Ősz



Ma reggel megjelent az Ősz. A párákból bukkant fel a sarkon. Hosszú- rőtvörös köpenye a földet súrolta, szürke, bozontos haja, részben eltakarta ráncos, sovány, színtelen bőrű arcát. Lassan, és méltósággal lépkedett, palástja alatt szendergő téli álmokkal, a jeges halál bűvös érintéseivel, azoknak, akiknek nem lesz tavasszal feltámadás.
Mögötte elsárgultak a fák lombjai, meghaltak a virágok, hűvös szelek keltek, és eltűnt a madárdal. Ma reggel megjelent az Ősz. Csontos ujjaival megérintette haladtában azt, ami elékerült, elszürkítve, félálomba ringatva mindent, ami harsogva élt.
A folyó fölé terpeszkedtek a nehéz, átláthatatlan ködök, lomhán görgetve maguk előtt a nyár foszló emlékeit. Száraz leveleket sodortak a habok, ágakat, és fészekmaradványokat, egy kikelt élet elhagyott emlékeit.
A barnuló sás, szélben hajladozó búcsúja a folyótól, még egy pillantást vetve a vízen fodrozódó tükörképére. A terhüket nehézkesen cipelő felhők egyre többen és többen takarják be a hajdan tengerkék eget, úgy eltüntetve a napot, mintha sosem lett volna. Eljött a hosszú téli álom ideje, a gyakran emlékek nélküli mély alvásé, csak a remény virraszt, bízva abban, hogy lesz ébredés.
A fehér havon, cinkék, verebek és varjak láb és csőrnyomai hirdetik, hogy a mozdulatlan hidegben is van élet. Halkan, szinte észrevétlen, de van.
A szürke égből megállás nélkül esik, leverve a még kétségbeesetten kapaszkodó halott leveleket. Mert nagyon nehéz a búcsú, mögöttünk tudva mindent, ami volt, amik voltunk, beleszédülve a nagy álomba, a mérhetetlen sötét ismeretlenbe, a teljes kiszolgáltatottság deres ölelésébe.
Ma reggel, megjelent az Ősz.
Fakóvörös, foltos, viseltes köpenyével betakarva mindent, elénktárva a kilátástalan, fenyegető semmit, megdermesztve reményt, és vágyakat. Meghagyva a fájdalmas beletörődést, mint egyetlen lehetőséget.
És egy halk hitet, hogy talán lesz még tavasz.

Bogarak Ura



Csúnya ember volt, olyan ötvenegynehány éves lehetett. Szinte nem volt már haja, orra pengeéles horogként állt ki az arcából, két mélyenülő szeme, kellemetlen tekintetét, ösztönösen igyekezett mindenki kikerülni.
Egyedül élt a faluszéli kis házában, senkivel nem barátkozott, egész nap az erdőt járta. Ha végigment a kertek alján a méhkaptárok között, százával telepedtek rá a bogarak, és nem csípték meg soha.
El is voltak képedve a gazdák, nem tudták mire vélni a dolgot.
Ez már boszorkányság- sugdolóztak az asszonyok, a fene se látott még ilyet…
De senki nem mert kérdezősködni nála, nem szívesen beszélgettek vele. Mert olyan furcsa szaga is van- mondták, ahol sok a darázs, meg a méh, ott van hasonló. Na meg ahol nagy hangyaboly van, mondta a Józsi bácsi, ott is ilyen szag van. Márpedig ha Ő mondja,- beszélték a többiek- akkor az úgy is van, mert az öreg sok mindent tud.
Szent Bertalan éjszakáján történt, szépen világított a telihold, a „Bogárember”- mert a háta mögött így beszéltek róla, - észrevette, hogy két karját és kézfejét finom szőrök, pihék borítják.
Nagyon meglepődött, nem tudta mire vélni a történteket.
Napok alatt úgy megváltozott, hogy ki sem mert jönni a házából.
Dereka merev lett, háta és mellkasa kemény páncélszerűvé vált.
Végtagjai meggörbültek, elvékonyodtak, és lábfejei fogólábakká alakultak.
Háza körül egyre több bogár repkedett, olyan döngicsélést, zúgást,  még nem hallott a falu. A kaptárakból is odagyűltek a dühös méhek, senki, még a közelükbe sem mert menni.
Aztán, egy csendes délután kinyílt a Bogárember ajtaja. A gomolygó rovartömeg akkora volt, hogy szinte elfedték a házat.
Kilépett az ajtón, egészen megváltozott, csak hegyes, nagy orra volt a régi. Szárnyait kiterjesztve, megsuhogtatta őket, és lassan emelkedni kezdett. A hatalmas bogárfelhő őrjöngve kísérte. Nagy kört írtak le a falu felett, majd távolodni kezdtek a hegy csúcsa felé. A sziklaszirten álló barlangban vertek tanyát.
Elárvult házának kertjét, derékmagasan felverte a gaz, tetejét kikezdték a téli viharos szelek. A környékbeliek messze elkerülték, nem is szívesen beszéltek a történtekről.
A vénasszonyok egymás között pusmogtak róla, többen esküdöztek, hogy éjszakánként egy hatalmas bogár árnyékát vélték felfedezni a ház körül, távoli, vészjósló méhzúgás kíséretében.
De senki nem mert megbizonyosodni róla.
Napos, tiszta időben jól látszik az eget érintő, magas hegyorom, még a barlang bejárata is látszik, a körülötte zúgó, hatalmas bogárfelhővel.
Akik látják, vetik a keresztet, félnek, ha megindulna a falu felé a felhő, hát az ég irgalmazzon az embereknek.

