A levél


Aztán jött az a levél, zöld tintával írva, a nagybetűk alól kilátszott a vörös.
A padlás porában írott piszkozat, egérlábnyomok a pont meg a vessző, abban a síri fényben, a vörös- fekete, a zöld is sötét.
Mint a felhős éjszakai ég, a láthatatlan csillagokkal.
A levél, amit zöld tintával írtak, a nagybetűk alól kilátszott a vörös.
Egyszerre csak itt feküdt a padlón, a rongyos szőnyegen, csendesen figyelve és mindent látva, mikor veszem fel, és hogy olvasom…
Ahogy haladok a sorokkal, úgy válnak le a betűk a papírról, és hullnak le a végtelenbe, vörös nyomokat hagyva maguk után.
Valahol földet érve éles csattanásuk egy halálsikoly, de hangjaikat elnyeli a messzeség, a feledésből nem jön már vissza a jajszó…
Csak üres papír marad a kezemben, a hajdani betűk emlékével, még csukott szemekkel is látom őket, és fogom is látni, mert hiszen ott voltak, és most hová tűntek, minden eltűnik egyszer, pedig minden volt, és ami volt, az hogy tud eltűnni?
Füleimben zúg, zümmög a szó, a hajdan volt szöveg éneke, arcok és hangok fakó emlékeit idézve, ”hallani vélem a hangodat még, volt egyszer rég, egyszer rég.”
Zenél bennem a régi dal pár sora.
Mert mit ér az igazság, ezek csak emberi igazak, és hol az Isteni igaz, ami tényleg az, ami.
Mi lehet az, amit mi annak hiszünk, csak jönnek, és jönnek a zöldtintával írott levelek, hullnak le betűi a sötét semmibe.
Ki írja ezeket, és miért?
A vakon tántorgás bizonytalan félelmeit hivatott fokozni?
A szűkölő lélek hangjait a végsőkig felerősíteni?
Amin egérnyomok a pont meg a vessző, és a padlás szürke homályában fluoreszkáló szöveg eggyé válik a porral… ami alatt nem tudni mi rejtőzik.
Mert minden mögött és alatt rejtőzködik valami, amit nem láthatunk.
Eleredt az eső. Tompán és időtlenül kopog százezer cseppjével a palákon, valaminek a könnyei, monoton hangja megnyugtatja a háborgó lelkeket, belesodor az időtlenségbe, és ringat, míg megérkezik az álom.
A mindent feledtető megbékélés.
A levél, zöld tintával írva, a nagybetűk alól kilátszott a vörös…

Esti séta

Hihetetlen súlyának és tömegének teljes tudatában olajos- lomhán hömpölygött a nagy folyó.
 A túlsó part, még a lebukó nap fáradt fényében fürdött, de itt, az én oldalamon, már a közelgő sötétség feküdt a vízre, feketévé, és sejtelmessé színezte a fodrozó felszínt.
Lassú lépteim egy metronóm pontosságával mérték az időt, cipősarkaim kemény koppanásai fülsértőn csattantak agyamban, igyekezvén széttördelni gondolataimat.
 Megérkeztek a víz felől az esti szellők, járdára szórták a vén platánok száraz leveleit, csak sétáltam az elmúlás szőnyegén, csendesedő lépteim megadván a tiszteletet a nagy búcsúnak, hallgattam a száraz avar szél mozgatta suttogását, megpróbáltam megérteni szavaikat, mert éreztem, hogy nekem szólnak, és nagyon fontos lenne, hogy megértsem őket.
Mennyi száraz levél, mennyi leélt élet, elködlött álmok, arctalan feledés…
A valaha voltak torzult- rozsdás emlékei sodródnak felém a szélben, álomtalan alvók, néma semmik.
Hová tűnik a hit, a vágyak, a zenék, a mosolyok és ölelések?
Ez a szürke salak volna az ?
Ez a por, amit széthord a szél?
Ennyi ami maradt a hajdan volt szépségből, csak a feledés- semmi több.
Kárpótlásul a feltámadás szép meséje, az egyetlen kapaszkodó.
Vajon engem is lesodortak már a téli szelek az ágról, csak nem vettem még észre?
Ez az avar, lehet, nem is tudja még, hogy csak volt?
Még emlékeiben fürdik a napfényes lombkoronában, része valaminek, ami szép és mindent ígérő, a lüktető élet sűrűjében sosem gondolva az elmúlásra
Mennyi szín és emlék, elillant csodák, a rengeteg volt, ami már csak az emlékezetben él, ami hihetetlennek tűnik, tán meg sem történt, csak lázas agyam szüleményei.
 Egyre szélesebb és sötétebb a nagy víz, már a túlsó partról is eltűntek a fények,
Itt, a sétány avar lepte aszfaltján egyedül vagyok, én, és az emlékeim, meg a víz, türelmes és tapintatos sustorgásával, nem siettet, ideje végtelen.
 A már szinte csupasz fák ágai, csontkarokként nyúlnak a sötét ég felé, könyörögve- némán a következő tavaszért, erősen remélve, hogy eljön.
 Ólomnehéz lábaim visznek előre, egyre vastagabb az avarszőnyeg, egyre fáradtabb vagyok.

