Nekem írtam e dalt…

Helyenként fülsértően hamis, időnként más hangfekvésbe csúszik, akadozik, hol fantáziátlan, hol meg plagizál, de szól.

És egy fontossági sorrendet véve alapul, a dal lényege a hallhatóság.

Mert mit ér egy zenei alkotás, ha hangtalan?

Értelmetlen, követhetetlen, nem érvényesülnek a vad fortissimók és lágyan költői pianók, nem simogatja, nem borzolgatja az ember lelkét,

a krescsendók és kontrapunktok elkallódnak a semmi csendjében.

Persze, a semmi az egyetlen, aki hallja, hunyt pillákkal dúdolja a részleteket, mert a semminek van igazán füle, mindent hall, ami szól, és ami nem.

Mindenkiben szól a dal, kinek, kinek sajátja, hol zümmög, hol ordít, betöltve földet és eget, hamis és érdes trillái végigkarcolják a levegőt, támasztanak szellőt és szélvihart, de akkor sem hallják a süketek.

Csak a meghasogatott légtér tűnik fel nekik, rosszallón csóválják fejüket, mert rend a lelke mindennek, és ez meg hogy néz így ki?

Hogy ők hogy néznek ki, ezt egyikük sem veszi észre.

Ha mindenki siket, kinek tűnne fel?

Nagyritkán akad, aki hall, de bölcsen letagadja, mert nem lehet Wágnert énekelni, amikor lakodalmas megy.

Lebukás esetén sincs nagy baj, mert azt mondja, hogy Kierkegaardot dúdolt, mindenki el fogja hinni neki.

De ha gyáva, akkor a lánc, lánc eszterláncot kell énekelni vég nélkül, abból még sosem volt baj.

A dal meg szakadatlanul szól, napsütésben és csillagfényes éjszakákban, hóviharban, sivatagi szélben. Mindegy a szöveg, a dallamot nem hallják, a szöveget meg úgysem értenék.

Secko Jedno, mondaná egy művelt francia.

Ha már elhalkul bennem az ének, akkor megette a fene.

Mindig a belső csend öl. A kiszáradt, és megrepedezett lélek, összezsugorodva lötyög a tokjában, ha kihallani a mellkasból, olyan érzetet kelt, mint egy indulatból rázott rumbatök.

Már csak szambákhoz lehetne zenekarokban használni.

De visszakanyarodva a dalhoz, a biztos az, ha én írom magamnak a magamét. Nem érintenek váratlanul a falsok, hiszen én csinálom, mindig ilyenek, megszoktam őket. Szövegeiket meg alámotyogom a zenének, ha olyan kedvem támad.

Mivel úgysem hallja senki, nincs felelősségem, nem vezetek vele félre senkit, magamat meg úgysem tudom.

Üldögélek a déli napsütésben, ernyő alatt, mert utálok napozni, és harsogom a dalomat, olyan szabadságtudattal, hogy na.

Elfogadva, hogy a mások vaksága és siketsége tőlem függetlenül van, nem az én felelősségem.

Nem vagyok Isten, én csak figyelmeztetni tudok, ők meg sosem figyelnek.

Megnyugtat a felismerés, hogy a jó dal, meg a hamis is, sosem kerülhet közel az éghez, még a felhőkig sem jut el.

Nekem írtam e dalt.

Helyenként fülsértően hamis, időnként más hangfekvésbe csúszik, de

szól, és az enyém.

* Rajz:

Igric = foglalkozásnévként a 15. sz.-tól szerepel, jelentése zenész, mulattató, mutatványos, szemfényvesztő.

Utolsó útjaim

Nnnna…

Egy hosszú, bonyolult élet után, most itt ülök a pokol lépcsőin, amik dermesztően hidegek, és érdesek.

Legalább burkolták volna valami olcsó műkővel, nem kell feltétlenül már a lépcsőkön rossz érzéseket kelteni az érkezőben…

Erre bent is lesz bőven idő.

Már hosszú ideje üldögélek itt, amíg nem szólítanak, nem mehetek be.

A hatalmas fakapun nincs kilincs, de kulcsra van zárva. Kipróbáltam.

Eleinte tele voltam szorongással, ami idővel oldódott, gondolom, ezért hagyják az embert ennyi ideig várakozni.

