Párhuzamos világok

Dr. Kisvölgyi Róbert barátom emlékére.

A sovány, fiatal férfi átmászott a düledező deszkakerítésen. Ahogy földet ért, elnyelte a csalán és gyomnövénytenger, csak kócos fejeteteje bukkant fel helyenként.

Lassan haladt előre az egymásbanőtt gyökerek és ágak között, magaelőtt tartva két kinyújtott karját, próbálta elhárítani az arcába csapódni igyekvő zöld szárakat.

Rengeteg pókháló, szúnyog, mindenféle bogár nyüzsgött a levelek szövevényében, egy egészen más világ a világban.

Mire kijutott a gaz felverte murvás kerti útra, utálkozva próbálta az arcábaragadt pókhálókat, fényesen tapadós levélmaradékokat  lefejteni.

Köpködött, és undorodott, úgy érezte, hogy egész testében ez a förtelmes hulladék az úr.

Jó lenne, ha valami kútfélébe botlanék- gondolta, de sehol nem látott semmit, ahol le tudta volna mosni magát. A bágyadt szeptemberi napsütésben imbolygott előre, nem is tudta merre megy, az út vezette.

Már semmit nem értett, nem tudta miért hatolt be ebbe a szokatlan kertbe, ami nem volt idegen, álmában többször megjelent.

Úgy érezte, hogy kíséri valami, dohos lehelete az arca körül úszkált.

A végtelen csendet, még egy madárfütty sem zavarta. Lábai alatt a köves út egyre gazosabb lett, csak ösztöne vitte előre.

Egy vakolatlan, földszintes épület állt előtte, szinte az utolsó pillanatig észrevétlen maradva. Sötét kapujában tűnt el az út.

A sovány férfi tétova léptekkel belépett. Megint csak álmodom, motyogta magaelé, most először engedett be magába a kert.

Nincs semmi baj, máskor is felébredtem, majd most is felfogok- nyugtatta magát.

Előtte korhadt fa lépcső vezetett lefelé a sötét ismeretlenbe. A biztonság kedvéért bal kezével támasztva a falat, elindult lefelé.

Nem tudta mióta megy, az állott levegő egyre párásabb lett, nehezen szívta magába. Olyan fáradtság lett rajta úrrá, hogy le kellett ülnie.

Mikor feleszmélt, lassan, nyikorogva indultak meg gondolatkerekei.

Nem tudta hol van, és mit akar. Nehezen jöttek vissza emlékképei, négykézlábra hemperedett, majd talpra állt. Lelassult, gépies mozdulatokkal folytatta útját lefelé.

Időnként elhaladt mellette valami, csak a szelét érezte. Már nem gondolt semmire. Aztán megszűnt lábai alatt a lépcső. Óvatosan tapogatózott lábfejével magaelőtt, de csak síkfelületet érzett.

Görnyedten, támolyogva elindult előre.

Halk, kékes fény derengett fel körülötte, egy nagy és üres teremben állt. A durván faragott sziklafalakon végigcsordogáló víz, tócsákba gyűlt a padozaton.

Nem látott senkit, de érezte valaminek a jelenlétét, ami közeledik felé, és lágyan átöleli egész testét.

A girbe- gurba földút, a gesztenyesorral, az elvadult kertnél fordult jobbra a patakhoz. Most sincs ez másként, csakhogy a kert helyén hosszan indul a rét, az erdő lábáig. A zöld fűben integető pipacstenger, lágy szellőben ringatózva csodálatos, szívet melengető látvány.

Aki arra jár, megcsodálja, de furcsa módon, valami kitörölte a kertet az emberek emlékezetéből.

A hiúság ára

A vén, és időtől lefáradt kovácsoltvas lépcsőkorlát, ha valaki úgy igazán belékapaszkodna, hát nem tudom, mi lenne a nóta vége…

Na persze, az sem lenne mindegy, hogy hanyadik emeletről zuhanna le a tisztelt felkapaszkodó.

Mert minden felkapaszkodásnak megvan az a veszélye, hogy nagyon könnyű leesni. Ha meg már leestél, az Isten irgalmazzon neked, még rád is tapos a következő felkapaszkodó, nehogy konkurencia lehess.

Aztán bátran porladozhatsz, a pincelejáró, és a kukák között, a kutya sem fog zavarni, nem kell igyekezned, Időnként rádhullik a következő póruljárt, nem nyekken akkorát, mint hajdanán te, mert rádesik, és nem a natúr betonra. Ne vigyorogjál, ez távolról sem mindegy.

Hamar megszokod a szemét átható bűzét, elbámészkodhatsz az egerek és poloskák békés együttélésben ennivalót kereső iparkodásán, mert sietni kell, mindig több az eszkimó, mint a fóka.

Bezzeg, a szerencsésebbjének sikerül a mutatvány, bár kapaszkodás közben, ha van esze, nem fogja meg a korlátot, hanem négykézláb haladva a lépcsőfokokon, egyre feljebb és feljebb tör a cél felé.

Akik röhögnek szánalmas testhelyzetén, na und, majdha feljutott, megbosszulja magát. Egyből takarékra állítja a légcsöveket, és megszűnik a vihogás, még azt is megbánja a röhögő, hogy a világra merészkedett.