Vasárnap


Augusztus derekát írtuk, olyan erővel zúdult a falura a hőség, még a tücskök is elcsendesedtek. Az úttest pora is forró lehetett, mert a kölykök nem jártak mezítláb. A kutyák is hallgattak a kút melletti árnyékban, a nedves földön feküdtek, kilógatott nyelvel dicsérték az Urat. A fák bokrok, vetemények levelei ernyedten lógtak az erős fényben, epekedve várták az esti harmatot. A légyraj sem napozott az istálló fehérre meszelt falán, valahol a jászlak alatt dögledeztek, vagy az állatok orrából, és szemsarkaikból próbáltak némi nedvességhez jutni.
Az öreg Márton, a tiszta szobában ácsorgott, be kellett mennie az asszony kendőjéért, de a behúzott függönyök okozta hűvösség a lelkét simogatta, nem igen akarózott gyorsan kijönnie. Úgy volt öltözve, mint máskor, de ünnep lévén, rajta volt a tiszta, kék melles-kötény, meg az új fekete kalap. Meg kell adni a vasárnapnak, ami jár neki, mert mégsem hétköznap- állapította meg a maga érthető módján.
Hajtsa már ki a libákat a patakra- ordított be a konyhából az Erzsi néni, úgy áll ott, mint egy faszent, talán én csináljam, és majd maga főz tovább helyettem! Márton bácsi szó nélkül hagyta a dolgot, megindult az ólak felé, és kezdte kihajtani a harsányan gágogó madarakat. Látom, ti is az asszonytól tanultatok kiabálni- szólt rezignáltan, gágogtok, aztán nem érteni belőle semmit. A libák, már önfeledten lubickoltak a vízben, az öreg nézte őket egy darabig, nem akaródzott valahogy visszasietni. Beülök ide a kazal tövébe, mormogta félhangosan, itt hűvösebb van, meg a rikácsolását sem hallgatom. Milyen csendes volt lány korában most, meg egy boszorka lett belőle -gondolta, miközben kényelmesen elhelyezkedett a kazal árnyékos oldalában.
Szemére billentette kalapját, és hamar elnyomta az álom. Újra gyerek volt, kint fürödtek a faluvégi kacsaúsztatóban, őrült spriccelés, és kiabálás közepette. Birkóztak, a játék hevében belehempergőztek a csalánba, úgy égett mindene, mint a pokol.
Aztán változott a kép, legényemberként tette a szépet Erzsinek, aztán az esküvő, a sok nép a templomban, nagy esti lakmározás a lányos ház udvarán, a hosszú- terített asztalok, tele minden jóval.
Hirtelen csend lett, érezte, egyedül fekszik a szalmában, és mintha emelkedni kezdene. Nem látott senkit, de érezte, kezek érintik karjait, egyre feljebb és feljebb emelik, már a kert felett úszik mint egy léghajó, lassan és méltósággal. Egész lelkén elhatalmasodott egy boldogságérzés, látta maga alatt a házát, állatait, egész gazdaságát. Hatalmasan szívta magába a levegőt, köténye vitorlaként lebbent a szellőben. Elragadtatásában kiabálni és sírni szeretett volna. Csak szállt végig a falu felett, látta az ismerős alakokat dolgozni a földeken, már mozgásukról is felismerte őket. Egyre feljebb emelkedett, minden kicsi lett alatta, és valószerűtlen. Nagy boldogságában, egyre közelebb kúszott hozzá az álom.
Hová tűntél te semmirekellő!- kiabált ki Erzsi néni a konyhaajtón. Már ebédelni is úgy kell megkövetni mint egy püspököt? De csak nem volt a Márton sehol. Nagy dérrel- dúrral elindult a patakhoz, mikor észrevette a szalmában fekvő emberét. Már nem élt, de az arcán lebegő halk mosolyt, soha nem tudta elfelejteni.

Meddő viták...


Az obszcenitás örök téma. Van. aki jól szórakozik ezeken a kifejezéseken, van, aki nem igényli, de nem is zavarja, és van, akit nagyon zavar.
Ezeken belül is vannak fokozatok, de azok alapvetően nem térnek el a fővonalaktól.
Nyelvünk, szerencsénkre bővelkedik „Árnyalatszavakba”, egyazon fogalomnak rengeteg megfelelője létezik, tehát döntően fontos, hogy a szóismerete nagy legyen az embernek.
Nagyon nagyok ugyanakkor a buktatói ezeknek a varázsszavaknak.
Nehéz ráérezni, hogy az obszcenitás milyen mértékben legyen jelen egy szövegben.
A pikánsság, egy villanásnyi idő alatt otrombasággá tud válni, ízléstelenné, és bántóvá, fülbevágó naturalizmusa úgy ugrik elő az olvasott szövegből, hogy arra koncentrálódik az olvasó figyelme, elsikkad az a mondanivaló, amiért a mondatot leírták.
Egy történet szövege, előadása, ha azonos szóhasználatokkal pulzál, könnyen elszürkül, egy monotóniában elvész.
Ha a szöveg „Indulati” része, kiemelődik egy szóhasználat révén, a kívánt nyomatéknak megfelelve, mintegy irányítva az olvasót, hogy figyelmének hangsúlya hol javasolt.
Persze példákat felhozni egy ilyen monológban igen nehéz, lévén obszcenitásról van szó, de igyekezve a dolgok határát figyelembe venni, óvatos próbákat teszek:
Ha egy vagináról szólok, és pontosítani akarok viselőjét illetően, akkor a három csoportot megjelölve teszem, remélve az olvasó asszociációs készségét.
Ezek szerint van: durduja, vatrantyú és huhogány. Ehhez a tréfához lehet kapcsolni életkort, testtömeget, megjelenést.
Ha az ánuszt rejtő két farpofáról van szó, ha popsi, akkor gyerek. Ha popó, fenék, stb. lehet fiatal nő a viselője. Ha valag, semmiképpen nem kistestű, kecses és fiatal egyénről van szó.
Aztán a poszkaseggűtől kezdve, még sok viccelődő megjelölés célozza a tárgyalt testrészt, de nem érzem szükségét felsorolni ezeket.
Keble, egy szép és fiatal nőnek van. Csöcsei, már egészen másfajta viselőt takar.
Mert hogy nézne ki, ha valaki mondjuk a munka hevében lesodort kalapácsát a lábára ejtve, két marokkal szorongatva sérült lábfejét körbe ugrál, és a jó kurva anyját- helyett, mondjuk azt kiabálná, hogy a macska rúgja meg, vagy azt, hogy ejnyebejnye, irgumburgum.
Ez messze nem fejezi ki a történtek okozta dúlt lelkének állapotát.
Rengeteg az indulatszó, ezek sokszor barátságtalanok lehetnek, de kifejezők, ezek nélkül nem lehet olyasmit írni, ami láttatja is az elmondottakat. Cselekvő történésre, nem tájleírásra gondolok.
Az obszcenitás napjaink és indulati kifejeződéseink fontos része, a mértékkel van sokszor a baj.
Nem egyszer olvasok olyasmit, ahol egyenesen trágár szóhasználatok fordulnak elő, amikre nincs szükség.
Az író eltévelyedéséről van szó, aki azt hiszi, akkor modern és lezser valami, ha otromba.
Valahol középtájt van az igazság, ami némi kompromisszummal, kis szerencsével betartható.