Berni az őrült


Berni az őrült- kiáltott fel éles, kappan hangján a sovány, rongyos és ápolatlan férfi. A hegy oldalában ült kedvenc szikláján és folyamatosan beszélt. Még egy gyík sem volt a közelében, de ő sok mindent látott, amit mások nem.
Mert az ember sosincs egyedül- hörögte, mert ti vakok vagytok és fogalmatok sincs, hogy minden mindennel összefolyik, nincs múlt, jelen és jövő, ez egységet alkotó végtelenített folyamat.
Mindössze annyi a különbség, hogy a jelent látni pillanatnyilag, amiből semmi perc alatt lesz a múlt. A múlt, a maga dimenziójában ugyanúgy él és van, mint amit a jelenről hisztek, csak nektek nagyon fontos, hogy olyasmiket higgyetek el, amit veszélytelennek gondoltok, mert gyáva tetvek lévén, védtelenek, hazudozók és nagyszájúak vagytok.
Minden dolog egyben a vég és a folytatás. Nincs jó és rossz, csak egy felső hatalom létezik, aminek nincs arca, és cselekedeteinek megítélése szubjektív, ha jónak, vagy rossznak éled meg hát az a te bajod.
Lassan forog a szöges kerék, minden éjfélkor megkondulnak a víz alatti harangok, láthatóvá válik a hold rőt fényében fürdő kőtemplom és megindulnak felé a csuhás szerzetesek, akiknek nagy a fejük és rövid, tömör a testük. Méltóságteljes kimérten lépkednek a bejárat kapuja felé, és elnyeli őket a belső éjszaka.
Belengi tőlük a környéket a hulla szag édeskés bűze, amit soha nem lehet elfelejteni, mert beleeszi magát a lélek apró ráncaiba és folyton előhívja őket az emlékezés.
Hogy a múltból jönnek e, a mán keresztül a beláthatatlan jövőbe menve, hát ezt nem tudja senki. Hogy a kőtemplom belsejéből hová vezet út, azt sem tudja senki. A népek nem tudnak semmit, csak amit kitalálnak és megideologizálnak, azt elhitetik magukkal és másokkal, mert így sokkal egyszerűbb és veszélytelenebb, mint utánamenni a dolgoknak.
A szerzetesek szemei előre néznek, és úgy állnak üregeikben, mint hideg kövek. Ők látják, a múltnak hitt jelen, jövőbe mutató újait, az időtlenség végtelen messzeségeit, mert minden örök, csak nem mindenki tudja.
Berni az őrült…
Könnyű ezt mondani, könnyebb, mint a függöny mögé lépve szembesülni a végtelen, kontra ember esélytelenségével, tökéletes közönyével, mert neki ezer év egy pillanat, nektek meg sok száz élet, ti barmok.
Emlékeket állítotok magatoknak, szobrokat és márvány táblákat,  amikről évek múltán senki nem tudja miért, de díszíti a semmit, és ez nektek elég.
Mert minden fontos, és semmi nem az, hiszen ettől szép élni, mert a rossz dolgok ugyan úgy a feledésbe merülnek mint a jók, de a jóság is megérdemli a feledést, mert minden jó mögött van hátsó szándék, ha meg nincs, akkor az nem is  ér semmit.
A nappalok és éjszakák jönnek- mennek, ráérősen és örökké, hova a francba is sietnének, és minden pirkadat más és más embereket, állatokat talál, mert a körforgás, a kicserélődés, az egyetlen földi állandó.
Ezek a monotóniák, az ember folyton eszik, és folyton kiszarja, hogy mi a frásznak teszi, ha folyton megszabadul tőle. Ezt nevezitek életnek, minden reggel felkeltek, és este lefeküsztők, és centit sem mentek előre, csak ismétlitek magatokat, és azt harsogjátok, hogy én vagyok az őrült.
Ez a céltalan, és szánalmas helybejárás hogy nem megy az idegeitekre, nektek nincsenek is idegeitek, csak úgy vagytok, vagyogattok, ismételtek, aztán eltűntök a fene tudja hova, lesz belőletek lomb trágya. És még ti tartjátok magatokat valamire, igaz, a semmi is valami, és még pénzbe sem kerül.
Én meg majd mirtuszból kötök magamnak koszorút, bár repkényből is tehetném, hisz a koszorún van a lényeg, nem az anyagán, és ide ülök a sziklámra, eggyé válok a sosem múló idővel.
Mert olyasmivel hadakozni ami legyőzhetetlen, nincs értelme, felfekszem a mára, és sodortatom magam a szerzetesek után, én is eltűnök a templom sötétjében és mindent látni fogok, amit ti soha.
Elnézem a felettem repkedő madarakat, és elképzelem azt a szabadságot, ami a szárnyalni tudás következménye, és nem gondolok bele, hogy annak is megvannak a hátulütői, mert mindennek van, ennek mitől ne lenne.
Csak úgy köröznek, suhannak a szellők szárnyán, aztán jön a vércse, vagy lelövi egy vadász, és vége a napfényes szabadságnak, elnémul a dal.
Az ember, mikor azt gondolja ért valamit, akkor rendszerint félreért, mert felületesen figyel oda, és a végén szerencsétlennek érzi magát, holott csak magának köszönheti a történteket. Amit nem lát, vagy hall, az nincs is, - vallja, pedig a dolgok túlnyomó része abban a világban létezik. És aki ezeket érzékelni képes, arra azt mondják, hogy bolond.
Ezen még röhögni is érdemes lenne, ha nem volna ennyire kétségbe ejtő…
Megértést, és önzetlenséget csak egy állattól várhat bárki, én tisztességesen is állok hozzájuk, a magam érdekében elkerülöm lehetőleg az embereket, mert nem lehet az állandó csalódást egészséggel bírni.
Szeretek itt a sziklámon hanyatt dőlni, szakállammal, és hosszú hajammal játszadozik a szél, simogat és kényeztet, ilyenkor rengeteg dolog jut eszembe. Ez nem biztos, hogy szerencsés, a legjobb, ha nem jut eszembe semmi, akkor lehet igazán súlytalanul lebegni, csak sodródom a kőtemplom bejárata felé, amit abból érzékelek, hogy hűvösebbé válik a levegő.
Érzem csukott szemeimmel az idő lomha és egykedvű múlását, puha léptei végigmennek arcomon és egész testemen, igyekszem feloldódni benne.
Én, a Berni, az őrült.
Hát…ha ti vagytok a normálisok, akkor én őrült akarok lenni.
Észrevettem, hogy minden éjfélkor, a szerzetesek egyre közelebb lépnek el előttem, és már a kőtemplom kapujából áradó hűvös is elér.
Csak heverek a sziklámon, fejem alá hajtott karokkal, nézem őket, és elönti lelkemet a béke.
Ha már olyan közel vonulnak majd, hogy meg tudom fogni a csuhájukat, akkor felállok, és beállok utolsónak.
Akkor csak sziklám fogja őrizni emlékemet, azt, hogy valaha voltam, én, Beni az őrült.
Hogy kinek őrzi? Hát saját magának.