Persze nem igazán szokatlan állapot. Egész életemben mindig valamire vártam. Vártam a hétvégéket, a fizetési napokat, ebédidőt, nőket, a fene se tudja miféle kényszeres okból. Esküvőt, temetéseket, születésnapokat és karácsonyokat, általában mindent, ami az ébrenléttel jár. De ennek is volt ára, csak nem gondoltam bele. Az állandó türelmetlenség hajszolta idő úgy múlott, hogy észre sem vettem. Ahelyett, hogy két remélt esemény között arra figyeltem volna, hogy élek, számoltam a naptári napokat.

De legalább utólag se jöttem volna rá erre az igazságra, most mennyivel könnyebb szívvel üldögélnék ezen a lépcsőfokon.

Lehet, hogy ez leendő büntetéseim első eleme, hogy zavarjon az érdes lépcső kíméletlen hidege.

Lassan ereszkedett rám, egy kábult állapot.

Mindent változatlanul érzékeltem a környezetemben, de életem epizódjai megjelentek előttem, mint egy film. Körémfolyt, és magábaölelt, ugyanakkor láttam magam a lépcsőn ülni. Az ismert szereplők szóltak hozzám, én válaszolgattam is, régmúlt, kedves, meg szívszorító történetek jöttek és jöttek a semmiből, csak kínos emlékeim időztek velem hosszan. Elfelejtett arcok, apró mozzanatok, helyszínek, hangok és szagok. Dührohamok, megbékélések, zenék és illatok, kacajok és sírások, emlékké vált életem emlékei.

Torokszorító felismerése valaminek, aminek fontosságát és értékét szinte észre sem vettem, úgy mentem el az életem mellett, mint egy idegen.

Ahogy ott ülve, abból a múltamból visszanéztem a régmúltamat, egyre

nagyobb erővel süvöltöttek lelkemben a Brontei szelek, sziklás tengerpartomon ülve, átcsaptak rajtam a régmúlt, és megismételhetetlen óceánjának jeges hullámai.

Sírnom kellett, de már nem voltak könnyeim.

Aztán hallottam, hogy mögöttem lassan, nyikorogva feltárul a nehéz fakapu. Emlékképeim elhalványultak, színüket vesztve el is tűntek.

Maradt a szürke terem, de valami megjelent, lomhán folyt le a durva lépcsőkön, lassan betöltve az egész termet, feloldott, és magábanyelt.

Bírálat – verdikt

Mások munkáit megbírálni, eldönteni, hogy mi a jó, és mi gyenge, netán csapnivaló…

Az utóbbival nem nehéz megbirkózni, mert az egyértelmű dolgok mindig világosak, mert ami rossz, az a meglévő ízléskülönbségek ellenére is érzékelhető.

A rázós, mikor valami nem rossz, de nem is jó. Ezeket hívják gyengének, mondjuk témáik érdektelenek, ritmusát veszített, lanyha, bizonytalan felépítettség, lapos befejezés. Határozatlan szerkesztésű felépítmény.

Ezeken javítani sincs mit, az író látásmódjával van baj.

Egy bírált írásműből kiérezni, hogy az alkotónak van írói vénája, fejleszthető e, vagy reménytelen.

Áprily Lajos szavai jutnak eszembe, aki azt mondta, hogy bírálni nagyon nehéz, mert ha a bírálónak van saját stílusa és egyénisége, az nem képes ettől magát egyértelműen függetleníteni.

Akkor meg nem igazán objektív alapokon áll véleménye.

Ha meg karaktere nem egyértelműen létezik, akkor döntése esetleges.

Esetleges író, esetleges karakterű bíráló… esetleges verdiktet

szül, a bíráló számára is kínos, a megbíráltat meg jószerivel az agyagba lehet döngölni vele.

Garcia Márquez, a ˝Száz év magány˝ című munkájával tíz évig házalt kiadóknál, mire az egyik elfogadta. Nobel-díjat kapott a könyv.

Persze kell egy szűrő, mert akármi ne lásson olvasót. Mondhatnám valaki olyan kell, aki képzett szakember, netán egyetemi diplomával bíró irodalmár.