Minotaurosz



Mert a Minotaurosz  gusztustalan története legalább egy bizonyos barlangban játszódik, ellentétben az emberi történetekkel, amik széles körben rémesek mondta az aszkéta azon a repedt kappanhangján, miközben idegesen rángatta ősz szakállát.
Itt ácsorogva próbáljátok átélni annak az ifjú szűznek a félelmeit, annak az ártatlan nőszemélynek, akit behajítottak a szörnyeteghez, mert mást nem volt hajlandó megenni.
Bezzeg ma éhen halna, mert nem vagyok benne biztos, hogy egyetlen megfelelő nőt is tudnátok szerezni.
Ti, a jó lelkek, akik megrendeztétek a Szent Bertalan éjt, a hosszú kések éjszakáját, képzelem hogy meg volt lepve a hajnal, mikor a Röhméknek csak kódorgó emlékeit találta.
Hozhatnék még egy pár példát, emlékeztetve titeket nagyszerű tetteitekre, mert hozzátok képest, a Minotaurosz egy idült gyerekmese.
Ti képesek vagytok szörnyülködni egy nyavalyás bikafejű akármin, ami lehet, hogy nem is igaz, bezzeg az ellenpéldáim igazak.
Ti amnéziás tömegek, égbekiáltó disznóságaitok csodálatos sebességgel elfelejtődnek, a mások otrombaságait, meg hogy nyilván tudjátok tartani!
Jó, hogy le vannak írva porosodó fóliánsokban, hogy a végítélet napján legyen miből bűneiteket a fejetekre olvasni, de ahogy ti sem olvassátok soha, nem tudom lesz e bárki, aki majd felolvassa.
A múltból loholtok a folyton múló mába, és csak a remélt jövőre koncentráltok, közben letaposva minden emberi értéket, amikről ti mondjátok, hogy azok.
Hogy mi a bánatnak hazudoztok magatoknak meg egymásnak, úgysem hisz el senki semmit, csak udvariasságból megjátsszátok az érdeklődőt.
Ti nagy hősök, akik békeidőkben úgy tudjátok verni mellkasotokat mint egy dühöngő gorilla, ha úgy elképzelem bármelyiteket ott a labirintus homályában a hatalmas trágyahalmokon csúszkálva, várva a szörny szívbemarkoló bömbölését, na. Rátok való tekintettel nem folytatom… 
Ne higgyétek, hogy régi a történet, rég elporladt bika és áldozat.
Hát az a Minotaurosz, az igen.
De minden kornak, és minden generációnak megvan a maga labirintusa a bikafejűvel. Nincs semmi okotok arra, hogy nyugodtan heverésszetek, egymásnak hencegve hősi tetteitekkel.
Mert bármikor megjelenhetnek a végesincs alagutak, bármely pillanatban feldüböröghet a vérfagyasztó ordítás, és akkor vége a táncnak
Mert ti építitek fel a barlangot, és ti tűntök el benne.
Hogy ebben mi az értelem, erre sosem fogok rájönni. 
Az idegen elhallgatott. Hunyt pillákkal mereven állt, majd elködlött a borús délutánban.
A jeges csendet, csak egy nagy fekete bogár szárnyainak zümmögése, meg a meghasadó sziklafal sötét mélyéből áradó nehéz szag ülte meg.

Vég nélkül...



Mert én egy idióta vagyok. De ez is egy státus.
Mert felrángatok valakit a színpadomra, leveszem róla a ruhát, virágokat tűzök a hajába, ő nekem az élő Oféliám.
Csodálom a meghatottságtól könnyes szemekkel, mesés formáit, elbűvölő lankáit meg dombjait.
Lelkemben dübörögnek a hárfák, kapkodom a levegőt, boldog eufóriában fetrengek, és vadul hiszem, hogy az élet szép.
Aztán elkopik a varázs, és máskor, mással kezdem elölről.
Mert én egy idióta vagyok.
Már gondoltam rá, hogy felgyújtom a színpadot, sütkérezem lángjai melegében, a pattogó szikraeső üde játékában gyönyörködöm.
Közben nagyokat roppannak a vén deszkák, ezek a búcsú irreverzibilis dallamai, ami megfordíthatatlan, az emlékké válás búcsú éneke.
Mert mindennek van zenéje, dallama és az öröklétbe távozó léptei.
Mert az mindig hatalmas a valós léthez képest. És sosem múlik.
Én meg csak állok és bámulom, szenvelgek, mint egy hülye, aztán a szenvelgés gerjesztette felpuhult lelkemmel nem tudok mit kezdeni.

Most itt állok a magam pőreségében színpad nélkül, és most érzem, hogy kell egy színpad. Mert játék nélkül belegárgyulni a hétköznapok nyúlós szürkeségébe, minden önámítás és hazudozás nélkül, olyan értelmetlen az egész.
Mert mindig ez a rohadt szóismétlés, ez a mert, ami tompán koppan az agyban, mint egy puskagolyó.
A végén más sem fog az eszembe jutni, csak az, hogy mert.
„Mert dalaimnak az a része, mely túlnyomónak mondható, „.Pont.
Mert pont elegem van abból, hogy minden mosoly mögött viccsor bujkál, Hogy a simogató kéz milyen hamar szorul ökölbe, hogy mindenki rejtegeti valódi arcát, mert ez a sikk. Alakoskodunk, gyanakszunk és átverünk, mert nem vagyunk akárkik, és masírozunk a kert felé, ahol gyanúsan sok a mély gödör.
Építgetjük a színpadjainkat, és borítjuk lángba őket, mert mindig azt hisszük, hogy majd egy következő lesz az igazi, aztán egyszer csak nincs következő, csak a voltak emlékei.
Akkor belebőgjük összes fájdalmainkat az alkonyi szürkületbe, ami tesz ránk, a mások meg a saját kínjaikkal vannak elfoglalva.
„Minden múlik”- mondja Poe, és sajnos igaza van, egyetlen bakit sem lehet visszacsinálni.
Nincs mese, én egy idióta vagyok, te vagy, ő van, meg mi vagyunk…
És…. „Ebbe más is belehalt már.”

Én egy idióta vagyok. Ez is egy státus.
Mert felrángatok valakit a színpadomra...

Egyedül...


Minden este, ha leszáll az éjszaka, ami vakká tesz, és valószínűtlenné varázsolja a napközben történteket, csak az íróasztallámpám fénye jelenti a körém szűkült világot.
Ez egy bensőséges kis meghitt, meleg élettér, áttekinthető, baráti, egyszemélyes, és megértő.
Lomhán görgő, lelassult gondolataim hangtalan csordogálnak az íróasztalom lapjára, bevonva minden ott fekvő tárgyamat.
Nehéz cseppekben folyik le az asztal oldalán, szétterülve a szőnyegen, beszívódva a padlórésekbe.
Ilyenkor felvonulnak a közel és régmúlt emlékei, lehetőleg a kellemetlenek, feltárnak friss és már varosodott sebeket, szimultán vitákat gerjesztve, rég holt akkori résztvevőkkel.
Arcok, hangok bukkannak fel a szobám sötétjéből, belibegve lámpám fénykörébe, szerencsémre nem életterük a világosság, így aztán tisztes távolba húzódva tőlem, csak néznek hideg szemeikkel, és várnak.
Vajon mire? Talán arra, hogy egyszer én is felállok kényelmes karosszékemből, és én is belépek közéjük az árnyékba, ráérnek várni, felettük már ellépett az idő.
Hallgatom a komódóra kettyenéseit, a részvétlenség és közöny álmosító hangjait, ami végigkíséri az embert egy életen át, csak nem figyel oda.
Állítólag Széchenyi mondta, hogy igazán egyedül társaságban tud lenni. Különös gondolat, de van benne igazság.
Az embert életében sokan veszik körül, de ettől valójában egyedül van. Ez olyan, mint egy vetítés, nézzük a vásznon folyó eseményeket, halljuk a dialógokat, harsog a zene, mi meg észre sem vesszük, hogy a sötét nézőtéren ülünk egymagunkban, és mindenfélét hiszünk. Lelkesedünk és szomorkodunk. Aztán a darab végén tűnik csak fel, hogy egyedül megyünk ki a ruhatárba.
Mire észhez térünk, bölcsebbé válunk, már késő. Nem marad időnk az új felismeréseinket a gyakorlatban alkalmazni.
Ez a sors hülye tréfáinak egyike lehet, hiába igyekeztem, nem tudtam rájönni az igazságra.
Bár ez így pontatlan észrevétel, mert igazság több is van. Meggyőződésem, hogy például egy élő halat lenyelni, még ötletnek is rémes. Egy cápa szerint én nem vagyok normális.
Kinek, kinek igazsága.
Aztán mindegy hogy mennyire igaz az igaz, az erősebbé a hiteles.
A gyávák tapsvihara képes elnyomni az igazak hangjait, azokét, akik igaznak hiszik gondolataikat.
Az élet hiedelmek és csalódások sorozata, hatalmas önámításokba burkolva, az elviselhetőség miatt.
Csak a racionalitásban van igazságtartalom, az meg nagyon kiábrándító.
Ami vélhetően biztos, az a perc.
Itt ülök félálomban asztali lámpám szűk fényének oázisában, körülállnak a homályba húzódott emlékeim, és hallgatom az óra bódító kettyenéseit.
Ez a perc nyújtotta tény.
A többi múló képzelgés.

