Stiglickert

Hááát…én mondom nektek, megette az egészet a fene- nyikorogta kappan hangján a vénség, imbolyogva, rogyadozó lábakkal totyogva a sírok között.

Mindig a következő keresztet használva támasznak, az öregebbjét kimozdítva, a kőből készülteket feldöntve.

Itt, a stiglickertben szeretett sétálni, sok elhunytat ismert a régi időkből, hol ennek a hantjára ült le beszélgetni, hol egy másikéra.

Na mi van veletek vén krampuszok, hogy ityeg a fityeg, káricálta, ami nála a jókedv tetejének számított.

Ahogy itt körülnézek köztetek, mind vízszintesben vagytok, csak én vagyok függőlegesben, meg a keresztjeitek, amikbe nem kapaszkodtam bele.

Mert azok bizony sem így, sem úgy nem állnak. Bár nektek hót mindegy, mindenképpen el vagytok felejtve.

Van köztetek vacak ember, meg jó is, aztán megnézhetitek magatokat, meg egymást, mind itt kötöttetek ki, lettetek elfeledve.

Hát érdemes volt egy hosszú és önmegtartóztató életet végigszenvedni, csak azért, hogy jutalmul itt henteregjetek az agyagban?

És most ez jó?

Hihihi hahaha- röhögött a vénség, még a lábaival is rúgkapált, meg hanyadtdőlt a nagy jókedvtől.

Persze az is igaz, hogy így, hogy kihaltatok mellőlem mind az évek folyamán, hát átkozottul egyedül maradtam.

Bármi és bárki eszembejut a régi időkből, szinte zavarban vagyok, ha kisül, az illető még él.

Tudjátok ez olyasmi, mintha egyedül maradtam volna az egész világon. Nem lehet panaszom, hogy nem férek el.

Akik az első háborúba mentek,  szegfűvel a szuronyukra kötve, tele önbizalommal, úszkálva a menyecskék lelkes sorfala között a boldogságtól…

Egyse jött vissza.

Sokáig várták őket, aztán azok is elmentek, és nem maradt senki, aki emlékezett volna sápadt arcaikra.

De ez valahol természetes, mert korral kihalnak azok az akkor élők, és ugyan ki a fene emlékezne olyasmire, ami születése előtt élt.

Ki, ki a saját kortársaira emlékszik, bár sokan arra sem képesek, mert az önzés bizony annyi energiát és időt vesz el, hogy nem marad másra.

Nameg ha már én sem leszek, a kutya sem fogja kigazolni a hantjaitokat, az egyre sűrűbb és magasabb gaztenger benyeli emléketek, távolabbról nézve, már csak egy erdei tisztás fog látszani belőletek.

Aztán az őszi szelek széthordják a környező fák magjait, kibújnak köztetek az új fa kezdemények, akik nem is sejtik, hogy ti vagytok alattuk.

Átölelnek ott lent a gyökerek százai, hosszú távon gúsbakötve mindeneteket, hogy így hogy fogtok tudni feltámadni, hát arról fogalmam sincs.

A lebukó nap bágyadt, erőtlen fényében fürdött a csendes kert, csak a vadméhek döngése úszott a síremlékek között.

A vénség összezsugorodva üldögélt még egy darabig, hogy a zümmögést hallgatta, vagy netán a rögök alól érkező válaszokat, nem tudja senki.

A temető körül, a fák árnyékában már ott várakozott az éjszaka, tapintatosan megvárva, míg a vénség alakja áttetszővé válik, és elenyészik a hantok között gomolygó szürkületben.

Csak beszélek, beszélek

Szól a zene, az Isten tudja honnan, de szól, és mindig ugyan az, és sosem sikerül megjegyeznem, sem irányát, sem dallamát.