Ugyanakkor hiszem, hogy a diploma nem garantálja a bíráló hitelességét, ugyan azokba a gödrökbe tud lépni, mint más, diploma nélkül. Mert a bírálni tudás, elsősorban alkati kérdés, egy magas beosztású tanár ismerősömtől hallottam, hogy szenved a fiatal diplomás kollégáitól, mert hiába a papír, intellektuálisan és emberileg kevesek.

Aztán a klikkek…

Hiba ha van, de ha szétrobbantják, a visszahulló törmelék alkot egy másikat. Ezek fékezhetők, de nem kiirthatók. Ez, a meglévő rosszak egyike, ki kell alakítani egy stratégiát, ami fékezi jelenlétük súlyát.

Nem könnyű, én például nem is tudom miként kellene tenni.

Aztán a bírálat szavai, nem szabad, hogy az alkotót személyiségében sértsék, tapintatos, de egyértelmű, ÉRTHETŐ gondolatok kellenek, mert nem a bíráló sziporkázó estjéről van szó.

Nem az a lényeg, hogy egy rahedli szakkifejezés szóljon, nem tudományos előadásra lett a bíráló felkérve.

˝Embernek˝ kell szólnia egy másik emberhez.

Egy verdikt, lehet tapintatlan és fájdalmas, ha pöffeszkedő, és magas lóról szól.

Bírálni felelősség, támaszthat kedvet, és el is vehet. És nem az utóbbi a cél.

Búcsú a harangoktól

Még minden majdnem rendben van Még mindig kell, de elhalt a még. ˝Még nyílnak a völgyben a kerti virágok˝, még szól a dal, de egyre halkabb. A még igényét elcsendesíti a tolvajként beléd lopódzott elég, minek, majd egyszer-hűvös suttogása. Az ˝Inkább elkerülni˝ óvatos vágya.

Töprengő mérlegelés, precíz meggondolás. A lehetőleg semmi kockázat. Megjelennek a fakuló színek, a muzsikában egyre több a fals. Meg túl hangosnak tűnik, holott halkul.

Idegesít a felismerés, de idegesít ha hangos. Minden bizonytalan. Lehet rá bátran számítani, sosem hagy cserben. Nyitott kérdéseknél állandóan jelen van, egyszerre riogat és bátorít, le és rábeszél, érvek és ellenérvek hadát szüli, ami vagy egészen elgyávít, vagy tettre késztet.

Egész ténykedésed áthatja a győzelembe vetett bizalom hiánya, aminek eredménye a balsiker. Aztán jön a vég nélküli magyarázkodás, a helyzetelemzések lázas időszaka, a bűnbakkeresés. A ˝Hibáztam˝- beismerés mentálisan rombol. Még bizonytalanabbá tesz, a következő akciód sikeresélye csökken.

A titokban beismert önhiba még nagyobb súllyal nehezedik rád, mert kifelé meggyőzően kell állítanod az igazság ellenkezőjét.

Ez a végtelen történet folyamatosan sorvaszt és öl, külső szemlélő számára a kezdeti stádium nem érzékelhető, csak az áldozat érzi már az első pillanatban, lelkébe fúródó végzet nyílvesszejét.

Egyre növekvő zajjal kábítod környezetedet, elnyomva lelked szűkölésének fülsértő hangjait. Ez a hangzavar elviselhetetlen kakofóniává dagad, míg rá nem döbbensz, helyzetedet csak a ˝Nagy menekülés˝, az elmúlás tudja csak feloldani.

Bölcsebb ha jól megfontolt önvédelemből megtanulsz veszíteni, belátod, semmi nem tarthat örökké, elfogadod a tényt-nem győzhetsz neked tetsző szinten, de nem gond, mert nem is akarsz.

Belátó hozzáállásod meghozza neked a békét, megmentve gyilkos kudarcoktól.

Meg kell tanulni belátni és elfogadni.

Ennyi az egész.

Éden

 

Valami gyönyörű hely lehet. Egy olyan eldorádó féle. Csodálatos fényben, egy örök ragyogásban fürdő végtelen szépség, ami a horizontig húzódik, és érezni, hogy annál sokkal tovább tart. Hegyek és smaragdzöld buja erdők, csörgedező patakok és sziklába ágyazott vízesések, benne aranyló álomszerű halak. Tisztások és zöld-virágos rétek, pipacstenger hullámzik a langyos szélben. Színes madarak énekelnek a fák ágain, őzek legelésznek heverésző oroszlánok békés gyűrűjében. Az idillikus csendet csak a madárdal töri meg. Valami gyönyörű hely lehet.