Téli éjszaka

Az ablak előtt állt, és nézte a sűrű hóesést.
Hogy életében hányadik alkalommal nézi ezt a hóbafullt világot, rá sem akart gondolni.
Ilyen időben mérhetetlenül nagy a puha csend, álombaringató, békés látványa messze repíti a nézelődőt.
Késő éjszaka volt, és a kihalt utcán, megint látni vélte azt a görnyedt és sovány- magas alakot, lassan végigmenni az úton.
Ablakának magasságában megállt, majd felé fordította fejét, és mintha őt nézte volna .
Végtelen hosszúnak tűnt a perc, aztán továbbindult, eltűnt a sűrű hópelyhek őrült táncában.
Mostanában, amióta havazik, egyre gyakrabban tűnik fel az alak így éjszaka.
Mindig megáll és feléfordul. Sosem látni az arcát.
Egyre inkább hatalmába kerítette az érzés, hogy ezt az alakot valahonnan ismeri. Csak azt nem értette, hogy érkezése miért vált ki belőle egy szorongó, émelyítő érzést, egy pánikhangulatot.
Mikor eltűnik a förgetegben, ez a szorongás megszűnik.
Már készült az éjszakai vendég érkezésére, korán az ablakához állt, és árgus szemekkel figyelte az üres utcát, mert félt, hogy a rossz látási viszonyok között, esetleg nem fogja észrevenni ha megérkezik.
Aztán jóval éjfél után feltűnt a sarkon görnyedt magas alakja, végigbotorkált a vastag havon, teste körül kavarogtak a hópelyhek, talán gúnyt űzött vele a jeges szél, vagy csak játszani akart- hát ki tudna erre válaszolni.
Az alak láttán nagyon megkönnyebbült, formálisan félt, hogy nem fog többé eljönni.
A jelenés megállt, fejét felé fordította, a kavargó fehér függöny elrejtette arcát.
Mintegy álomban, lassan elfordult az ablaktól, és kiment a jéghideg folyosóra. Még a kabátját sem vette fel.
Mikor kilépett a ház kapuján, dühödt vadállatként rontott rá a vihar.
Arcába csapódtak a jeges hókristályok milliói, be kellett csuknia szemeit.
Észre sem vette.
Imbolyogva indult meg, a várakozó jelenés felé.
Hunyt pillái alatt, ködös tekintete- valahol a messze távolba révedt.
Lábnyomait a szél azonnal elsöpörte.

Vihar

Hijjj- mecsoda szélvihar!
Rávágja a múlt emlékeit a jelen lehetetlenségeire, összekuszálja az egészet, és az ember pofájába vágja. Csukott szemekkel és összeszorított szájjal, meggörnyedve kapaszkodom egy kerítésoszlopba, lépni sem merek.
Úgy recseg-ropog felettem a vén diófa, még csak az kéne, hogy egy leszakadó ág rámzuhanjon, és annyi.
Most érzem igazán, hogy tulajdonképpen szeretnék élve maradni, már úgy megszoktam, hogy vagyok, most már maradjon is így.
A cigány lova is akkor döglött meg, mikor már majdnem megszokta a nem evést, nehogy én is akkor nyiffanjak ki, mikor már megszoktam, hogy élek.
Ez nem hiszem, hogy egy bazi nagy igény. Sárlottnak mondtam is tegnap éjjel, éppen ideje, hogy megözvegyüljek, ha sokat húzza az időt, hát olyan vén leszek, már így sem vagyok jó semmire.
Hát van némi esélye, hogy ő özvegyüljön meg, mert úgy ropog ez a szemét fa, és én nem tudok odébb menni, mert ha elengedem az oszlopot, elvisz a szél.
És hogy fütyül a rohadt!
Ha segítségért ordítanék, hát meg sem hallaná senki.
De ha meg is hallaná valaki, ki sem merné dugni az orrát, mert felkapná az orkán, és úgy keringene a házak felett, mint egy részeg varjú.
Na végre, még az eső is kezd zuhogni, hogy teljes legyen a kép, még a villám is belém kéne csapjon.
Lehet, hogy eljött a világvége?
Mi ez a dübörgés?
Próbálok háttal állni az orkánnak, mert ha szembe vagyok, belém szorítja a levegőt.
Egyre sötétebb van, pedig még délután lehet.
Már nem érzem az ujjaimat, nem fogok tudni sokáig kapaszkodni.
Egy kislány állt a kazettás pinceablak előtt, és ruhaujjával dörgölte a koszos üveget, hogy minél többet lásson ebből a világvégéből.
Gyere mama- kiabált izgatottan, ott repül egy ember a levegőben!
Ugyan drágám- ne beszélj ilyen butaságokat- szólt az asszony, és elmosolyodott.