Egy kényszer rángat ütemére, amit egy durranó nagydob biztosít, mert elvéteni a lépéseket nem lehet.
Puff, bumm, puff, bumm- az agyamban zuhog a súlyos hang, csattan, mint a betonra hulló tehénszar, még talán freccsen is, de ki néz a lába alá, a dob ütemét kell figyelni, nincs idő bámészkodni.
Szól a zene, az Isten se tudja honnan, de vég nélkül teszi, és táncolni kell, mert a műsornak sarkalatos része, és mint kardinális igazság, nem megfellebbezhető.
Szétlazult ízületeim már ellenkező irányokban is hajlanak, mint a szomorúfűz ágai, a rengeteg feszegetésnek engedve, inkább csápok már, mint végtagok, mert nem is nézhetek ki már embernek, de lehet- nem is voltam soha, csak egy hülye álmodozó, neuraszténiás bábú, aki azt hitte, azt remélte, hogy nem az.
Az összefolyó hangzavarban ösztönösen kapaszkodót keresve körbefordul a karom, tapogatózva, reménykedve meredeznek széttárt ujjaim, de semmi, csak az örök táncban telelihegett fülledt levegő, a nagybetűs semmi, már nem tudom mióta tart, de egyszer vége lesz ennek is, és akkor mi a franc lesz, ezekkel a széttáncolt végtagokkal csak tolószékben lehet agonizálni, mert annak az élethez nem lesz semmi köze.
Hallgathatom Bernstein zenéjét, ha zúgolódnék, hát büntetésből valami hang ordítva felolvasna Erdős René szirupos zsengéiből valamit, vagy Updike sablonos írásaiból, valami rendszeresen megjelenő malac részletet.
Hűűű- de rohadt izgalmas utóélet, ami benne kedves az az, hogy előélet nem is volt soha, bár attól még lehet utóélete valakinek egyből, nem kell olyan finnyásnak lenni.
Hiszen csak sorrendiség kérdése az egész, azzal a kis elhanyagolható különbséggel, hogy az én előéletem is utóéletre sikeredett.
De végezetül szinte mindegy, legalább nem kell kétfelé megszokni, ez egy piszok nagy könnyebbség- ha úgy nézzük.
Márpedig bátran nézzük úgy, mert szél ellen lehet pisilni, de minek, csupa víz lesz a ruhám, és ha nincs napos idő, még fel is fázom.
Arról nem is szólva, hogy aki látja mind röhögni fog, és odakiabálnak, hogy mit csinálsz te idióta, hát nem tudod, hogy szél ellen nem lehet, én meg visszaüvöltök, hogy már miért ne lehetne, hiszen látod, hogy lehet.
A ruhámat meg akkor vizelem le, amikor csak akarom, ez emberi jog, és mert ti beszariak vagytok, akik még ennyit sem mertek, hát nagyon kiábrándító…
Hogy ennyi gyáva féreg honnan került ide, ezt el sem tudom képzelni, ezek csak másokat mernek levizelni, és azt hiszik csináltak valamit.
Nnnna. Most elfelejtettem hol tartottam, de mindegy, úgy belekeveredtem ebbe a vizelősdibe, hogy idegességemben feldöntöm a tolókocsimat, aztán várhatom, míg valaki felállít.
Mert ezekben nincsen gesztus, mert ezek már nem is emberek, csak emberszerű lények, csak a szájuk nagy, de aztán ezzel ki is fújtak.
Hajjaj. Hogy nekem már nem kell a dob ütemére figyelnem, már az Sz. csoportban vagyok, de az agyamban mindig lüktetni fog a zene, mondják, a muzsika elvarázsol.
Hát persze, hogy el, de olyan szemét módon, hogy a szám végén már azt sem tudom hol a fenében vagyok, azt sem tudom, hogy vagyok é egyáltalán.
Tillárom ha ha ha! Ez aztán a nagy hecc, hogy a rosseb egye meg, itt dülöngélek ebben a bigában, oszt azt sem tudom hova megyek.
Hát, nincs is úticélom, mert az egy baromság, azt mondják minden út Rómába vezet, kivétel, amelyik nem.
Persze azok dűlőutak, ezzel a szarral amúgy sem tudok száguldozni, minden sár és kavics, ez a libasztráda, akár egy Fellini film helyszíne is lehetne, de nem az.
Ez, legfeljebb a hadak útja, a vert hadaké, de tök mindegy, mindegyik ugyan oda visz, a semmibe.
Na meg milyen hadak száguldoznak tolókocsival, bár, ha meglátna az ellen, holtra röhögné magát, és ott a győzelem.
Aztán, hogy mit kezdenék a győzelmemmel, fogalmam sincs, ahogy végigkerekeznék az ünneplő tömeg között, hadonászva az alabárdommal, biztos, csak orrbavágnám magam a nyelével, amilyen peches vagyok.
Mostmár elhallgathatna ez az átkozott muzsika, de legalább láthatnám az elkövető pofáját, mert elegem van abból, hogy én mindent vegyek figyelembe, engem meg senki.
Ennél már az a büdös táncolgatás is jobb, mert inkább szétesni a tánctól, mint megszáradni a kocsimban, bár múmia még sosem voltam, ezt meg kell magammal alaposan vitatnom.
Lassan olyan leszek, mint a ˝Száll a kakukk fészkére˝- könyvben a Serteperte naffőnök, a depis indián. Nnna. A barom helyesírási útmutató megint sziporkázott, a sertepertére akkora marhaságokat javasolt, hogy durrdefektet kaptam.
Mégis csak jobb nekem, a kőbányában, ott sosincs szél, és sok a kő.
Aztán majd csak elleszek…

Cápa

A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, hét ágra tűzött a nap. Lomhán mozgott a végeláthatatlan tömeg, ezerféleképpen tördelve a rávetődött sugarakat.

Időnként fel – felvillant egy vízből felvágódó ezüstös test, önfeledt játéka a felszín alatti világnak. Az egész látványból áradt a végtelen hatalmú sötét mélység nyugalma és biztonsága.

Egy egészen más világ, hatalmas ereje, titkokkal telt mindenhatósága, a maga élőlényeivel és drákói rendjével a horizonton, eltűnve minden szemek elől. 

A mérhetetlen hatalmú és erejű óceán.

A nagy fehér cápa lassan, ráérősen siklott a felszín alatt, impozáns eleganciával szolgáltatva ki magát a békés habokkal. Áramvonalas teste pille könnyedséggel haladt, gyenge farok csapásai elegendők voltak ahhoz, hogy gyorsan és pontosan a kívánt irányba haladjon. Érezhetően élvezte a szép nyári délutánt.

A halak tisztelettel kikerülték, ahogy egy nagyúrnak kijár.

Hideg tekintetéből nem lehetett kiolvasni hangulatát. Lazán nyitott szájából elővillant számtalan gyilkos foga, a végzetes fogsor, ami még nem engedett el áldozatot. Minden élőlény tudta róla, ha megfog valamit, annak nincs szerencse és kegyelem. Csak két kalauzhal serénykedett félelem nélkül hasa alatt, pontosan tudván, rájuk nem leselkedik veszély.

Az útjából kitérők páni félelem nélkül úsztak el előle, látván, a nagyúr nem éhes. Ez a tény, a félrehúzódó tintahalra is jótékonyan hatott, nem is merte tintáját kiengedni, nehogy magára terelje az óriás figyelmét.