A domboldalban ült kedvenc szikláján, és beszélt, és beszélt.

Süt a nap

És a nap sütött mint egy hülye, formálisan a hátamba égette az inget, én meg mozdulni sem mertem ott a gazban, nehogy észrevegyenek. Megnéztem az órámat, mert az volt az érzésem, hogy mindjárt felugrom, és ordítani fogok. De a szemöldökömről, a számlapra csöpögött az izzadtság, a számok összekuszálódtak, összefolytak szemeim előtt.
A franc se gondolta volna, hogy ennyi ronda rovar, és csúszómászó lakik itt a fűben. Igaz, sosem hasalok a földön, állva meg nem látni ebből az egészből semmit.
Mint ahogy sosem lát senki semmit abból a rengeteg mindenből, ami amúgy látható. De sebaj, minél kevesebbet lát az ember a világból, annál békésebb az élete, és mivel ebből mindenkinek egy van, nem mindegy. A sors kegye, hogy akármilyen hülye valaki, akkor is kiteljesedettnek érzi magát, mert minden tudás művi, mert tanult, mások elképzeléseiről szól a fáma, semmiféle garanciáról nem beszélhetünk, igazukat illetően. Fantáziálni, képzelődni mindenki képes, csak az egyiket könyv alakban meg is jelenítik, és ráerőszakolják a többiekre.
A másikat meg sem hallgatják, legfeljebb ha sokat mondja, bezárják a diliházba, és addig gyógyszerelik, még élőhalottat nem gyártanak belőle. Akkor engedik szabadon, aztán csak sétálgat az utcán, süt rá is a nap, és halkan folyik a nyála. A maga módján gyógyultnak számít, többé nincs vele gond.
Én meg csak hasalok ebben a szarban, figyelem őket, és békés matatásaik elbűvölnek. A megfigyelt, ki be járkál a házból, egy marha nagy madár ül a bal kézfején, azon védőkesztyű, a karmok miatt. Fáradhatatlanul teszi egész nap, mert a földből valami gégecső mögé kúszik és belenő a nyakába, innen kap állandó földenergiát, ami a hosszú élet titka. Valamit megállás nélkül gügyörészik annak a bazi nagy madárnak, az meg csak figyel, mintha értené. Sajnos, innen nem hallom miket makog, pedig érdekelne.