Helga balladája

Ha az ember valami teljesen rendhagyó dologgal találkozik élete folyamán, egyet tehet - ha van esze.
Nem beszél róla…
Nem azért mert nem tehetné, hiszen mindenki szeret hallani szokatlan eseményekről, csak azt fogják hinni, hogy dilis.
Ez aztán villámsebesen terjed, és még a szomszéd falukban is tudni fogják, hogy XY dinnye.
Unalmas és szokványos történetei mindenkinek vannak, már a második mondatnál utálni kezdi a hallgató, de jómodor is van a világon, végighallgatja, és úgy tesz, mintha, pedig legszívesebben seggberúgná az előadót, mondván, hogy anyádnak mesélj ekkora szarságokat, ne jópofizzál itt, mert meg fogok őrülni.
De az egész élet bátorság kérdése, oly mindegy ki és mit hisz, a lényeg az, hogy higgyen, mert elsorvad a fantáziája, és egy rumbatökre fog a feje emlékeztetni.
Nagyon meleg volt az augusztus, Helga igen rosszul bírta a megpróbáltatásokat.
Úgy szakadt róla a víz, hogy nem győzte rákvörös- püffedt arcát törölgetni, egy kockás konyharuhával.
Úgy hatott, mint egy túlsúlyos languszta, aki most jött ki a fazékból.
Hétfőn is kimerészkedett az utcára bevásárolni, bár kora reggel volt, de már úgy állt a forró levegő, mint a fagyott kutya lába.
Valahogy elaraszolt a vegyesboltig, megvette amit akart, és elindult hazafelé.
Már bejutott a hajdan hűvös kapualjba, mikor meglátta a liftajtón díszelgő táblácskát, hogy a lift rossz.
Elkeseredésében ledobta tömött szatyrát, és nagyot belerúgott.
Persze szétgurultak a répák, a három kifli, meg minden franc, ami a táskában volt.
Lihegve hajladozott és összeszedte e földi javait, hajladozás közben arcáról a kőre csöpögött az izzadtság.
Közben lihegve ismételgette tömör véleményét a történtekről.
A kurvaanyját - lihegte -, a kurvaanyját.
A megint megrakott szatyrát felnyalábolva, elszédelgett az első lépcsőfokig, és úgy ült le, mint egy kővel teli zsák.
Az egész kockás konyharuháját ráborította vörös képére, és tenyerével nyomkodta vizes arcára.
Ült a lépcsőn vagy negyed órát, mire rászánta magát a gyaloglásra.
Baromi nehézkesen, kétségbeejtően szánalmas koreográfiával állt talpra, majd jobbjával a karfába kapaszkodva, baljában szatyrával olyan lomhán indult el felfelé, mint egy túlterhelt tehervonat.
A harmadik emelet - ahol lakott -, hihetetlen távolinak tűnt, már az elsőn érezte, hogy sosem fog feljutni.
Többszöri pihenés után felért a másodikra, és hirtelen könnyűnek érezte egész testét.
Megszűnt az izzadása, boldogságérzete támadt, olyan csend vette körül, hogy még az utca zajai is eltűntek.
Megkönnyebbülten ült le a pihenő előtti fokra, és nehéz álmosság lett rajta úrrá.
Aztán arcvonásai fellazultak, és egész teste elkezdett lefolyni a lépcsőkre.
Lomhán csorgott lefelé, csak üres ruhái, és a szatyra árválkodott hajdani helyén, mint jelzés, hogy valaha volt, de még az is lehet, hogy soha.
A felháborodott lakók, még sokáig találgatták, hogy ki önthetett ki a lépcsőkre ennyi zsírt, és miért.
Hogy milyen népek laknak itt- dohogott a házmesternő, kitakarítom a belemet, és tessék. Valami marha összerondít mindent, és rám gyanakszanak, hogy nem takarítok rendesen.

Sárlott

A kuvik hangja harmadszor hasított bele a vaksötét éjszakába.
Feltámadt a szél, és a hantok között végigkúszott egy távoli mély orgonabúgás, betöltve a temetőt.
A sírok rőt fényben derengtek, százezer gyertyaként világították meg egymás fejfáit.
Hideg lángcsóvák, korbácsként csaptak végig a kerten, halálra rémítve mindent, ami él.
Az orgonabúgás lassan eloszlott a szélben, és a hantok megnyíltak.
A gödrök mélyéről, feltünedeztek az elhunytak hosszú fekvéstől elgémberedett alakjai, sárosan, földesen.
Mállott ruháikban, kiszáradt ujjakkal markolva a földet, nehézkesen felemelkedtek, percekbe tellett, mire megszokták a már elfelejtett testtartást.
Egyre többen- és többen sorakoztak a földhányások között, borzalmas látványt nyújtva a síri derengésben.
Aztán méltóságteljes lassan megindultak a főkapu irányába.
Egy hatalmas fekete madár körözött az egyre sokasodó elhunyt felett, izzó szemeinek jéghideg pillantása lövellte lángcsóvák végigvágtak a néma tömegen.
A sokaság, lassan hömpölyögve, elérte a temető kétszárnyú kovácsoltvas kapuját.
Sárlott, a saját sikoltására ébredt. Nem kapott levegőt, arcán állt a víz.
Még tisztán hallotta az orgona búgását, és a nagy madár szárnycsattogását.
Gyakran visszaálmodta ezt a történetet, mindent megpróbált ellene, de hasztalan.
Reszkető kézzel kereste az éjjeliszekrényén az olvasólámpa bekapcsoló gombját, végre fellobbant a fény, elűzve az éjszaka rémeit.
Igyekezetében leverte az ébresztőóráját, ami pont éjfélt mutatott.
Nagyon megkönnyebbült a kislámpa meleg fényétől, a szoba csendes volt, és felettébb békés.
Nem értette, hogy mi lehet ez a nehéz, dohos lélegzetelállító szag.

Az út



Kora délután baktatott hazafelé az erdei úton. A felette egymásba hajló lombkoronák zöld alagútjának levelektől tördelt fényei, fenséges katedrálissá varázsolták a látványt, egészen könnyűnek érezte magát, és megszállta lelkét egy sosem tapasztalt nyugalom.
Az út menti sűrűben- a nagy fagyalbokor mögött, mozgolódást, és kékes fényt látott villogni, egészen halkan, alig észrevehetően. Ismerte a növényt, erre jártában, mindig megnézte, mert erdőben még sosem látott fagyalt.
Megállt, és minden figyelme a bokorra terelődött. Ez nem lehet állat, ez valami egészen más, sosem látott jelenség- motyogta maga elé.
Mint egy álomban elindult a jelenés felé, leereszkedett az útszéli árokba, négykézláb mászott fel a túloldalán. Lassan elindult a bokor felé.
Ahogy odaért, meglátta a fák sűrűjébe elkanyarodó köves utat.
Nem volt széles,- talán egy szekér sem fért volna el rajta,- ahogy megindult, mintha gyepszőnyegen járt volna.
Semmi nem változott, és mégis minden valahogy más volt, mint a megszokott erdő.
Érezte, hogy a bokrok sűrű rengetegéből valami őt figyeli.
Minden mozdulatlan volt, még egy madár sem szállt el az út felett.
Csak ment előre, hajtotta valami egyre beljebb.
A növények zárt fala ritkulni kezdett, és feltárult szemei előtt egy sziklás hegyoldal, a nagy kövek között sanyargó bokraival.
Felmászott az első magas kőre, végigpásztázva az egész völgyet, megszédült szokatlan mélységétől. A szakadék alján vastag sötétség. Éles fénnyel sütött a nap, de nem volt melege. Megborzongott a hideg fénytől.
Hirtelen nagyon fáradt lett, és szomjas. Megfordult álltában, mikor észrevette, hogy alakok állnak a fák rejtekében, és őt figyelik.
Intett feléjük, de azok nem mozdultak.
Szürke, merev arcukat nem érte fény, valami hideg és dohos szag kúszott felé, átitatva egész testét és lelkét.
Beleborzongott.
Soha életében nem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak, és magányosnak.
Dermedt tagokkal visszamászott az útra.
Az alakok eltűntek, csak a dohszag maradt, és talán még sötétebb volt a fák között.
Merev lábakkal indult visszafelé, mintha valami tolta volna előre.
Egyre gyorsabban bukdácsolt a kavicsok között, mire végre feltűnt a fagyalbokor, és nem érzett mást, mint döbbenetet és megkönnyebbülést.
Mikor magáhoztért, a töredezett fényben ült egy fának dőlve, hallva a madarak önfeledt énekét.
Még kába volt a mély alvástól, meg a meglepetéstől, soha nem volt példa rá, hogy elaludt volna az erdőben, pedig igencsak gyakran fordult meg a fák között.
Zavartan feltápászkodott, leporolta ruháját, és lehajolt a tarisznyájáért, de nem találta sehol.
Biztos leraktam, mikor felmásztam a sziklára-szólt halkan, megindult vissza a bokor mögé a köves úthoz.
Tűvé tette a környéket, de utat nem látott sehol. Azóta is többször kereste, de soha többé nem találta meg.