A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, hét ágra sütött a nap.

A ˝Nagy fehér˝ súlytalan könnyedséggel suhant a vízben, nem unatkozott, mert sosem gondolt semmire. Érzékszervei kilométer hosszan tájékoztatták mindenről, őt sosem érte meglepetés. Tudatában volt annak, hogy ő, a nagy víz nagy hala. Ez a hit biztosította számára a zavartalan lelki nyugalmat.

Egyedül, időnként jelentkező mérhetetlen éhsége zavarta csak meg békéjét. Akkor villámgyors lett, fehéren megvillant hosszú teste, és maga lett a kíméletlen halál. Nem tartott sokáig, mindig pontosan csapott le, áldozatai eltűntek a veszedelmes fogsorok között.

Majd lassultak mozdulatai, ismét felvette nyugodt ritmusát, és úszott tovább.

Jól volt lakva.

A nagy víz felett alig lebegett néhány bárányfelhő, a ˝Nagy fehéret˝ elnyelte a szürke mélység, a kisebb halak vidáman megint játszottak, élvezve a nyáridő kellemes jelenlétét, pillanatok alatt elfelejtve a történteket, az örökre eltűntek távolivá lett emlékét.

Egy zarándok emlékiratai

A templomhajó félhomályos csendje, hűvös levegője, hideg borogatásként békített a felhevült arcokon. Engem is elvarázsolt, szinte lebegtem a megkönnyebbüléstől. Szemeim lassan hozzászoktak a félhomályhoz, sorban végigpásztáztam az ott lévők arcait.

Az első sorban térdepelt egy csapzott, megereszkedett húsú idősebb asszony, kenetteljes – szétivott pofájáról lerítt, hogy egy kivénhedt kültelki lotyó, akinek életében nem volt egy jó napja. Gyerekei lelencben növögetnek, neki erre nem volt ideje. Biztos, pihenésképpen időnként egy kóterba dekkolt, na persze nem önszántából. Itt meg előadja a forrószívű anyát, aki a szenttől vár valami őt megillető elismerést, netán pénzt, mert ő, egy sorsüldözött anyácska, aki szeretethiánytól fetreng.

Volt vagy hat férje, és tíz élettársa, akiket megevett mellőle az idő, meg a pálinka.

Na meg az a szikkadt férfi, a tetovált kezeivel! Szörnyű amatőr firkálmányok. Ez sem hat egy notórius antialkoholistának.

Az a fajta, ha nincs lebetonozva valami, azt ziher, hogy ellopja. A megbízhatatlan szarláda.

Miután génsérült utódait ˝Felnevelte˝, egész életében nem vitte semmire, de önérzete akkora mint egy ló, ő mindent jobban tudott másnál, bár az írás – olvasás kicsit nehezen ment.

Na és középtájt az a viaszszínű leányanya, akinek most is akkora a hasa mint egy jobb fizetőpincérnek, hogy összeteszi koszos kezeit! Ő maga a megüdvözült szerénység és jóság.

Ez, az egész csürhe ilyen, itt gubbasztanak beszarva, és várják a csodát. Csoda, hogy ilyen vastag bőr van a pofájukon. Igaz, ilyen életek már csak a csodában reménykedhetnek, de amit nem gondoltak végig, az a fényes igazság, hogy azért mert valaki csodatévő szent, lehet, hogy jóságos, de nem vak és hülye.

Márpedig elég, ha valaki esendő halandó, hogy felmérje ezt a hazug és álszent szemétbányát.

Mit hisznek ezek. Végig szemétkedni egy életet, aztán itt hasalgatunk beszarva, reménykedve, majd a jóságos csodatévő elnéző infantilitásában mindent, visszamenőleg is rendbe hoz?

Ti rühes salakjai a társadalomnak. Hát palira akarjátok venni a szentet?

Ez nem fog összejönni, mert a pokolban már tárt karokkal várnak titeket.

Most a hűvös csendben és tömjén illatban jól félreértitek magatokat, nem véletlen, hogy remeg kezetek, ahogy fogjátok azt a rohadt gyertyáitokat, a hazugság álnok lángjait, és várjátok a csodát, holott az egész életetek egy csoda volt. Csoda, hogy nem vertek titeket valahol a posványban agyon.

Ezt köszönjétek meg a szentnek, és ne pofátlankodjatok ide repeta kegyelmekért!

Ha megnyílik a mennyezet, és rátok zúdul egy halom szar, hát ne csodálkozzatok.

Szánalmas, gecmarek népség.

Számotokra nincs csoda. A mennyországot sem nektek találták ki. Majd mindjárt elmesélem, hogy nektek mi jár.

Most azt hiszitek hisztek, mert reméltek valami csodát. Aztán csalódottan visszahuppantok az iszapba, mert aki féregnek született, féregként is hal meg.

Ti, meg férgek vagytok a javából.

Csilingeljetek, énekeljetek, a csodatévő biztos élvezi elivott hangszálaitok veszett nyikorgását, kifelé menet ne feledkezzetek el, az oszlop mögött várakozó perselyről!

Na, én most kimegyek a kapu elé, ha jön a csoda, onnan is látom.

Minden jobb, mint titeket nézni.