Eleinte azt hittem, hogy a meghatottságtól könnyezem, de akkor miért csíp ilyen piszkosul, ez mégis izzadtság lehet, ami a homlokomon végigfolyva, belekerül a szemembe. Ez behozhatatlan előnye egy barlangi vakráknak. Nem elég, hogy sosem izzad, de még szemei sincsenek. Na meg nem is akkora barom mint én, aki kihasalok a tűző napra nézelődni, ezen a pampán, még egy kuszmatt bokor sincs, ami alá bújhatnék.
Még jó, hogy nem látom magamat, kiábrándító látvány lehetek.
A leselkedés, a tudás anyja -mondhatom, csak megfigyelésnek szokás mondani, mert leselkedni olyan ledegradáló.
Leselkedni, egy Jágó szokott, a lesni és megfigyelni között a különbség annyi, hogy az utóbbi nem rosszindulatú indíttatású. Az előző gyakorlata az elterjedt, gyűjteni kell a többiekről kompromittáló anyagot, hogy adott esetben legyen miből védekezni, mert élve kell maradni, nem igazán tudom miért, talán, mert már hozzászoktunk, egy változás csak zavart okoz. Őrület, hogy az ember egész életében hasal, leselkedik, és vadul hiszi, hogy fekve nem igazán látszik.
Csak az Úr látja, de elnézően félrefordul, mert Ő sem szívesen nézi sikertelen művét.

Bizony...

Debizony, ott volt a réten a tengernyi fűszál erdejében, áttetsző, köd tenyerét kifeszítve, végigsimogatta suhanásában a fűszálak végét. Attól volt az a serény hajladozás, amit láttál.
Mert nézni, vagy látni… nem ugyanaz. Te leginkább nézel.
Nézel előre a vakfrancba, mint egy tücsök, és magaddal vagy elfoglalva, nem véve észre, hogy mi minden van körülötted. Mert nyakig állsz az események közepén, ott lüktet és fetreng a világ, de te, mint a Bálám szamara, még jó, hogy nyerítéseddel nem zavarod meg a fortyogó életeket.
Szép nyári nap, a millió bogár életigenlő duruzsolása tölti be a forró levegőt, de te, csak arra tudsz gondolni, hogy ez egyszer véget ér, jön a fagy, hó, és halál.
Hát persze, hogy persze. Mióta világ a világ, váltogatják egymást az évszakok, télen, a hó alatt alvó rét szépsége elbűvölő, maga a nyugalom, a csend világa, a dolgok hűvös végiggondolásának időszaka ez, a látszólagos halál időszaka, ami azért nem szomorú, mert tudod, hogy igenis lesz ébredés.
Csak az ember és állat tűnik el- látszólag örökre, mert egyszerűen áthalnak egy másik létbe, és ott élnek tovább.
Hogy ott mi van, azt nem tudja senki. Lehet, ott is van rét és bogarak, ott is fúj szél, és esik az eső, csak mindent másképp hívnak, és ettől hisszük, hogy más is. Mindent lehet mindenképpen szólítani, attól az még ugyan az. Sokat adunk általában a szavakra, pedig az érzéseinkre kéne jobban odafigyelni, a gondolatokra és megérzésekre, azok az igazi igazak, a szavak, emberi kreálmányok. Igazán csak arra jók, hogy eltakarjuk vele mindazt, ami bennünk spontán keltődik. Vágyak, álmok, gondolatok, indulatok és szeretethullámok között hánykolódva tesszük mindennapjainkat, megmérgezve lehetőleg mások, és ezáltal saját életünket, képzelgünk és hazudozunk magunknak és másoknak, egyszóval hisszük, élünk.
Hát, biológiai értelemben biztos, ami tény, hogy jobb mindenféle halálnál, bár e megjegyzés elhamarkodott, mert még sosem voltam odaát. Ott majd várnak új ismeretségek, új szerelmek és kiábrándulások, a másban másnak fog látszani minden, pedig lehet, hogy valahol ugyan az. De végezetül egészen mindegy, mert az a valóság amit annak hiszel, mert valóság ugyan úgy nincsen ahogy igazság sincs, ezek szubjektív dolgok, mindenki csak a saját valóságáról beszélhet. Mindegyikben van igaz, csak változó mértékben. Talán Isteni igazságok vannak, de azokról fogalmunk sincs.
De nincs is hozzá semmi közünk, más cég vagyunk, más tévhitekkel sújtva. Mi csak nézegessük a köd kezével fűszálakat borzoló akárminek a játékát, érezzük, és értékeljük, hogy élünk, legalábbis próbáljunk benne hinni, különben megkeseredik az egész. Így jár az, aki az egésznek egy elhanyagolható kis része, vigasztaljon a tudat, hogy vannak kisebb szegmensei is a virtuális semminek. A semmi is valami, az is egy státus, kis létezés, kis gond és felelősség, csak buta módon ezt a valamit semminek nevezték el. Szerencsétlen szó, ember alkotta kifejezés.
Mert nincs fontos és fontosabb, egyben érvényes az egész.
A rét, az nagyon fontos, mert ott fogsz bámészkodás közben lerogyni és kilépni önmagadból, időrágta testedből. Olyan áttetszővé válsz, mint a fűszálakat borzoló ködkéz, finom szárnyaid nőnek, és fellibbensz a szellő hátára, ami állandóan fújdogál. Egyre magasabbra emelkedsz, már felülről látsz mindent, először van rálátásod a földi dolgokra, ami elgyönyörködtet. Átérzed, földi léted elképesztő földhözragadtságát, nem is érted, hogy tudtad ezt ilyen hosszan elviselni.
Aztán megérkezel a másba, ahol újak az elvárások, meg a színek.
Végigsuhansz az ottani rétek felett, úgy megszokva a repülést, mintha mindig is repkedtél volna. Igen. Ott vagy a milliónyi fűszál végtelen tengerében, és átsüt rajtad a nap.