Az éden, az elképzelhetetlen de látható valóság, a vágyakozás völgye és hegycsúcsai, ami felé igyekszik az ember, de sosem éri el. Minél elérhetetlenebb, annál szebbnek látszik, mert mindig az a gyönyörű, ami vágy marad.

Nehéz órákban segítségül szolgál a fantáziába menekvőnek, szépségével erőt és megbékélést ad, láthatatlanná téve az egyre sűrűsödő viharfelhőket. Elringat látványa, megengedi, hogy lélekben barangolj rétjein. Itt minden szép nyári nap, minden békés és simogató, a szellő letörli a ráncokat-a gondok ráncait, könnyűvé tesz és befogadóvá nemesít.

Mert kell legyen valami, ami ellenkezője annak ami van. A vant elviselni már az elvben létező más is könnyebbé teheti, befogadó készség kérdése az egész. Ha akarod, feltámad az éden, körülvesz és megóv az összedőléstől. De neked kell akarnod, ki kell tudnod szakadni a realitás teréből, és magadba kell menekülj. Az éden megóv a halálos sérüléstől, lehetővé teszi, hogy ha bár verten is, de talpra tudj kecmeregni, csak hinned kell, hinned önmagadban. A magad erejében és a szerencsében. Mert a szerencse, egy létező valami, akár az éden. Várni ölbetett kézzel egyiket sem érdemes, mert nem fog jönni. Hinni, hívni és akarni kell, és akkor egyszerre feltűnik a horizonton, egyre közelebb és közelebb suhan, majd átölel minden ragyogásával. Sebeket gyógyít, hűvös kezével lecsendesíti lázas homlokod.

Elgyötört lelkedben elomlik a béke és nyugalom, énekével álomba ringat, és ébredésedkor frissebb vagy és bizakodóbb. A rossz halála az önbizalom. A megtépázott-vert hadak is mindig összerendeződnek, mert végleg nem pusztul el semmi, mindent újra lehet építeni, mindarra ami megmaradt. Mert mindig marad valami ami még élő.

Akard az édent, és akkor jönni fog.