A Nagyúr délutánja

A húsvéti harangok szakadatlanul búgtak, beterítve hangjukkal a korai napfényben fürdő várost. A háztetőkön verebek civakodtak, a tárt ablakok függönyeivel játszadozott a szellő. A télben elgémberedett élet kezdett feltámadni. Ilyenkor az ember hajlamos hinni olyasmikben, amikben a tél jegében és bénító süvöltésében lehetetlen. A levegőben érezni az esély és lehetőség illatát, az újrakezdés érinthető-reális közelségét, visszatér a tél sorvasztotta hit ami erőt és lendületet ígér.
A zúgó harangok elűzik a kételyt, megtölti a lelket virágokkal.
A dóm tornyai szikráztak a fényben. Az egyik toronysüveg párkányán félig fekvő helyzetben heverészett a sátán, elgondolkodva nézte a hangyáknak tűnő vidám utcai sokadalmat. Ráért.
Ő is élvezte a napot, hallgatta a harangokat.
Igazán szép délelőtt - mormogta magaelé, patás lábait kinyújtva billegtette, figyelte hogy játszik a fény csillogó fekete lábfején.
Igazán nagy lett ez a város - mondta a mellette álló rémarcú vízköpőnek, párszáz évvel ezelőtt itt erdő és mocsár volt csupán, ide a tőzeglápba dobták bele az elitélteket és Istennek szánt áldozataikat. Az emlék mosolyt varázsolt szőrös arcára. Szánalmas percemberkék.
Még szerencse, hogy engem nem érint meg az idő.
Önelégülten hátradőlt, becsukta szemeit. Szeretett a torony párkányán heverészni. Innen mindent és mindenkit látott. Az, hogy Isten házának tornyán ült egy percig sem zavarta. Neki soha semmi baja nem volt a Mindenhatóval. Öröktől fogva ismerték egymást, tiszteletben tartva egymás köreit.
Az ádáz harcot és konfliktushelyzetet az emberek fundálták ki saját biztonságérzetük miatt.
Az ő fantáziálásuk mikor jó valaki, és Istentől elvárják, hogy viszonzásképpen védje meg tőle.
Hangosan felnevetett. Nagyon tetszett neki ez a primitív elképzelés. Azt leszögezhetjük-szólt nevetve - hogy öreg barátomnak nem a teremtés volt a legsikerültebb mutatványa. Szeretem mikor időnként bakot lő, ilyenkor kicsit szerényebb lesz velem szemben, rövid időre leszáll a magas lóról. Aztán igyekszik elfelejteni a történteket, és kezdi a rivalizálást elölről.
Hát ő már csak ilyen. Nem a legkellemesebb természet. Még jó, hogy hozzászoktam. Amúgy jóravaló valaki, nincs benne álság és fondorlat.
Ezt meghagyta nekem.
Én nem piszkálom az angyalait, ő békén hagyja szeráfjaimat. Ekkora világmindenségben kényelmesen elférünk mindketten.
Galambraj érkezett a tetőre. Na ezek folyton összepiszkolják kedvenc pihenőhelyemet -szólt bosszúsan, és karmos kezével feléjük csapott.
A madarak kis kavicsokká válva aláhullottak a mélybe. Nna - motyogta megbékélten-majd nehézkes ráérősen talpraállt, széttárta hatalmas bőrszárnyait.
Kicsit körülnézek a temetési menetben - szólt, nem emlékszem, hogy jelentkezett volna az elhunyt. Nem szeretem az ilyen ravaszkodásokat. Mióta csak van emberiség mindig akad valaki aki megpróbál kijátszani, de idáig még senkinek nem sikerült.
Sokan remélik, az utolsó kenet semmissé tehet egy egész életen át elkövetett disznóságtömeget. A gyávák fantáziáló gyengesége.
Röptében nagy kört írt le a torony körül, majd zuhanórepülésbe ment át, megcélozva a temető felé kígyózó menet közepén imbolygó koporsót. Senki nem látta érkező alakját, bár egyesek érezték szárnyai keltette enyhe léghuzatot, de a bontakozó tavasz simogató kezének vélték.

Biztosító

A Szirom utca, unalmas, csendes egyhangúságában olyan észrevétlen maradt, hogy az idő hozta változásoknak elkerülte figyelmét. Észrevétlenül kilépett az időből, sem nem bontottak, sem nem építettek, még az utcán játszó gyerekek is úgy nőttek fel, hogy hangjukat sem hallotta senki. Még a macskák sem abajgatták a kertekben alacsonyan fészkelő rigókat.

Ebben a kis utcában sorra nyíltak a biztosítók szerény üzletei, barna cégtábláikon, vajszínű betűkkel hirdették megnyugtató, bizakodásra serkentő jelenlétüket. Hamar ismerté vált a Szirom utca, szájról- szájra terjedt híre, meg is indult a biztonságra vágyók zarándoklata. Ki saját magának, ki gyerekének, anyjának, feleségének kötött élet és vagyonbiztosításokat, volt, aki szeretett kutyáját biztosította, macskát és papagájt viszont egyik üzlet sem vállalt. Beszélik, még egy harmadosztályú táncosnő is kötött lábaira biztosítást, ami az utca lakói számára szenzációt jelentett, mert bevonult a Sziromba a művészvilág- mondogatták egymásnak. Minden felélénkült, a lakók adni kezdtek kinézetükre, egész nap a kapuk előtt álldogáltak, és nézték a jövő- menő biztosításokat kötő embereket.

Már egyenesen sikknek számított, a Szirom utcában lakni. Ha ismerőssel találkoztak, gyakran elhangzott, ˝Tudod drágám, nálunk a Sziromban˝, vagy: tudja, a Szirom utcában ahol lakom… gondolom tudja hol van a Szirom utca, vagy: a Sziromban mások a társadalmi szokások, satöbbi.