A vöröshangya

Hát- én mondom, semminek nincs értelme, csak egy ilyen jól megtermett fűszálba kapaszkodva hintázni a napsütésben- szólt a vöröshangya, és nagyon meg volt elégedve bölcs kijelentésével. Igaz, nem volt a közelében senki bogárfia, de ez őt nem igazán érdekelte.
Jobb is, hogy egyedül volt, mert utálta volna ha észreveszik miket csinál. Már hetek óta gyakorolt, mert elbűvölte, hogy a tücskök- a hátsó lábaik összedörzsölésével zenét tudnak csinálni. Ilyenkor- ha magában volt, szorgalmasan dörgölte egymáshoz hátsó lábait, és kihallgatózta mindkét fülét, hogy mikor hallja a muzsikát.
De a zene csaknem akart szólni. Hát, a rohadt életbe- hörögte dühtől vörös fejjel, már elkopnak a lábaim, és sehol semmi eredmény. Nem elég, hogy az a büdös cserebogár elvette a kedvemet azzal, hogy elmesélte mekkora a világ,- amiből szerinte nem látok semmit,- még a zenélés sem megy. Lemászott a fűszálról, és leheveredett a tövéhez.
Amúgy nincs a félresikerült pajornak igaza, mert a világ az kicsiben is, nagyban is- csak világ. Mindenkinek megvannak a teljesíthetetlen vágyai, amik ha mégis sikerülnének, jönne a következő vágy, ami nem teljesül, és megint szerencsétlennek érezné magát a halandó hangya.
Így aztán elégedetlenkedve leéljük az életünket, és a végén belátjuk, hogy így is, úgy is csak éltünk. Mert a létezés- az egy dolog, amin semmit nem változtat, hogy az élő mit szeretne. Elfantáziálgatunk, azzal is megy az idő. Ha őszinte akarok lenni, mit érek vele, ha sikerül tücsök módra zenélnem? Akkor is csak vöröshangya vagyok, akiknél abnormális, ha zenélnek.
Micsoda egy marha vagyok, hogy ezt hetek óta forszírozom, mert ha a tücsök büszke arra, hogy tud muzsikálni, én meg legyek büszke arra, hogy nem tudok. Se így, se úgy nem változik a lényeg, hogy élünk. Ettől a felismeréstől egészen megnyugodott.
Így aztán lassan álomba gondolkodta magát, egész testét átölelte egy békés mosoly.

Villanások 2.

A Krisztinában nőttem fel. Két hatemeletes ház volt egymással szemben, köztük kis kertszerű képződménnyel, az elmaradhatatlan porolóval, amit délelőtt tíz után nem volt szabad használni.

Ennek az egész épületkomplexumnak segédház- felügyelője is volt, ez a hivatal végezte a lépcsőházak és aula takarítását, a szemetes kukák mozgatását.

Prokop néni töltötte be ezt a státust. Rendkívül szorgalmas asszony volt, hajnalban már mosott, a környező üzletek dolgozóinak fehér köpenyeit tartotta karban.

Amellett rendszeres háztartást vezetett, mert a Prokop bácsi hatalmas evő volt, és ebben nem ismert tréfát…

Amúgy egy jelenség volt a ház ura, nagy termetű ember, jókora pocakkal és bajusszal.

Kevésbeszédű, zárkózott lénye időnként felrobbant, és alsónadrágban balettozott neje szórakoztatására, vasárnap reggelenként, aki még ágyban volt, és agyon röhögte magát.

Ha meg ellenkező oldalra billent nála a mérleg, a mendemonda szerint oda is vágott.

Most is látom emlékeimben, a függőfolyosón állni lakása előtt, kétmarokkal fogja a korlátot, és néz előre. Ezt órákon keresztül képes volt művelni. Hogy közben gondolt e egyáltalán valamire is, őszintén szólva, még ma sem hiszem.

Volt egy lányuk, a Rózsi, aki ugyan úgy tartott az apjától, mint a felesége.

Prokop néni mesélte egyszer, hogy a papa, az idegenlégióban szolgált, onnan megszökött, és két évig jött haza- gyalog.

Hát nem volt az öreg egy semmi.

A konyhaablakunkból beláttunk a szemben lévő ház mosókonyhájába,

Prokop néni „Műtermébe” ahol egy marha nagy fa- teknőben dúlta magát, harcolt a soha el nem fogyó köpenyekkel, a teknő jobb sarkából kikandikált a borosüveg, melegen tartva az üzemanyagot.

Persze a férje nem volt otthon.

Egy alkalommal elszámíthatta a mennyiséget, mert vásárolt ebédre két tyúkot, amit lerakott valahol a lépcsőház egyik ablakpárkányára, és elfelejtette hova.

Aztán megérkezett a ház ura éhesen, és akkor kezdte hitvese keresni azokat a rohadt madarakat, de nem találta sehol.

Na, kitört a parasztháború.

Az éhes oroszlán egészen kikelt magából, és úgy eldöngette a sivalkodó, kissé ittas élete párját, hogy zengett az egész ház.

Azóta gyanítom, hogy csirkéket vásárolni, meglehetősen veszélyes.

Utoljára a Prokop bácsit, az utcai kapu előtt láttam, szokásos világosszürke öltönyében, a forgalmat nézte.

Röhögve mesélte, hogy volt az orvosnál, és diétára akarják fogni, mert piszok magas a vérnyomása.

Nekem aztán beszélhetnek ilyen marhaságokat, én fütyülök rá – mondta nagy derűsen, most is megreggeliztem fél kiló marhapörköltet, egy jókora kenyérrel, rá egy fröccsöt, és jobban vagyok, mint valaha.

Még aznap este elvitte az agyvérzés.

Apámat hívták át, hátha tud segíteni rajta, de már csak elkékült arca, és nyitott szemei fogadták, Ő már valahol messze járhatott.