Dermesztő magány

Az előadóterem túl volt fűtve. A katedrán állt, arca és kezei hullaszínben világítottak a neon rőt fényében, előtte íveltek a majd plafonig emelkedő padsorok. Minden szempár őt figyelte.
Izzadni kezdett.
Pőrének, és kiszolgáltatottnak érezte magát. Fejében őrülten kavargott minden, a rengeteg figyelő szem, mint megannyi nyílvessző fúródott védtelen testébe, odaszegezvén a mögötte álló fekete táblához.
Hölgyeim és urak-szólalt meg a várakozó csendben, idegenül érces hangja puskagolyóként csattant.
Ez maga a pellengér-futott át agyán a gondolat.
Szándékom szerint beszélnék önöknek az optimizmusról-ami nélkül nem lehet élni - a tisztesség megkerülhetetlen fontosságáról, a megérteni tudás tudományáról, ami miatt ember az ember. Mindenki tévesen meg van győződve arról, hogy ő ezekkel az ismérvekkel bír. Ez a tudat generál egy felsőbbrendűségi érzést, magánytudatot csak akkor, ha a háttere valós.
Az embernek szüksége van szenvedésre és tetszelgésre, meg sikerélményre. Nem azért adnak a koldusnak alamizsnát, mert lelkileg átérzik annak kétségbeejtő helyzetét, hanem azért, hogy könnyekig meghatódhassanak önnön jóságukon.
Az egyént, élete végéig még a monoton ugyanaz sem zavarja - ha róla szól, ha neki kellemes, sőt, biztonságérzetet nyújt az ismétlődés, tudván előre, mi következik.
Úgy van ezzel, mint a gyerek az agyonhallgatott Jancsi és Juliskával. Ami ránk nézve hízelgő vagy veszélytelen, az megunhatatlan.
Az igazság, egy szubjektív nemlétező. Mindig az igaz, amit annak akarunk hinni. Az ember meggyőzhetetlen, vélt igazsága sem nem jobb, sem nem rosszabb a győzködő igazságánál. Ezért ezen ügyekben a természet racionalitása dönt, miszerint mindig az erősebbnek igaza érvényesül. A hit, és az abból fakadó életformák minden esetben jók, ha a célszemély tud benne élni. Ez a lényeg.
A hit, a hívővel együtt múlik. A Titanic is elsüllyedt, meg a lélekvesztő is. A tenger az egyetlen valóság, ami legyőzhetetlen.
A tolarencia. Rövid távon ható gesztus, ami szubjektív, és mindig van mögötte hátsó szándék. Azonos igazságtartalmú háttérrel.
Ha valaki azért nem eszi meg kedvenc libáját, mert megszerette- az érthető, bár egy farkas megítélésében éktelen nagy marhaság.
Mindkét nézőpont igaz. Más az ember, és más a farkas igazsága.
Nagyon fontos, hogy tetteinket meg tudjuk magunknak magyarázni. Ha ez nem sikerül, akkor jön az önmeghasonlás. Rossz döntésekben is lehet hinni. Eleve nagyon veszélyes vállalkozás, csak a kiváltott eseménysorozat végén sül ki, a döntésünk jó volt, vagy rossz. Megváltoztatni senkit sem lehet, akit igen, azt folyton át lehet hangolni, ami egyéni meggyőződésének teljes hiányát igazolja.
Ez a tömeg. Sosem szabad háttal állni neki. Egyaránt képes bálványozni, és bálványt dönteni. Tettei nem egyéni meggyőződések összessége, hanem a tömegsodrás, a hisztéria és ösztön.
A vér látványa egyaránt megőrjít embert és állatot, utólag értetlenül áll tettei előtt és mossa kezeit. Évszázadok óta rendszeresen ismétlődő szégyen, amiből még sosem tanult senki. Ami az ember számára támadhatatlanul megmarad, az, az emlékezés. Ellenőrizhetetlen és ellophatatlan. Személyre szabottak és láthatatlanok. Az érinthetetlen magánügyek sötét óceánjában élnek, távol tartva a feledést.
Mindig születnek új jók, és aljasok. Meg is halnak idővel. A sors kerekét sem befolyásolni, sem megállítani nincs hogy.
Az ember alapvetően nem gyáva, és nem értéktelen, csak bölcsen igyekszik elkerülni a konfliktusokat. Megideologizál történteket, hogy el tudja viselni őket.
Nem akarja magát leköpni, másokat meg nem mer.
Így van ez.
Ami elmúlt, az történelem. Csodálatos, hogy akár naponta át lehet írni. A még esetleg élő szemtanuk meg hallgatnak. Igazuk is van. Mindenki gondol, amit akar. Jobb a csendes békesség.
Hogy ez mocsárszagú ?
Hátaztán.

Madártávlat

Csak nem arra gondolsz, hogy mi lehet a völgyben? Hát bokrok meg fák, meg apró állatkák, akik az aljnövényben matatnak szüntelen.

Hogy miért? Hát élelemért. Vagy keresnek, vagy esznek, vagy alszanak. Ebből áll az egész életük.

Igen. Lényegét illetően ennyi. Mint a tiéd. Dolgozol, a kapott pénzért élelmet veszel, és ha marad időd, hát alszol egyet.

Aztán álmodozol, kiszínezed a téged körülvevő semmit, ha jól bele is éled magad, elhiszed, és máris visznek a diliházba.

Bízol és bebeszélsz, időnként ajnározol és piedesztára emelsz valakit, aztán nagyot csalódsz, és belebetegszel.

Mindez miért van? Mert egy marha vagy, de következetes, mert nemcsak másokat teszel tönkre, de saját magadat is.

És akkor átmész mártírba, vinnyogsz és panaszkodsz, végső erőddel kipréselsz magadból néhány könnyet. Ha profi vagy, pontosan tudod vezényelni az előadásodat, ha amatőr, akkor tényleg belerokkansz.

Na emberke. Körülbelül így nézel ki még madártávlatból is.