Olyan vehemenciával rázták a rongyot, hogy a jobbak kezdték szerencsétlenül érezni magukat, hogy nem a csodálatos utcában laknak. Minden virágzott és élt, a kis életbiztosítók remekül működtek, mindenki boldog volt.

Kedd reggel történt, hogy új biztosító nyitott az utca végében. Feketére festett bejárata és kirakata meghökkentette az arajárókat, és mikor kiszerelték a cégtáblát, hát elakadt a bámészkodók lélegzete. Fekete alapon, fehér betűk hirdették: HALÁLBIZTOSÍTÓ. Az életbiztosítók hívogató táblái egészen elhalványultak, a szinte hideget és csendet lehelő új társuk jelenlététől. Az első napok megdöbbenését felváltotta egy beteges kíváncsiság. Restelltek odamenni bámészkodni, úgy csináltak, mint akinek arra akadt dolga, és szórakozottan megtorpanva a kirakat előtt, gyorsan benéztek. Az üveg mögül kedvesen mosolyogtak rájuk a szebbnél- szebb koporsó makettek, díszesen kivarrt szemfedők, és temetési kellékek. Libabőrös háttal siettek tovább, de a látottak okozta bizsergés és izgalom velük maradt.

Az üzletben a pult mögött, egy idősebb, feltűnően sápadt, sovány, fekete ruhás férfi állt, aranykeretes cvikkerrel orrán. Megnyerő külsejű úrnak hatott, ápolt, hosszú ujjú csontos kezei mindig valamin matattak. A ˝Faluszájának˝ becézett vénasszony nem bírta tovább, és belépett az üzletbe.

Valamibe meg kell nekem is halnom, ha nem megyek be, megöl a kíváncsiság -mondta reszkető hangon az izgalomtól. Bent, hűvös félhomály fogadta, olyan megnyugtató légkör, hogy egészen megzavarodott. Eltűntek a kinti zajok, lelkét megszállta egy ez idáig ismeretlen béke és nyugalom, kisimultak zaklatott lelkének összes ráncai. A pult mögött álló férfi udvariasan meghajolt, és helyet mutatott a vele szemközti kényelmes karosszékben. A ˝Faluszája˝ leült, és csak merően nézte, a mosolygó férfit.

Miben segíthetek önnek- kérdezte búgó, megnyugtató hangján. Hát nem is tudom- hebegte a nő, én- igazság szerint csak nagyon kíváncsi voltam, mit jelent. A halálbiztosító, én, csak életbiztosítóról hallottam idáig.

Ó, már értem- nevetett a férfi, kíváncsisága teljesen érthető, így hirtelenjében én sem tudnék még egy halálbiztosítót említeni A biztosító iparban ez rettenetesen ritka szakág, de ezért figyelemreméltó. Gondoljon bele. Az emberek szívesen kötnek különböző életbiztosításokat, és tapasztalataim szerint, mind élő ember. Hát hogy lehet egy életet biztosítani, amikor folyamatosan él a megrendelő, tehát semmiféle biztosításra nincs szüksége. Ő maga a bizonyítéka annak, hogy él. Az, hogy a biztosító nem tudja garantálni, hogy hosszútávon is élni fog, ez természetes. Egy élő, éli saját életét, pontosan tudja és ismeri miről van szó. De még sosem volt halott, semmiféle gyakorlata vagy tapasztalata odaátról nincs, inkább e tárgyban kéne biztosítékokat szereznie. Az életben lehetséges fogódzókat nagy vonalakban megtapasztalta, na de a halálban? Inkább az ismeretlenben kéne biztosításokat szereznie- nem gondolja? Kényelmesen előhalászta faragott- csont szipkáját, belehelyezte keskeny cigarettáját, és rágyújtott. Tömör fehér füstje furcsa alakzatokban vonaglott a levegőben, majd eloszlott az üzlet légterében. Tömjénszaga volt. Meggyőződésem, -mondta, arra kell biztosítást kötni, amiben részt kell vegyünk, és semmiféle tapasztalatunk nincs annak mibenlétéről. A vendég, megsemmisülten ült székében, és hallgatott.

Kérem, nézze meg kínálatunkat- szólt a férfi, és a falra mutatott. A felderengő fényben, hosszú lista vált láthatóvá, az ajánlatokkal, és árakkal. Hirtelen halál, baleset, betegség, az agónia hossza, zavartalan nyugalma, a szenvedés nyolc féle nagysága, különböző árfekvésben. Külön táblázaton összefoglalva a temetés pompafokozatai, a mennybeemelkedés statisztériája, a tisztítótűz kellemetlenségeinek elkerülhetősége, mind- mind felárazva. De mi erre a garancia, mi a biztosítéka annak, hogy amit megrendelek, az úgy is fog történni.- motyogta a döbbent vénasszony. A biztosíték pontosan akkora mint az életbiztosításé- válaszolt a férfi, a tudat, hogy tett valamit saját érdekében, megnyugtatja önt, és egy belső tartást teremt. Leveszi önről azt a bizonytalan érzést, hogy nem tett meg mindent saját boldogulásáért.

A ˝Faluszája˝ felszabadultan és hatalmasan megkönnyebbülve lépett ki az üzletből. Frissnek és fiatalnak érezte magát, még dalra is fakadt volna, ha nem fél, valaki meghallhatja. Igen- mondta hangosan magának. Ezt jól csináltad. Most már nemcsak életbiztosításod van, de halálbiztosításod is. Most már csak azt kéne megtudnom, hol lehet a feltámadásra is biztosítást kötnöm.

