaz, még egyetlen gilisztát sem ismertem közelebbről, így nem tudhatom mije van. Szelvényei. Abból meg nem lehet baj. Láttam már mozdulatlan gilisztát. Vagy katatón volt, vagy döglött. A fenének volt kedve megpiszkálni. Különben is az ő dolga.
Egy növénynek is a hűvös földben vannak a gyökerei, csak az én gyökereim nem. Nincs mi hűtsön. Még ez is…
Amúgy az embernek nincsenek gyökerei, ezt csak úgy szokás mondani. Átvitt értelemben értendő. Vagy félreértendő, attól függően ki értelmezi. Nálunk, a dolgok félreértése nemzeti sport. Legalább van valamink, ami a miénk. Azért ez nem semmi. Hogy ez egy negatívum?
Hát ahogy vesszük. Minden népnek van valami jellemzője, ami miatt az, ami. Aztán, hogy mi negatívum, és mi nem, ez megállapodás kérdése. Nevezhetjük racionalitásnak is. Tudományosabban hangzik. Hogy mi és hogy hangzik, ez nagyon lényeges. Mert adunk a kultúrára.
Mert például ha társaságban a szart fécesznek és a hisztériás kurvulást nimfomániának aposztrofáljuk, akkor már rendben is van.

Ez ilyen egyszerű…
Ebben a megveszekedett hőségben mindegy miket mond az ember. Aki hallja, annak is szanaszét működik az agya.
Na persze, ha Grönlandra telefonálok, és ilyeneket mondok, ott másként fogják értelmezni fennkölt szavaimat. Ott, a hideg miatt megváltozik szavaim értelme. Tehát mondhatnám, a klíma pillanatnyi milyensége, módosíthatja a mondottak súlyát.
Afrikával kell beszélni. Ott, e témában sokkal nagyobb megértésre számíthatunk. Bár az is igaz, hogy hol talál megértésre az ember?
Mindenki saját magát érti meg, legfeljebb sikkből azt hazudja, hogy érti a másikat is. Pedig egy frászt.
Sokszor emberfeletti mutatvány, ha valaki saját magát megérti. Ideje, hogy likvidáljam a megérteni szót. Még a hőség sem indokolja ezt a tömeges szóismétlést. Bár ez lenne az egyetlen hibám! De van még rengeteg, én csak-csak megszoktam, de bezzeg mások szenvednek tőle. Mint én a másokétól. Saját magával az ember elnéző, és nem marad kapacitása a másokét elviselni. Hát, ez a sokat emlegetett gyarlóság esete. Mivel tudunk róla, így nem okoz övön aluli meglepetést. Azok mindig váratlanok, nem lehet rájuk felkészülni. Azoktól lehet kikészülni.

De legyűrhetetlenek lévén, valahogy felkecmergünk a porból, lerázzuk magunkról a koszt, megtöröljük vérző orrunkat, és döcögünk tovább. Life is life  - mondaná egy művelt sváb -, az élet az élet, ebben akár bele is lehet halni, hiszen már József Attila is megmondta…

Ma, Ulrik napja van. Hát Isten éltesse őket…
Csak ne lenne ekkora pára meg hőség. Ezt alig lehet elviselni.

Requiem egy álomért

Most már egyedül.

A semmiből tűntél fel, és a semmibe vesztél.

Maró emléked elégeti minden sejtemet, tokká váltam, amiből eltűnt a hegedű.

Csak a jeges és közömbös szél dúdolását hallgatom, a semmi hangjait, a sehova tovább énekét.

„Minden múlik, ez is elmúlt,

Nem örök a csoda sem”

/E.A Poe/

És már sohasem, mert elfáradtam, csak a tompa üresség, és az önsajnálat bamba vigyora kísért.

Talán igaz sem volt, csak úgy képzelődtem, mert az ember szokott magának szívet melengető szépeket is gondolni.

Mert ezt a nagy és monoton valóságot, ki kell színezni néha valamivel, ami miatt bebeszélhető bárkinek, hogy azért mégiscsak érdemes ezt csinálni, mert szép a madárdal, csodás a levelek régi történeteket mesélő suttogása, a nap sugarai igenis melegen simogatják elgörnyedő testedet.

Mert nemcsak a múló idő, a tünékeny álmok, és a tél jege a világ.

Mert el lehet veszíteni valamit, vagy valakit, aki kézzelfoghatóan nem is létezett.

Aztán az elképzelt hangja, mosolya, és érintése feloldódik a hajnali párákban, a mindent elfedő és tapintatos, szótlan ködben.

A belső magány elbizonytalanító réme, a veszteség diadala, ami a mellkasban, és agyban üli dőzsölő torát, a csengőn éneklő lélekharang távolról sem megnyugtató zenéje…

Ez a valódi világ, ez az, ami van és maradt minden mesédből, amiben alapok nélkül hittél, mert hinni akartál.

Orpheussá váltál, botladozva az alvilág folyosóinak sötét labirintusában, és a lantodat markolva keresed Euridikét, akit félő, hogy csak elképzeltél magadnak.

Most már egyedül. A semmiből tűntél fel, és a a semmibe vesztél.