De ez normális, mert egy madár madártávlatból sem néz ki krokodilnak. Az egy egészen másik állat.

Egyszer majd elmesélem neked, hogy milyen állat, de most nincs türelmem hozzá.

Mert hozzád hatalmas türelem kéne, ami nekem rendszerint nincs.

Hát tudod mit? Ereszkedj le a völgybe, és nézd meg mi van ott. Akkor nem merülhet fel benned, hogy én hazudok. Mert tudok hazudni, hisz majdnem mindenki tud, de én lusta vagyok neked mellédumálni, meg semmi hasznom belőle, igaz, az őszinteségem sem hoz semmi hasznot.

Na indulj, ott ereszkedj le a sziklák mellett, az a leginkább biztonságos. Figyelj oda, mert ha leesel, otthagylak. Nem fogom kicipelni a lelkemet, mert te egy marha vagy. Majd idővel aztán benő a repkény, és úgy fogsz kinézni, mint egy termeszvár. Télen eltűnsz a hó alatt, benned fognak dekkolni a hideg elől elbújó tűzhangyák. Tavasszal meg kilombosodsz, leveleket növesztesz, hogy neked is köszönjön a szél. Kiszáradt bokornak nem szokás köszönni. Az már nem vesz részt a játékba, kopasz ágai között nem duruzsolnak a méhek. Ami elmúlt, az olyan, mintha nem is lett volna.

Bizony virágszálam, ez a törvény. Akkor pedig nincs apelláta.

Tavaszok voltak, van, és lesznek, ha neked esetleg nem is, de amúgy lesznek. Nem a te megléted függvénye. A te megléted semminek nem függvénye. Te csak vagy a meglévőkben, vagy csak úgy látszol. A fene se tudja. De nem is kell tudnod, ha tudod, akkor is az van, ami van.

Még időnként látom borzas fejedet imbolyogni az ágak, levelek között, egyre kisebbnek tűnsz, egyre ritkábban bukkansz fel a völgy bársonyos félhomályában, aztán te is eltűnsz, mint a többiek, és bevonulsz az emlékeim közé.

Ahogy múlik az idő, lassan egy kétlábon járó emléktár leszek, egyre többet időzöm közöttük, beszélgetek velük.

Így aztán ki vagyok téve annak, hogy úgy keveredem az emlékek közé, hogy észre sem veszem.

Egyre gyakrabban gondolok a völgyre. Én is, a sziklák mellett fogok leereszkedni, ott tűnik a legbiztonságosabbnak.

Éjszakai telefon

Már jóval éjfél után lehetett, mikor a telefon rekedt csöngése felvert álmomból.

Idétlenül csapkodtam karjaimmal, nem tudva igazán, hogy most álmodom, vagy a valóságban hallom a hangot.

Aztán az éjjeliszekrény élébe belevágtam csuklómat, és azonnal tudtam, ébren vagyok.

Az erős ütéstől, a kis szekrényke megbillent, és a telefonkészülék, nagy csörömpöléssel az ágy mellé zuhant.

Hogy az a… vinnyogtam fájdalmamban, nem tudván hirtelen, hogy a csuklómhoz kapkodjak, vagy a padlón fekvő készülék után.

Az ütődéstől a kagyló lerepült a készülékről. és vagy egy méterre feküdt az ágyamtól.

Éppen kifelé kászálódtam a rám tekeredett takaró alól, mikor meghallottam a kagylóból szivárgó hangot.

Felvettem a kagylót, de a tenger zúgásán kívül, nem volt semmi hallható.

Zavartan, libabőrösen másztam vissza ágyába, és megpróbáltam visszaaludni.

Sérült csuklóm égett, és lüktetett.

Megint felkeltem, és a fürdőszobába nedves kéztörlőt csavartam fájó kezemre.

Visszafelé jövet megláttam a még mindig padlón fekvő készüléket, feltettem az éjjeliszekrényre, a helyére.

Ismét lefeküdtem, és ahogy múlott csuklóm lüktető fájdalma, úgy telepedett szememre az álom.

Még távol volt a hajnal, mikor a telefon ismét csengeni kezdett.

Ez vagy téves, - gondoltam félálomban, vagy valami állat szórakozik.

A legjobb, ha nem veszem fel, egyszer abbahagyja.