Dr. Nulla

Dr. Nulla-mutatkozott be fensőbbséges gőggel, előrenyújtott jobb keze éterien lebegve közeledett a megtisztelt felé.
Erőtlen-puhány ujjai gusztustalan gilisztákként érintették a kivételezett kezét. Egész lénye egy meztelen csiga és egy hernyó reinkarnációjának tűnt.
Ha egyedül volt, akkor is hangosan kiejtette varázslatos nevét szívét - lelkét gyönyörködtette a szó, szerinte olaszos zenéje.
Dr. Nulla… csengett, bongott, csilingelt a benne támadt varázs, bepárásodott szemgolyói vastag szemüveglencséi mögött fénylettek, mint két drágakő.
Mert Dr, Egy vagy Dr. Kilenc, az nemcsak dallamtalan de van benne valami ledegradáló, valami tömegcikk-amiből olyan sok van, hogy be kell számozni.
De Dr. Nulla! … az mindennek a kezdete és vége egyszerre. Onnan indul a bármi akár pozitív vagy negatív irányba, ahhoz mérhető a távoli vagy közeli fogalma. A nulla az egyetlen és megismételhetetlen, rá épül az ismert számsor, egyszerűen nélkülözhetetlen.
Ahányszor csak átélte ennek súlyát és felelősségét, annyiszor kiverte a víz. Gyakran panaszkodott mennyivel könnyebb lenne az élete, ha mondjuk Dr. Tizenhétnek hívnák, de azért egy vak lóért nem adta volna a nulláját. Ettől a nullától érezte magát egyedinek.
Sosem nősült meg, nehogy fia szülessen, és személyében keletkezzen még egy Dr. Nulla. A gondolattól is rosszullét környékezte. Na meg egyetlen nőt sem talált méltónak arra, hogy viselje különleges nevét. Öncsodálatában észre sem vette a múló éveket.
Hízásnak indult, egyre oválisabb formát vett fel, távolabbról nézve lépegető nullára kezdett hasonlítani.
Először a hasa közepén támadt egy kis lyuk, nem fájt, de bővült. Hónapok múltán akkora lett, hogy át is lehetett lépni rajta, nem kellett megkerülni Szinte csak szélei voltak, bátran mehetett tömeggel szembe is.
Gondolt rá, hogy ovális belga tükröt szabat testébe, minden vele szembe jövő megnézheti magát őbenne, és akkor neki alkalma nyílik bemutatkozni, szélbe kiáltani a bűvös szó t- Dr. Nulla!
Napokig izgalomban tartotta az ötlet, de aztán elvetette. Ki tudja miért…
Történt egyszer, hogy lakásába menet, oválisan kiszélesedett teste beszorult a liftszekrénybe. Se ki, - se be.

Segélykiáltásait meghallván a lakók megpróbálták kiráncigálni a szűk ajtón. Nagy igyekezetükben annyira nyomták, hogy Dr. Nulla nagy reccsenéssel kettétörött. A kövön, két C - betű feküdt.
Ezt már nem tudta elviselni. Dr. Cé! … Elképzelhetetlen.
Még ott, a helyszínen belehalt.

Bábel

Sokszori megfontolás, áttervezés és megbeszélés után, nagy lelkesedéssel elkezdték építeni a tornyot.

A munka kommunikációs része simán ment, hiszen mindenki egy nyelvet beszélt, nem volt hogy félreérteni a pallérok utasításait.

Nagy, súlyos ökrök vontatta kocsikon hordták a köveket, homokot és meszet, kőfaragók vésőinek éles csattogása verte fel a környék csendjét, lekeveredve a kocsisok életerős ordítozásával. Az ácsok szekercéi szorgalmasan faragták gerendákká a hatalmas fatörzseket, vízhordó szamarak hada húzta a kerekeken guruló nagy hordókat. A hegyről nézve szorgalmas hangyák gyülekezetének tűnt az egész.

Éjjel-nappal folyt a munka, már látszottak a hatalmas alap egyre magasabb körvonalai. Hónapok teltek, a torony egyre nőtt, hirdetve az emberi szorgalom és találékonyság diadalát.

A kőrengeteg formát öltött, kialakultak az építmény oldalán kígyózó szerpentinek, amin felcipelték a továbbépítéshez szükséges kellékeket. A robusztus alkotás már kilóméterekről látszott, fenséges tömege ellentmondást nem tűrően uralni kezdte a tájat.

A torony-ahogy haladtak vele felfelé-egyre keskenyedett átmérőben, így dőlékenysége - mint lehetőség-szinte megszűnt.

Évek teltek el mire akkora lett a mű, hogy vége a felhőkbe veszett. Az építőket majd szétvetette a büszkeség.

Mindegyiknek titkos álma volt -ha elkészül a torony- felgyalogol a csúcsra, egészen közel kerül Istenhez, betekintést nyerve a mennyek országába, tán még ismerősökkel is lehet találkozni.

A szorgos munka eredményeként az épület sok száz méter magasan tündökölt, a munkások messze maguk alatt látták a felhőket ráeszmélve a valóságra, a mennyország nem a felhők felett kezdődik közvetlenül. Csak a végtelen kékséget látták, semmi mást.

Olyan magasságban volt már a torony vége, hogy aki a földről elindult, többszöri pihenővel legalább egy hétig ment a szerpentinen mire felért a munkaterületre. A nagy távolság miatt az építőanyagok felszállítása rendkívüli módon lelassult.