Őszike

Abban, hogy minden elmúlik egyszer, az azért fontos, mert ez garantálja a történések értékét és izgalmát. Ha nem fogod meg a percet, az a pillanat csak emlékeidben él tovább, az idő halad, minden változik, csak a benned élő kép nem. Aztán ha beleszaladsz hajdani emléked jelenlegi formájába, egy világ dől össze benned.

Hogy ebben az állandó változásban, ebben az őrült forgatagban meg tudj kapaszkodni, emléktömegeket kell rögzíts, különben nem tudsz lépést tartani magaddal Nem tudod mi van ma, és mi volt tegnap, összekeversz múltat és jelent, más arcokra emlékszel, és nem veszed észre, hogy a pillanatnyilag nézett személynek a mai arca van,
emlékeidben őrzött arc helyett.
Zavarodott-szenilis növény kategóriába tesznek, elnéző legyintgetések kereszttüzében éldegélsz a világban, és magadban egyszerre.
Átmész örökzöldből lombhullatóba, egyre több lombjavesztett ággal ékeskedsz már könnyedén fúj át rajtad a szél. De emlékeidben örökzöld kép rögzült magadról, ami eltünteti számodra a valóság lehangoló látszatát.
Idővel akkora emléktárral rendelkezel mint egy komoly archívum, nem szorulsz a folyton változó élet terhes jelenlétére. Feltámasztva a teremtés magasztos misztériumát, amikor is életre kel egy világon belüli élhető világ. Bármikor előhívhatod emléktárad bármely epizódját, és addig tartózkodsz benne, ameddig akarsz. Közömbössé válik a most, állandó főszereplője lehetsz a múltnak, amiben kiigazodsz, és otthon érzed magad. Önállóan érvényesen, egy általad irányított világban. Ez a kiforrottság olyan szintje, ami vetekszik a tökéletességgel.

Ez egy szép másik világ, nem szorulsz senkire, ami önmagában is megnyugtató.
Végső fokon neked csak te létezel, bár ez elég durván hangzik, de az igazság nagyon ritkán kedves.


Nyomtatható változat

Sára leple

A leheletkönnyű -áttetsző lepel csak tompította teste kontúrjait, mintegy jelzés, ami közte és a világ között húzódott. Lágyan és légies finomsággal követte vonalait. Szerény jelenléte úgy olvadt bele a templom díszesen barokk levegőjébe, annyira tartozott az oltárhoz, hogy elképzelhetetlen volt nélküle. A látogató magányosan állt előtte, az üres tér hatalmasan nyelte magába, körüllehelve hűvös érintéseivel rátelepítette lelkére azt a végtelen békét és nyugalmat, amit csak egy üres katedrális képes nyújtani.
Csak állt és merően nézte az üvegkoporsót, benne Sárát takaró leplét. Órák múltán is ott állt, a mozdulatlanságtól megmerevedett izmokkal, nem is érzékelve mást.
Minél tovább nézte, annál ismerősebbnek tűnt, érezni vélte érintését, meghitt elzárkózását a világtól, amit a lepel érzete nyújtott. Már erősen alkonyodott, a templomhajó távolabbi falai elmerültek a közelgő éjszaka bársonyos mélységeiben. Csak az a kevés gyertya világított, amit Sára üvegkoporsója előtt gyújtott meg. A hangtalanul lobogó sárgás kis lángok kísértetiesen vibrálták
fényüket, a csalóka megvilágíásban úgy hatott, mintha finoman mozogna. a szemfedő.
Lélekben már őt burkolta, érintése megnyugtatta, és levette róla az időt. Karjaiba emelte testét az egyre nagyobb sötétség, már csak a gyertyák világította kis oltárrészt engedte látni. Aztán az üvegkoporsó fedele hangtalanul felnyílott, az anyag megrezzent, és lassan kiemelkedett. Hullámzott és szétterült a levegőben, a látogató feje fölé libbent, és ráereszkedett. Hűvösen érintette arcát és beburkolta testét. Úgy érezte, emelkedik.
Végigszállt az egész templombelsőn. A sötétség ellenére is élesen látott, a szentek és angyalok szobrai felnéztek rá. Távoli énekhangok kórusa szólt, nem ismerte a dallamot, de érezte, a régmúltból szól. Hatalmas tömeg képe bontakozott ki a sötétségből, kámzsás alakokkal telt meg a főhajó. A fényben úszó oltár előtt díszruhás papok álltak, középen egy trónszéken, püspöksüvegben. valaki. Minden tekintet a főkapu felé fordult. Alabárdos darabontok gyűrűjében, egy földig érő fehérruhás alak mezítláb haladt az oltár felé. Nő volt.
Mikor odaért az első lépcsőfokra térdelt, és lehajtotta fejét. A püspöksüveges felállt, kinyújtott karokkal a tömeg felé fordulva beszélt. Aztán sárga süveget hozott két kámzsás szerzetes, a nő fejére illesztették, majd a katonák talprarántották, és kifelé vezették. A főpap megelégedett arcára mindig emlékezni fogok-gondolta a látogató.
Felzúgtak az orgona sípjai, a tömeg hadonászva izgatottan a katonák után tódult.
A zene egyre hangosabban szólt, győzedelmesen dübörgött, összekavarva a képet, forgó-örvénylő köddé torzítva mindent.
Majd hirtelen csend lett, a látogató a nyitott üvegkoporsó előtt állt. A lepel lassan letekeredett testéről, ismét a levegőbe emelkedett, óvatosan visszaereszkedett a vértanú földi maradványaira, majd bezárult az üvegtető.
A gyertyalángok pislákolni kezdtek, zsugorodtak, sercegtek, és sorba kihunyt gyenge fényük. Mindent elöntött a sűrű sötétség.
A templomkapu nehéz robaja térítette magához, mikor becsukódott mögötte. Kint a füves parkban esett az eső, és mindent befont az éjszaka.