De nem hagyta abba.

Dühöngve felkönyököltem, és szabad kezemmel felkaptam a kagylót.

Halló!- ordítottam bele.

Ki szórakozik az éjszaka közepén- harsogtam.

Szervusz, - szólalt meg egy jellegzetes hang.

Te vagy Gyula?- kérdeztem, csak nincs valami baj, hogy éjszaka hívsz?

Nem- jött a válasz, semmi baj, de hogyhogy éjszaka? Észre sem vettem.

Késő délután kezdtem festeni, és úgy látszik elszállt velem az idő, és belecsúsztam az éjszakába.

Gondoltam megkérdezlek, nincs e kedved egy hosszú hétvégéhez.

Leugorhatnánk Zalakarosra a fürdőbe.

Kiveszünk a szállodában egy kétágyast, és bebarangoljuk kocsival a környező falvakat.

Jó ötlet- mondtam, és nem értettem, mitől terjeng, egyre erősebben a szobám légterében egy pinceszagra emlékeztető, dohos, nyirkos illat.

Akkor érted megyek kocsival reggel nyolc körül, iszunk nálad egy kávét, és nekiindulunk a világnak.

Na szervusz, akkor várlak- feleltem, és letettem a kagylót.

Hát ez a Gyula- mondtam magamnak félhangosan, közben visszaépítettem magam a takaróm alá.

Az éjjeliszekrényen álló ébresztőórám világító számlapja éjfélt mutatott.

A szobámban terjengő dohszag nedves- nehéz földszaggá változott, el nem tudtam képzelni, mi ez a temető eső után- szag.

Már majdnem visszaaludtam, mikor a jeges markú döbbenet megmarkolta egész testemet.

Mi volt ez a telefon…

A barátom, már több mint tíz éve halott.

Végszó

Mert mást sem tudott, csak pipiskedni. Mozdulatlan felsőtesttel, aprókat lépve, úgy tűnt, mint egy egyszemélyes Nyírfácska együttes.

Meg arról is meg volt győződve, hogy elbűvölő…

Mert látta a járókelők elképedt arcát, bamba tekintetét, ahogy rámeredtek, mert nem hittek a szemüknek.

Aztán kénytelenek voltak elhinni a látványt, mert a víziónak tűnő jelenség végiggördült a járdán, ősz hajában csillant a napfény, kopott retikülje mozdulatlanul úszott fogantyúját markoló kezében.

Mert mást sem tudott, csak pipiskedni.

Bőségesen redőzött hosszú szoknyája mereven haladt, a koreográfiának megfelelően.

Kifestett halotti maszkot idéző képe is mozdulatlan,- csak általa ismert felső régiókban látó szemei homályosan meredtek előre.

Groteszkje valahol mégis suhant menés helyett, volt benne valami földöntúli, valószínűtlen, és mégis igaz.

Maga köré tudta szülni saját világát, azt a valamit, amiben tudott élni.

Ez a létforma egyszemélyes és megismételhetetlen, itt minden, csak az ő engedélyével és egyetértésével történhetett.

Ezek szent régiói az életnek, ami azért örök érvényű, mert sok mindenben emlékeztet a halálra, ami végjáték körülölel, hermetikusan elrekesztve az életnek nevezett állapottól,  Magadra utaltan oldódsz fel a homogén teredben, körülvesz a végtelen csend, és egyedül indulsz el ismeretlen utadra.

Súlytalanul libbensz egyre feljebb és feljebb, az alattad zsugorodó világ egyre kisebb és jelentéktelenebb, most döbbensz rá, hogy milyen pitiáner dolgokból csináltál ügyet egy hosszú életen keresztül, hajszolva a dolgok lényegét, amit nem tudtál meg soha. 

Csak tapogatóztál, mint egy barlangi vakrák, azt gondolva, hogy egy karnyújtásnyi az egész világ.

Azt hitted, hogy az ebéd utáni sziesztáid a gyönyörök kertje, elégedett mosolyt varázsolt a képedre a gondolat, hogy ezt kevesen engedhetik meg maguknak.

Kiábrándító, hogy mennyire jelentéktelen és önmagát félreértett világodban éltél, meg sem hallva a szélben szóló figyelmeztetéseket.