Az építők is egyre jobban elbizonytalanodtak. Idáig volt egy hit, miszerint a felhők felett van a mennyek országa, volt egy viszonyítási alap, ami mostanra eltűnt. Ugyan úgy serényen folyt a munka, az egymásra tekintő szemekben ott ült a bizonytalanság-de senki nem beszélt-csak reménykedett.

Egyre többekben támadt fel a gyanú - lehet nincs is mennyország. Hiszen ha bármi is lenne, már kéne látszodjon ilyen magasságból. Sokasodtak a kételkedők, de nem beszéltek róla. Változatlan igyekezettel építettek tovább, csak már nem a hit, hanem a kételkedő szorongás hajtotta őket.

Már a harmadik generáció dolgozott a tornyon-volt közöttük aki már ott született-olyan messze volt a föld, nem volt érdemes elindulni lefelé.

Néma csendben folyt a robot, kezdett céltalanná válni, csak a megszokás hajtotta őket.

Egyik nap-a nagy kékségben-olyan távoli felhőféleségeket véltek felfedezni. Nem értették hogy lehet ez, de felélénkítette a társaságot, halvány remény támadt szívükben, talán mégis van ott a magasban valami. Ahogy haladtak, úgy vált láthatóbbá a sűrű páratömeg. Feléledt igyekezettel dolgoztak. Már elérték a felhőket, mámorosan fantáziálva hajtották egymást. Egy szép napon aztán kibukkant a párákból a torony vége.

Kővé dermedve ismerték fel a földet, ahonnan évtizedek távolában elkezdték az építést. A torony, idő múltán érintette a talajt, nem volt hogy folytatni.

Döbbenten, és értetlenül szétszéledtek.

Nem értették többé sem az egészet, sem egymást.

Beszélek…

Hát végezetül miről lehet szó?
Miről lehet szó egyáltalán mikor a szóra érdemes dolgokról szó sem lehet. A dolgok egy részéről nem merek szólni, egy részéről nem illik szólni, ami marad, arról pedig nem érdemes, mert szó sem lehet róla.
Hát akkor miről beszélünk?
Ha sosem szólsz akkor primitívnek hisznek, feltételezik halvány fogalmad sincs semmiről azért hallgatsz.
Ha meg kinyitod a szádat akkor kákán is csomót keresőnek bélyegeznek, jobbik esetben azt válaszolják – szó sem lehet róla. Hát miről is lehet szó?
Tudja a rossz nyavalya.

Ha mindenáron szóhoz akarsz jutni akkor ravasz módon érdeklődd meg miről akarnak hallani, és mondd azt, akkor meghallgatnak, de nem azt mondtad amit akartál, akkor meg mi a fenének beszéltél.
Viszont ha soha nem üríted ki fejedet akkor beleposhadnak egyre sokasodó, a nagy nyomástól filcesedő gondolatok, meghibbansz, az emberek meg fejcsóválva azt fogják mondani tiszta hülye vagy, miért nem szóltál semmit, te vagy az oka az egész zűrös helyzetnek.
Rádfogják, direkt csináltad az egészet, nem akarsz a jobbító harcban résztvenni, inkább elhülyültél, így majd a nyugdijintézet eltart, kvázi élősködsz a szorgalmasan tevékenykedő társadalom nyakán.
Ha szellemi rokkantnak nyilvánítottak akkor jön az igazi kánaán, azt mondhatsz amit csak akarsz, összevissza beszélhetsz akár még okosat meg igazat is, papírod megvéd a megtorlástól, a megcélzottak csak legyintenek rád, te hivatalosan hülye vagy, egy beteg embert senkinek nincs pofája bántani.
Ez egy olyan ultramodern udvari bolondi státus ami megcsillantja számodra a reményt, hogy hosszú élet áll előtted.
Az eltüntetett őszintékkel szemben ez mégiscsak valami, mert akkor is szólhat a dal, ha már az igazi dalnokokat elnémították. Persze azért vigyáznak ne legyen sok hivatásos rokkant, könnyen a hülyék országává válhatunk, és az egész külföld rajtunk fog röhögni.
Egy őszinte és igaz véleménnyel sok mindent lehet kezdeni. Például lehet mondani, hogy hazug, gonosz, féligazság, ellenérdekelt, csúsztatott, satöbbi.
Ezért, és rengeteg sok másért rengeteg ember úgy motyog valamit, hogy nem is biztos hogy mondta, csak célozgatott, ami érthető ígyis, úgyis, de ha kell - az ellenkezője is igaz lehet.
Beszélnek de minek, nem mernek tisztán és érthetően fogalmazni, mert nincs nekik papírjuk-ami tényleg nagy baj. A papír megléte biztosítja számodra a nagybetűs Demokráciát, mondod ami eszedbejut, ha semmi nem jut eszedbe akkor azt, felszabadultan ugrálhatsz a napon-a többi is csak ott ugrál- és folyton reszket mibe lép, de közben piszok módon irigykednek rád, mert neked aztán nem érdekes, ha ugrassz, kire esel vissza, te védett vagy, és bánja az aki aládkerült.

Sokat tudnék mesélni a szellemi rokkantság előnyeiről-de minek, aki rokkant az tudja, aki meg nem az, annak semmi köze hozzá.
Hát akkor végül is miről lehet szó?

Csak szónokolok

Csak mondom a magamét- hölgyeim és uraim- ez legalább nem kerül pénzbe.
Mert mindenért fizetni kell, persze, már akinek, az egyenlőknek biztos, és sokat, mert a nagyobbak számláit is valakiknek fedeznie kell.
Már Róbert bácsi is megmondta annak idején, hogy márpedig ingyen ebéd nincs, azt is kifizette valaki.
Milyen igaza volt a vén lókötőnek, benne már lobogott a korai demokrácia, ami ellen - ha valakinek kifogása van, akkor azt mondják: Persze, hogy demokrácia van, de a kapitalizmus gyakorlatán belül.