Otthon

Sosem ágyazok be. Minden ebéd után kiugrom a ruhámból és belefekszem a vetett ágyba. Állítólag, ebben a tatárdúlásban csak én tudok feküdni.
Meg a félig álmodott álmaim, fülledt szaguk, idegen számára megszokhatatlannak tűnhet.
 
De senkit nem zavar a saját szaga - mondják - , és ez a torzó álmokra is érvényes.
Ha lefekszik az ember, ezek közé ágyazódik be, csak nem mindenki veszi észre.
Aztán körülveszik, álomba ringatják, belecsorognak az agyába, irányítva tántorgó gondolatait.
Ezekből születnek az új álmok, amiket vagy sikerül végigálmodni, vagy lesz egy újabb befejezetlen történet, ami bennreked a párnák között.
 
Sosem ágyazok be.
Ha felráznám a paplanomat, a párnáimat, szanaszét repkednének a bennük fészkelő maradványok, lezuhanva a koszos padlóra, nekicsapódva a falnak, halálsikolyok, átkok és sírás mindenütt, amit csak én hallanék.
Hát, én meg nem akarom végighallgatni ezt a tömegpusztulást, nincsenek szadista hajlamaim, tőlem ítéletnapig is heverészhetnek puha párnáim között,
elvagyunk békében. 

Ha vetetlen egy ágy, akkor valahol a közelében ott van az élet, mert a feltámadás nyomait viseli a szétdúlt ágynemű.
Még egy sírgödör nyitva van, addig a benne fekvőnek köze van a külvilághoz, még valahogy köztünk van, akár csoda is történhet, de ha már ráhányták a földet, ˝Beágyaztak˝, elszakadt az utolsó húr is, ami a külső világhoz kötötte.

Nem kell fontoskodni és kapkodni. Egyszerűen nincs hogy lekésni dolgokról.
A történések folyamatos vonulása, maga az élet.
Ezt sem gyorsítani, sem lassítani nem lehet, ami meg akar történni az meg is fog, és ami csak privát ábránd, az soha.
Mert a szüntelen lávafolyamot megszakítani, és új  eseményt beleilleszteni nincs hogy. 
Technikai abszurdum. Meg minek.

A nagy élettér, ami a fekhely, a fotel és a Televízió között létezik, bővelkedik eseményekben.
Kész csoda, hogy nem keveredek el benne örökre. Ez túlfejlett navigációs készségemnek köszönhető.
Mert borzasztóan el lehet keveredni a nagybetűs életben. Akivel előfordul, nem is igen talál vissza.
Lesz belőle egy szánalmas roncs, aki hátralévő idejét úgy kóricálja összevissza a társadalom kebelén, mint egy vak patkány.
Aztán felszívják a hajnali ködök.
A családja, aki felettébb rühelli ami az öreg herceggel esett meg, azt hazudják, hogy Amerókába vándorolt és nem ír egy sort sem.
A lélektelen, bigamista dög.

Restellnivalója jószerivel mindenkinek van. Erről nem szokás beszélni, az ember, még saját maga előtt sem feszegeti a dolgot.
Igyekszik elfelejteni, persze sikertelenül.
A blamát, nem úgy kell érteni, hogy valami eget rengető dolog. Egész kis ügyeket is lehet szégyelleni, mert amikor azt a dolgot elkövettük, akkor az helyesnek is tűnt.