Bár sokszor a siketség egy áldás, a sors különös kegye, hogy csak olyasmit hallasz meg, amit el is tudsz viselni.

Ha helyette „Látod amottan a síri világot…” a düledező, korhadó fejfák erdeit, a megkopott és elfelejtett nevekkel, hát egyből odalenne a délutáni kényelmes sziesztád, a túlzabáltság böffenései, helyettük szűkölő lelked segélykérő vinnyogását hallgatnád, amit rajtad kívül nem hallana senki.

Ha jó ember voltál, ha rossz, ugyanazon az úton kell végigmenned, és Napóleon szavai sem nyújtanak vigaszt, miszerint a dicsőség a holtak napfénye…

Jobb egy kuszmatt verébnek lenni, mint egy lenyilazott rétisasnak, aki még holtában is fenséges, és mire megy vele?

Ugyan úgy széthordják a hangyák, mint majd a verebet fogják.

Mert mást sem tudtál, csak pipiskedni.

A lét és elmúlás csak a végén érintett meg, akkor már hiába a belátás, a frissen szerzett bölcsességeddel nem mész semmire, mert lejárt az időd. Valahol nem sikerült okosan élni, csak elmenni, de minek.

Az igazság halk szavát elnyomják a harsogás és díszlépések lelkesítő és értelmetlen örömei, ja, csak magadat hibáztathatod, senki mást, ha figyeltél volna…de nem tetted.

Variációk két madárra

Az öreg veréb unottan hintázott a fodrászüzlet reklámtáblájának acéldrót merevítőjén, és a varjúval beszélgetett, aki a hárs lombjai között üldögélt.

Mi van magával, maga kis kuszmatt szárnyas- károgta csúfolódva ronda hangján,- teljes tudatában erőfölényének.

Nekem vartyog uraságod, - kérdezett vissza a veréb.

Naná, majd a hársnak.

A vén veréb szorgalmasan csipegetett a hárs tövében valamit, a varjú nem jól látta a lombok közül, hogy mit.

Ti minden szemetet magatokba tömtök- károgott le a varjú. Nálatok rondább állat nincs a földön- röhögött a nagy fekete madár.

Mindjárt leejtek valamit, hogy színesebbé tegyem az ebédedet.

Neked csak a hülyeséged nagyobb, mint a benned nyüzsgő tetvek- válaszolta a veréb.

Nekem dödög törpeséged?- károgta a varjú.

Naná- majd a hársnak.

A veréb, önfeledten lubickolt a járdaszegély melletti pocsolyában.

Miért nem szerzel egy mentőmellényt te szánalmas, még belefulladsz, én meg meggebedek a röhögéstől- károgta felette a lomha szárnycsapásokkal köröző varjú.

Ki szólt?- így a veréb.

Hangot hallok, madarat nem látok.

Elképesztő, hogy ettől a hideg víztől, hogy hallucinálok…

Nekem cincogsz abból a tócsából?- gurult méregbe a varjú.

Naná- majd a hársnak.

Ti verebek- károgta a hársfaágon ülő varjú. Csak kapálóztok a levegőben, fogalmatok sincs, a repülés művészetéről.

Bezzeg mi- varjak…egy kőszáli sas is megirigyelné légi akrobata mutatványainkat.

Hát, tudtok repülni, az már biztos- így a veréb- úgy tudtok szállni a felhők között, mint a sólymok.

Tudok is erről egy rólatok írt verset.

Na halljuk- szólt pöffeszkedve a varjú, és kényelmesen elhelyezkedett.

A veréb, nagy elánnal elkezdte:

Szállnak a varjak,

Most szarjak, vagy varrjak…

Aztán még időben menekülésre fogta a dolgot, mert a felbőszült varjú, úgy vágta magát utána, mint egy féltégla.

Hatalmas hajsza kezdődött a hárs körül, a veréb, hirtelen bevágta magát a lombok közé, a rövidlátó varjú, meg utána.

Akkorát koppant a feje a törzsön, hogy kőként zuhant le a fa alá- a gazba.

Hogy te mekkora hülye is vagy- röhögött a veréb.

Ezt nekem mondtad? Kérdezte elhaló hangon a varjú.

Naná- majd a hársnak.