Banzáj

Bumm- puff- bumm- puff- szól az induló, lelkesen és öntudatosan emelkedik és puffan a porban a sok láb…
Dörög a díszmenet, erőt sugároz és hitet, a fene se tudja milyen hitet és hiteket, de az erő fantomérzését generálja.
Hű de gyönyörű látvány, mert mi összetartozunk, és ez felmelegíti a jelenlévők szívét.
Az együtt vagyunk langyos tudata könnyeket csal a gyengébb idegzetűek szemébe, a felismerés okozta megrázkódtatás egyeseknél székelési ingert is kivált, de hogy nézne ki, ha- ugye tömegben eleresztené a lepkét, még rá sem lehetne kenni másra, bár a fing elszáll, de a darabosa árulkodó jelként ott marad.
Aztán a bűz, halkan szétterül a lábak között, orrba vágja a vétlen bámészkodókat, akik jogos felháborodásukban, a kurva anyjába küldik el az elkövetőt, egyesek még nyakon is vágják…
Kitör a csata, párt és ellenpárt nagy hevülettel támad, egyesek hazarohannak molotov koktélokért, mások bevert orral, Dugovics Tífusznak érezve magukat, megpróbálják a másikat lerántani az úttest sarába…
Egy szikár középkorú halandónak leverik a szemüvegét, egy dagadt spíné termetes retiküljével csapkod- mint a heiderménkű, rikoltozik, mint egy részeg kakadu, és vadul reménykedik, hogy majdcsak menet közben rájön, hogy miért is hadakozik.
A házak erkélyei és ablakai tele vannak nézőkkel, mindenki ordítozik és drukkol, buzdít és lelkesít, mert nem a dolgok értelmén van a hangsúly, hanem a harc tényén, ami erősíti a lelket.
Akik elesnek, azok az Istennek sem tudnak felállni, mert rájuk taposnak, a rajtuk keresztül hömpölygő tömeg nem néz a lába alá, nem néz az sehova, csak vérbennforgó szemekkel üvöltözve ront előre, mert végre ki tud bontakozni, hülye lenne, ha nem tenné.
Most végre orvosolja régi sérelmét, mikor ötödikben, az óra szünetében igazságtalanul elverték az iskola WC-ben, és még bepanaszolni sem volt lehetősége.
Ti rohadtak- bőgte megvadult bikaként, aztán egy bazi nagy seggberúgás lehűtötte felindulását, hiába, hátul nincs szeme, és ezek az alattomos férgek ezt kihasználták.
De kérdezem én, hogy a ’csába lehet seggberúgni valakit előröl?
Ez a barom, felettébb gyenge lehet anatómiából, a rúgástanról nem is szólva.
Hajjaj!!!
Dübörög az élet, most mindenki kibontakozhat.
A gyávábbja a dulakodást kihasználva, jól megcsavargathatja a hölgyek csöcseit, nincs lebukás. Istenien jó program.
Visszavedlenek rakoncátlan gyerekké, a felnőttkor kötelező önfegyelme sehol, csak felhevült arcok, és lángoló tekintetek, és az anarhia langyos mocsarában fetrengés gyönyöre…
Egy vén csavargó, egy járdamenti fa védelmében röhörészik, és rekedt hangján kiabál, átölelve kannásboros műanyag üvegét:
Hé- ti seggek!
Olyan rövid egy emberélet. Ti nemcsak a magatokét teszitek tönkre, de a többiekét is!
Na higgyétek el, nem itt kezdődik a virtus, itt valami olyan kezdődik, aminek azonnal vége is szakad, mert értelmetlen baromságokat műveltek.
Ne reméljétek, hogy hülyeségetek miatt, a többiek lószarból fognak nektek köztéri szobrot emelni, az eszetlenségért az nem jár, és amit műveltek, az sem nem okos, sem nem hősies.
Jó példát mutattok a kölykeiteknek. Majd büszkén mesélhetik, hogy már a nagypapa is hülye volt.
Olvasnátok inkább Mörpyt, vagy legalább a Hamupüpőkét.
Az nem jár sérüléssel.
Mi lenne, ha rávágnék a hátadra hatalmas csőrömmel- kérdezte a tukán a vércsét.
Semmi- felelte a vércse, mindössze egy lyukkal több lesz rajtam, csak most a hátamon.
Széttárta szárnyait, és köszönés nélkül elrepült…

Krumplinyomó

Aztán hullani kezdtek a bombák, repkedtek a repeszek, ordítottak a légvédelmi szirénák, de minek, mindenki láthatta, hogy bombáznak, meg hallani is lehetett.
Még a siketek meg vakok is érzékelték, mert reszketett alattuk a pad.
Hogy ennek mi köze a mosthoz?
Hát az égvilágon semmi.
És miért kéne, hogy legyen köze?
Rengeteg dolog van a világon, aminek nincs a másik dologhoz köze.
Attól még lehet igaz, mert mindig az igaz, amit annak vélek, és az én igazságom az, ami engem érdekel.
Más is így van ezzel.
Mi a túrót kezdene más az én igazságommal?
Tévedni nélkülem is tud, van neki sajátja, miért koptatná az enyémet?
Akkorákat tévedek, amekkorákat csak akarok, ez az ember szabadsága, és élek is vele, mert miért ne tenném.
Kevés dolgot engedhetek meg magamnak következmények nélkül.
A nyitott bombaszekrények okádják magukból a bombákat, az emberek meg rohannak a föld alá és be vannak szarva, ami kivételesen jogos.
Mert ki az a hülye, aki ilyen bután akar meghalni, ha ráomlik például egy tűzfal, mire rátalálnak, már felismerhetetlen.
Mi az Istennyilát lehet ezek után ráírni a fejfájára?
Itt nyugszik egy segg, a franc se tudja ki, akinek nem volt szerencséje, és elkaszálta a történelem?
Azért ezt még sem illik…
Na meg érdekes lehet a sztálinorgonák torkolattüzének fényénél újságot olvasni, van a dolognak egy pikantériája, csak nem szabad eléállni, mert abból baj lesz.
Különös, hogy ezek a torkolattüzek, valahol a karácsonyéjszakák meghitt békéjét idézik, csak az elviselhetetlen csattogó hangzavar teszi tönkre a lírai hangulatot.
Bár, ha őszinte akarok lenni, ilyenkor rendszerint mindenből baj lesz, de ha meggondolom, ez békeidőkre is érvényes, mert a baj- az mindig van.
Na nem hal bele az ember, legfeljebb megőszül, remegni fog a feje, messziről úgy néz ki, mintha folyton helyeselne.
Mert ha tetszik- ha nem, benne ülünk egy nagy krumplinyomóban, valaki időnként nyom egyet rajta, akkor nem igazán kapunk levegőt, aztán lazít a nyomáson, mert így szép lassan jön ki az emberből a szufla, mert a végleges ellapulás sincs ingyen.
Hab a tortán, hogy még jó képet is kell vágni hozzá.
Hogy miért?
Az indoklás… csak.
Förtelem, hogy a bombaeső alkalmával mennyire semmit nem számít az emberi élet, Rilke, Mozart, Hegel, és társai eltűnnek a leomló falak porában, Picasso Gernikája, békés zöldségeskertnek tűnik, mindent visz a forró szél és légnyomás, ami marad, az már csak egy arc nélküli trágyadomb.
A tavalyi avar, ami trágyázza a jövőt.
Aztán minden kezdődik elölről, mondják, a történelem nem ismétli önmagát, pedig dehogynem, nincs annak fantáziája.
Könnyítésképpen, úgy, és annyiszor írható át, ahányszor akarja az ember.
Ami elmúlt, az nincs is, a nincs meg mindegy miként szól.
A repeszgránátok sivítása, a robbanások alt hangjait kísérő géppuskák kattogó ugatása, egy Wagnert is lázba hozna, az imádott üstdobjai egércincogásnak tűnnének, mert most harsog és üvölt a kultúra szimfóniája, a nagy katarzis, amit szinte nem is illik túlélni.
A végítélet döngő léptei, lángok és pusztulás, majd egyszer vége lesz, kitör a béke, és szívélyesen rázogatjuk egymás kezét, eltemetjük mártírokká avanzsált halottainkat, elcsábítjuk egymás feleségét.
Az lesz a jó világ, csupa zene és csók, meg önámítás és felejtés.
Mert felejteni kell, kell a hely a következő pokoljárás emlékeinek.
Csónakázunk a tavon, etetjük a vadkacsákat, mert jó emberek vagyunk, de ha el tudunk kapni egyet, azt megesszük.
A Homo Ludens, a kis hamis, akinek nem szabad háttalállni, mert az sem igaz, amit kérdez.
Az eszközök, és a módszerek változnak, az ember soha.
Ez nagyon fontos, mert ebben az örökké vajúdó világban, kell legyen valami, ami állandó.