Aztán múlt az idő  - ahogy szokott, megváltoztunk mi is, a körülmények is, és az új helyzet fényében másként ítélünk, mint hajdanán.
Másként súlyozzuk a dolgokat, ami akkor fontos volt, az ma nem is fontos, ellenben ami akkor fel sem tűnt, arról kisült, hogy az, a dolgok lényege.
A buktatók elkerülhetetlenek, senki nincs, aki helyettünk nekimegy a falnak, fennen hirdetve igazunkat, ami egy nagy marhaság.

A sors, mindenkivel lenyeleti a saját békáját, aztán mire bölccsé válik… elmegy, helyette jön egy új jövevény, aki lévén kezdő, egészen hülye, és kezdődik minden elölről.

Sosem ágyazok be.
Minden ebéd után lefekszem a félig álmodott álmaim közé, akik rám telepednek, elringatnak, tompa csillogásuk beborít, akár egy szemfedő.

Na igen

Fülöp, az Escorial végtelen számú termeiben bolyongott, élvezve azoknak komor és jeges szépségét. Egész életében építette, bővítette, több mint ezer szobája egy áttekinthetetlen, barátságtalan gigászi tömegű épülettömeggé vált. Szikkadt hosszú alakjával árnyékként vonult helységről-helységre, árasztva lelkének hidegét. Olyan volt, mint egy élő halott. Rég kihunytak belőle a tüzek, de az is lehet, sosem voltak benne. Hallgatag-zárkózott lénye megülte az egész palotát. Csak vallásos gyakorlatának élt, imáit böjtök és önsanyargatások követték, befelé fordult világát, csak a Szent Inkvizíció máglyáinak fénye világította meg. Pókszerű megjelenése vérszomjas rovart idézett, és volt is benne némi igazság. Egész lénye ˝A Görög˝ festményeinek vészjósló hátterét ontotta, a dogmákkal teli torz lelkéből áradó halált. Benne csak elszáradt virágok nyíltak, temetőbogarak nyüzsögtek görcsbe rándult-eltorzult lényén. Ő maga volt a termekben settenkedő halál.Egy brutális és borzalmas kor fekete angyala, aki vad tévedéseiben lobogva, önmagát és másokat emésztve hitte saját igazát.
Degenerált énjében torz világképe és hite füstölgött, Isten ostoraként élte buzgó hétköznapjait. Egy víziókkal, és hiedelmekkel teli világ, egy birodalom uraként. Korának Hitlereként szórta vélt igazságait, az Úr dicséretére. Hány Torquemáda, Fülöp, Hitler és Sztálin tűnt fel, és tűnt el a világ forgatagában, magukkal rántva embertömegeket.
Fülöp árnya még mindig ott lebeg az Escoriál felett, a tömegek felett, Halkan súgva átkait és imáit a szélnek, aki alázattal sodorja be az élők közé dermesztő szavait. Ha szó szerint érteni nem is, de érezni lehet a tavaszi napsütésben, az éjszakák csendes békéjében, beléfurakszik minden ölelésben és álomban. Csontos- nyurga teste ott lebeg az utcák és terek felett, vad fájdalomban, hogy nem tudja már megölni az életet.
Éjszaka Willi Királyként lovagol a palotakertben, hatalmas fekete ménje hangtalan dobbanásai finoman megrázzák a földet. Nyeregbe fagyott csontos alakja dárdaként döf a csillagos ég felé. Hófehér – kő merev arca az épülettömeg felé fordul, izzó tekintetéből villan a nagyúr mindenek feletti hatalomtudata. Ilyen éjszakákon eltűnik a kert tücsökzenéje, megdermednek, elporladnak virágai. Temetőszag terjeng a lovas körül, tömjénszaggal keveredetten. Aztán a jelenés eloszlik a sötét párákban, de fenyegetése ottmarad.
Örök bolyongásra ítéltetett, megvonták síri nyugalmát, skizofrén lelke nem talál vigaszt és megbocsátást. Denevérek repkednek merev arca körül, szeráfok vijjogása számára a zene. Mert az Úr megbocsátó szeretete nem menti fel a bűnhődés kínjai alól.
A cselekedetekért fizetni kell, még akkor is, ha tetteit Isten dicsőségére követte el.
Ott, nincs kivétel, a máglyahalált haltak seregei nem hagyják nyugodni.
Így jár, aki megfeledkezik egyszerű halandó ember voltáról megkísérti Istent, nem látja saját korlátait, mert valami tévedés következményeképpen elveszíti arányérzékét.
Így aztán cipelheti hátán az idők végezetéig bűneit, és következményét annak, hogy élete folyamán tette amit tett.
A komor Escoriál, mint riasztó síremlék magasodik a város fölé, némán hirdetve az egykor történteket. Mementóként a következő generációk számára.
Fülöp, fáradhatatlanul lovagol hatalmas csődörének nyergében, és ahogy benne sem volt, úgy számára sincs kegyelem.

