Algernon az ablak előtt ült, viseltes, rózsás köntöse jóval nagyobb volt kelleténél.
Ez a kényelmes- mondta, az ember otthon ne szorítsa bele magát mindenféle kalodákba, mert megkeseríti a napját. Mint ahogy cipőt sem húzok, mert kordába kényszeríti az ember agyát az a tény, hogy mindig arra kell figyelni gondolkodás közben, hogy ég benne a lábfejem, meg szorít.
Aki sokat ül, annak a mélyen lógó testrészei - mint a lábai - nehezen kapnak vért, és a kollaterális artériák nem elégségesen teljesítenek.
Mint ahogy az ember is, vagy túlteljesít, vagy alul, vagy sehogy.
De az Istennek sem tudja eltalálni a mértéket, gondolom azért, mert nem tisztázott a mérték mértéke, ami állandó zavart okoz.
Mindent összezavar az ember handabandázó igyekezete, mert meg kell feleljen önmagának, a többieknek, a szabályok végeláthatatlan és folyton változó tömegeinek, a szüleinek, feleségének, mert az elvárások végtelen, racionális és sokszor gonosz halmazai ölni is tudnak.
Mert várni és elvárni ugyan az, csak az elvárás konkrét céllal bír.
Okosabb nem elvárni semmit, aki nem vár semmit, az legyőzhetetlen.
A legyőzhetetlenség tudata erőt ad, egy valamiféle biztonságot, ami jó érzés.
Algernon nagy körülményesen rágyújtott, pókszerű, hosszú ujjai szinte polipkarokkal fogták cigarettáját. Fejét hátrahajtva, hunyt pillákkal lassan fújta ki a füstöt.
Ha becsukom a szemeimet, akkor is zavartalanul lüktet kint az élet, bár nem látok belőle semmit. Hát ennyit számít a meglétem, a vizuális értelemben értendő jelenem, aminek egyetlen előnye, hogy felelősség nélküli vegetáció csupán.
A vegetálás, a létezés legalsó szintje, ami inkább biológiai értelemben létező meglét. Aztán, hogy az egyén szempontjából ez mennyire kényelmes, hát az biztos, hogy nagy lelki, érzelmi viharokat nem gerjeszt a célszemélyben.
Nem sokat fog tenni a közösségért, ami bölcsességre utal, hiszen a világ történetében, minden olyan hasznos és nagyszerű embert előbb utóbb félreértettek vagy meguntak, és merő gesztusból csúnya véget biztosítottak neki.
Hát egy egészségtelen mazochizmus senkitől nem várható el.
Az ember, egész életén át, reményektől űzötten száguldozik a labirintusban és keresi a sajtot. Hiszi, majd ő meg is találja, mert mindenkinél szemfülesebb meg okosabb. Beleszagol lépten-nyomon a levegőbe, hol innen, hol onnan véli érezni az áhított sajt illatát.
Aztán térdig elkoptatott lábain egyensúlyozva, holt fáradtan, de felmerül benne a gyanú, hátha nincs is sajt. Micsoda lélekölő kiábrándító felismerés! Ahelyett, hogy kényelmesen elcigarettázta volna azt a kevés idejét, ő hülye délibábokat kergetve elpocsékolta az időt. Mire rájött, már nem maradt ideje változtatni. De ha lett is volna, biztos rosszul csinálta volna, mert az ember dolgai- utólagos értékelésben mindig a volna, mert ha valaki tesz valamit, azonnal a hozzáértők körülnyüzsgik, és elharsogják, hogy miként kellett volna, a végén már nem tudja senki, hogy alapjaiban miről is volt szó.
Mindenki a saját labirintusában futkos, hitegeti magát, aztán csak nincs az a rohadt sajt sehol. Ez maga az öngyilkosság folyamatának első lépcsője, amikor először belül készíti ki önmagát. Lassan átváltozik, hol két lábon rohangál, hol négyen, és érzi, valaki föléhajol és figyeli kiábrándult elmúlását.
Virágot Algernonnak! Virágot nekem!
Hiszen mindketten megérdemeljük, mert egy sors rendelte labirint hazug ígéreteinek áldozatai vagyunk.
Bejegyzések