Hogy mi a demokrácia, és mi a kapitalizmus, hát tudja a tehénszar, nálunk még egyik sem volt, honnan a francból tudná bárki is.
Aki aztán azt mondja ezek után, hogy ő tudja, na azt gyorsan kikiáltjuk szakértőnek.
Mert az fontos, mit szólna a világ, ha egy létező országban, egy fránya szakértő sincs.
Aztán menet közben vagy belejön, vagy nem.
De nincs rizikó, mert ez olyan mint a profi boksz.
A vesztes is busás lóvét kap a meccs után, csak némileg kevesebbet.
Na azért tud a gyerekeinek enni adni, mert az a kevesebb is annyi, hogy a fizető nézőnek kihullana a haja, ha tudná mennyi az az annyi.
Ilyen a boksz.
Persze a boksz az nem akárkik sportja, az egyenlő csak néző lehet.

Mert a néző, egy növény kategória, zabálva sajnálkozik az Etióp éhezőkön, mert ő jó lélek, de még a kanalat is megpróbálja magába tömni, de nem adná oda senki rászorulónak. Igaz, annak úgysincs mit enni, minek neki a kanál.

Aztán a nézőnek mindenről van véleménye, mindent kapásból tud, csak a baj az, hogy mindenkinél jobban.
Nem így kell azt a rohadt balhorgot ütni!
Nem készíti elő jobb egyenesekkel a parasztlengőjét, ami nem szép mozdulat, de ha talál,- hatásos!
Ne told a másikat, az nem talicska- üvölti egy kis szar, aki egész életében fel volt tornából mentve.
Csupa hozzáértő, aki sosem próbálta.
De minek is próbálta volna, amikor tudja. Próbálkozni a kutya szokott, nem egy szakértő.
Mert az irigység… Nehéz tudomásul venni, hogy valaki úgy született, hogy mindent jobban tud.
Hát van ilyen.

Bezzeg a szakértők,
A frász se tudja mikor lettek azok, de azok.
Őket, a nagy szakértelmük miatt tartják el az egyenlők, rájuk döntve minden földi jót.
Hogy belegebednek, hát Istenem.
Van belőlük elég, és amúgy nem kell mindenáron élni.
Mármint az egyenlőknek.
Aztán ha a nagy erőlködéstől jön az aranyér, az sem probléma.
Kérni kell egy időpontot, ha mázlista- még életében kap is egyet, de lehet, csak a szeme alá, aztán biztosítás ide vagy oda, beborítékolja a maradék pénzét, és ha van esze, még műtét előtt átadja.

Aztán pihenhet a kincstári nyoszolyán, seggében egy csővel, és elgondolkodhat a világ folyásán.
Elmeditálgathat, normális esetben úgysincs erre ideje.

Szép nyári napsütésben, falkákban tántorgó részeg hajléktalanok, a dolgukat végezve a nyílt utcán, alanyi jog, meg minden, csak úgy hullik belőlük a szemét, mert a semmitnemakarás felszabadít, éljen! - aki tud.

Nem kell beszarni az apokalipszis lovasától, akárhogy vágtat, csak körbe tud menni, mert a föld gömbölyű.
Így aztán hol feltűnik, hol eltűnik, és minden marad a régiben.

Lottika esküszik, hogy találkozott vele a Bosnyák téren, és egy nagy halom lószart mutogat, mint bizonyítékot…
A fene se tudja, lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, mindenesetre Lottika nem tűnt részegnek…
Nem véletlen, hogy sok a piás. Beszíva, valahogy elfogadhatóbb a világ, térdmagasságig zsugorodnak az emeletnyi magas gondok, a
jellemtelen striciket is ugyan úgy elviszi a kaszás, mint a Bandit, aki ha nem volt lecsukva, akkor részeg volt.

Mikor a Piroska az erdőben találkozott a farkassal, aki rámordult:
Piroska! Te nem félsz tőlem?
Piroska: Miért félnék? Pénzem nincs, szeretkezni meg szeretek.

Mert a világ rohadtul egyszerű.
Az egyenlők olyanok mint Piroska, az öreg egyenlők, csak az első megjegyzéssel élnek, és passz.

Bár szeretni bárkinek, bármit lehet, akár egy kuszmatt diófát is, de mi a frásznak.
Akár szeretkezni is szerethet egy öreg ember, igaz, hogy nem megy semmire, de az már magánügy.
Az impotencia nagy baj, de ha valaki nem is akar…
Hát ez ami az életben nagyszerű, azt szeretünk, vagy utálunk akit vagy amit csak akarunk, akkor sincs semmi. Ha valami megy, nem baj. Ha nem megy, az se.

Csak úgy ne járjon az ember, mint az a kalóz, akinek kampó volt a jobb kézfeje helyett, és elfelejtette, megvakarta vele a bal szemét.
Akkor nézhetünk a lyukon, garantáltan erős fényben sem fog napszemüveg kelleni.

Hát… ami igaz, az néha igaz, egy életen át sok marhaságot el lehet követni, meg nem szabad semmit mellreszívni.
Meg csodálatos az, hogy lehet okosságokat is mondani, meg baromságokat is, nem lesz következménye.

A mellreszívás veszélye idővel megszűnik -mikor már nincs az embernek melle- és akkor kitört a kánaán.
Ennek reményében ezt már érdemes végigcsinálni.