Nehézségi erő

Mert attól függ, honnan nézi az ember. Na, meg attól is, hogy ki nézi és mit vetít a két golyója az agyába, ha van neki.
Mert nézni a tehén is tud, sokszor értelmesebben, mint a Kamilla, akin még hátulról is látni, hogy hülye.
A napokban is belebotlottam az egészségház előtt, ahol azt magyarázta az embereknek, hogy nem mindegy honnan nézi az ember, mert attól függ. Mert attól függ amitől lóg?
A nehézségi erő folytán minden tud lógni. Gyanítom, bizonyos dolgok azért lógnak.
A rohadt életbe… Aztán magyarázkodhat az ember, meg lesül a pofájáról a bőr, hallgathatom, hogy Gyula, te mást ígértél, te strici, meg minden.
Másnap aztán ha az utcán pofánröhögnek az ismerősök, akkor tudhatod, hogy a bolond ribanc elmesélte.
Mert attól függ, honnan nézi az ember.
A Sulcék ökrének a szarvára nem hat a nehézségi erő, hát sokra megy vele, ki a franc tart igényt a szarvára.
Bár ha már valaki szarvak nélkül is ökör lesz, fújhatja az egészet, ha három szarva nőne, akkor is.
Mert a szarva, le van szarva, abból legfeljebb kürtöt lehet csinálni,  vagy kaszakőtartót, de ha valaki nem kürtölni akar, akkor jól kinéz, ítéletnapig is hadonászhat vele, nem fog elbűvölni senkit.
Mert attól függ honnan nézi az ember.
A vén Sanyiról is mesélik, hogy ő volt a falu bikája, ma meg, meg lehet nézni, úgy megy a kocsmába, mint egy halottaskocsi, azt se tudja az ember, hol az eleje.
Úgy néz ki a nyomorult, mint egy első háborús gulyáságyú, aminek letört a kéménye.
Hijj- rohadt világ, az ember a saját karikatúrájává válik, már a temetőbe sem mer kisétálni, mert halálra ijednek tőle a vénasszonyok, azt hiszik kísértet.
Mert attól függ, honnan nézi az ember.
Ha alulról néz, csak az eget látja, ha hasrafekszik, akkor meg a földet.
Pedig néha le kell feküdni, nem lehet végigállni egy életet.
A legokosabb, ha az ember valamit elhatároz, aztán minden erejével meggátolja magát, hogy meg is csinálja.
Ez a hosszú élet titka, nem érhet soha kudarc, vagy baleset.
Csak heverj le az árokba, nézd a hangyák nyüzsgését, és vigyázz, nehogy bemásszanak a nadrágszáradon. Zavartalan nyugalmadat a nehézségi erő biztosítja.
Hát, körülbelül ez az élet lényege.

Menj végig az úton…

Az út, nyílegyenesen vág magának teret a két oldalán húzódó fák között.
A törzsek közeit sűrűn benőtt bozótos, átláthatatlan falként őrzi az erdő titkát.
Nem énekelnek madarak, nincsenek virágok, minden zöld, és mozdulatlan.
Itt-ott megreccsen egy korhadt ág, nehéz sóhajtással elválva a törzstől.
Megyek tovább, nem szabad megállni, bár durva kavicsossága állandó odafigyelést igényel, mert könnyű kitörni a bokámat és akkor vége, nem tudok tovább menni hiába jöttem rajta ennyit, de nem szabad megállnom, és ezt tudom.
Még soknak tűnik ami előttem van, de lehet, hogy a fáradtságtól érzem így, mert sok van már mögöttem.
Eleinte nem volt ennyire göröngyös, ma már erősen az, és nincs ellene mit tenni.
Nem lehet leülni pihenni, menet közben kell visszagondolni az örömökre, bánatokra, lélekmardosó hibákra, amikre nincs bocsánat, ami történt- megtörtént, nincs hogy helyesbíteni.
Sikerek, kudarcok és tévedések súlyával a hátamon mennem kell tovább.
Szembesülni önmagammal, kívülállóként végignézni idétlen és méltatlan dolgaimat, elviselni a mardosó önvádat…
Újra és újra végignézni életem filmjét, nem segít a csukott szem, akkor is látom.
Ahányszor felemelem tekintetemet, ugyan olyan távoli a horizontba vesző út, vészjósló nyugalmával, érdektelen és rideg, semmi köze hozzám.
Csak megyek és megyek, mert nem szabad megállnom, tudom, hogy minden keserves lépés közelebb visz valamihez ami elkerülhetetlen.
Még van előttem, vagy csak fáradt szemem tréfál velem, nem tudom, nem is akarom kitalálni.
Nem emlékszem honnan indultam, mindent elhalványít bennem az idő, nem tudom hová megyek, de el kell fogadnom, és nem szabad megállnom.
Már lassan megbékélek az úttal, csitulnak lelkem háborgásai, de végig kell mennem, mert aki elindult, annak érkezni is kell. Magányosan, és magamra utaltan kell végigcsinálnom a majdani érkezést, nem kísérhet senki, csak az emlékeim.