Megszólíttattál


A születés pillanatától, a halál utolsó percéig megszólíttatsz.
Fizikális és mentális síkon,  folyamatosan, és kikerülhetetlenül. Ha érzékeled, nyomot hagy, ha nem veszed tudomásul akkor is. 
A megszólíttatott - testén és lelkén - nyomok jelzik az események számát. 
Ezek a láthatatlan és mégis létező hegek, egyre keményebbé, durvábbá teszik a felszínt, torzítanak és fájnak ha időváltozás mutatkozik. ˝Megkérgesedik˝ az ember - szokták mondani. 


Minden megszólíttatásban van némi méreg, ami nem ürül sem testből, sem lélekből, idővel felhalmozódva deformál, és rombol. Nincs ellenszere. Hogy kit és hányszor szólítottak, ezt ránézésből már lehet sejteni. Aki nem hallja a hangot, az a következményektől legalább nem szenved. De aki meg is hallja, az végigélvezi a hang hosszantartó utórezgéseit.


Egy öreg embert már annyit szólítottak, hogy ettől ment tönkre, öregedett  meg. Mert a lelkiismeret és az emlékezés közösen sárba döngölik a kiválasztottat, számtalanszor végigéletik vele a történetet, és ha ebből sok van, elpusztít. A megszólíttatás tőlünk független. Ha akarjuk, ha nem, megtörténik. A nyilvántartás hibátlan, nincs remény, hogy elfelejtenek. Hiszen ha lehetséges lenne talán az örök élet gordiuszi csomója magától is kioldódna. De nem teszi, ne is gondolj rá. Elégedj meg a Damoklész kardjával, elég ha annak lététől feszülsz. Az ugyanolyan láthatatlan létező, mint a megszólíttatás. Ez a létezés, a vakon tapogatózás eklatáns példája. Az élet, a térdreesés, és felkászálódás tragikuma, amin lehet sírni és röhögni egyszerre, ami valójában a tökéletes tehetetlenség kiváltotta kétségbeesés izgalma. Csak bizonyos távolságból nézve élvezhető, mert groteszk látvány, amit ha tortadobálással fűszerezhetnénk, még tragikomédiának is elmenne. De mivel az élés nem ünnep, tortáról nem lehet szó. Akkor miről lehet szó? Hát semmiről, csak ez azért nincs hirdetve, mert nem lenne jelentkező. Szereplők nélkül meg nincs társasjáték. Zsűri és üres aréna? Elképzelhetetlen. 


Így aztán megszületünk, elsősorban testileg gyarapszunk, elkövetjük számtalan baromságainkat néha ügyesek vagyunk, de az véletlen. Önámítunk és öncsodálunk, igyekszünk mások terhére bukdácsolni. Aztán hamar elszalad az idő, a tengernyi megszólíttatás összes nyomaival magunkon próbálunk talponmaradni. Gyanítjuk, nem sikerülhet, mert még senkinek sem ment, ezért nyugtatgatjuk magunkat mennyországgal, és hasonló kellemességekkel.
Ezek a habköltemények a nemlétező tortán. 

Nem mintha számítana is valamit, de mindig érdekelt volna, hogy ki az, aki megszólít. Még sosem volt bátorsága felfedni kilétét, vagy ami rosszabb, kutyába sem vesz minket. Ez ellen persze nincs mit tenni, meg nem is kell, mert ha az a valaki így, hát én is úgy. Nem fontos ismernünk egymást. Egy egészen biztos, mert az a hülye falánk Éva leszakította az almát, és eredendő bűnné avanzsált, ezért, - hogy úgy mondjam - nem vagyok hajlandó elvinni a balhét. 
Én nem vállaltam értük kezességet, nem is ismertem őket, arról nem is szólva, hogy régen elévült ügyről van szó. 


Ha a megszólító e miatt az ősrégi történet miatt engem akar büntetni, akkor egy krónikus bűnbakkeresőről van szó, aki fóbiás, és nem lehet eltévelyedéséről meggyőzni. Ez a szomorú tény nem aggasztana, ha nem lenne rólam is szó. De így… az engem érő büntetések sorozata méltatlan, és az erő politikája érvényesül, igazságnak álcázva. Hát ehhez nagyon nehéz jó képet vágnom, nem is megy.


Számtalan megszólíttatásom sem változtatott meggyőződésemen, ez az egyetlen meglévőségem, amit nem tudtak tőlem elvenni. Bár lehet, hogy tudták volna, csak azért nem vették el, mert ahogy én sem megyek vele semmire, úgy ők sem tudnának. Így aztán gyűlnek rajtam a megszólíttatás hegei, én már lassan ki sem látszom alóluk. 


Ó, ti megszólítottak! Most frappáns lenne valami bölcset és megnyugtatót mondanom, de minek. Amúgy sem jut ilyen eszembe, na meg úgysem értenétek. Nem szoktatok semmit megérteni. Na ez az a másik dolog, ami sosem változik.