Fent, a siker tetején, ott aztán süt a nap, lágy szellők lengedeznek, szól a győzedelmi ének, onnan nem látni a póruljártak csonthalmait a kukák mögött, onnan már minden messze van, ami volt.

Ott ácsorog elért álmainak mámorában, haját borzolgatja a fent vagyok szele, csak átnéz az őt ünneplők feje felett.

Leordít a mélybe, „Mama, most fent vagyok?” Fent kisfiam, fent.

Csak jól kapaszkodj ott a szédítő magasságban, mert leesni és földetérni, egy hosszú élet. Halálra unod magad, mire leérsz.

Te leszel a bezzeg, téged tanítanak az iskolákban, érted epekedik minden nő.

Elmagányosodsz, elkényelmesedsz, ha römizel például, mindig hagynak nyerni, ha leheveredsz a fűbe, nem mernek bemászni a vöröshangyák a nadrágszáradba, nem repülnek rád éhes szúnyogok.

Álmodban régi ismerősök hátbavágnak, vidáman rádkiáltva, hogy vagy seggfej, gyere egy sörre…

Ilyenkor megrendülten, és meghatódott boldogan ébredsz, halkuló melegséggel eljegesedett szívedben, mert tartoztál valahova, ahol szerettek.

Kicsit belerokkanva zökkensz vissza mindennapi szerepedbe, mert ott már van kemény elvárás, nincs helye semmiféle érzelemnek.

Szépen megöregszel, kiszállsz a taposómalomból, jómódú nyugdíjas leszel. Messziről nézed a parkban sakkozó többieket, téged nem hívnak, mert azok nem nyugállományú felkapaszkodottak.

Átlépett rajtad a történelem.

Aztán jönnek érted, és csendes örömmel kelsz útnak, tudván, hogy az megy majd a többiekért is, a sakkozókért, az élelmiszerbolt eladóiért, és az öreg utcaseprőért is. Egyenlő vagy az egyenlőkkel, nincs kivételezés, tehát közéjük tartozol, mert te is csak egy ember vagy.

Ahogy távolodsz a világtól, visszanézve onnan fentről, sok éve, először érzel valami melegséget a lelkedben.

Csevegés

És akkor a békakirály lekapva koronáját, akkorát húzott a trónbitorló jelölt fejére, hogy az, az egész udvar szeme láttára, magaalá rondított.

Hogy neked milyen idióta meséid tudnak lenni, -szólt a szarka felháborodva. Már több ízben gondoltam, hogy tán nem is vagy normális.

És ezt egy tolvaj mondja nekem?- röhögött a varjú. Te, a közismert tolvaj, írtak is rólad egy nyitányt, ˝Tolvaj szarka˝ címen.

Én, a mese elbeszélése szerint, egyszer loptam egy sajtot, azt is elejtettem. Na, persze nem vagyok gyakorlott, mint te.Ne kapd fel a vizet Hófehérke- szólt a szarka, bár csak arra lehet büszke valaki, amije van. De mi van neked? Egy repedtfazék hangod, elejted a sajtot, buta vagy, mint az éjszaka, és színeid sincsenek.

Tulajdonképpen megtiszteltetés ér, ha veled szóba állok.

A varjú úgy hahotázott, hogy összesereglettek a környező fákról a madarak.

Már úgy érted, hogy a te motyogásodat hallgatni nekem megtiszteltetés? Hát mindjárt lefordulok az ágról!

Éppen ideje lenne,- morogta a szarka, letolvajozol, mert valami elmebajos ember nyitányt írt rólam? Inkább azt hiszem, hogy irigy vagy, mert én örök időkre bevonultam a zenetörténetbe, te meg még a levesbe sem, mert rágós vagy, mindjárt megmondom, hogy mint mi.

Olyan unalmas vagy, mint egy hullámverés.

Hogyhogy hullámverés… Micsoda? Te nem tudod mi az a hullámverés- a szarka fetrengeni kezdett a fűben, kapkodva a levegőt.

Az idővel igencsak összejött hallgatóság, őszintén kezdett aggódni a szarka egészségéért.

Békakirály… korona… hullámverés… sajt- lihegte kifordult szemekkel szegény szarka, és meghalt.

Hatalmas csend borult az erdőre, a megdöbbenés csendje. Többen a szemüket dörzsölték, hátha rosszul látnak, de nem. A szarka, immár mozdulatlanul hevert a fűben, nyelvét hosszan kiöltve.

A varjú is megrendült a történtektől, de hamar összeszedve magát, és rikoltozni kezdett: Lám, lám! A nagyeszű madár. Elmehetsz a hullámverésedbe, mégis én győztem, mert te fekszel a földön, és nem én! Mert a győzelemhez nem ész kell, hanem kurázsi. Felröppent az ágról, repült két tiszteletkört, majd a dombok felé vette az irányt.

Még sokáig hallatszott egyre távolodó károgása.

Gloriet

Gloriet kócos, ősz hajzuhataga egészen eltakarta vállait, és hátát. Kövér volt, orra hegyén meglehetősen nagy bibircsókkal, agyonmosott fürdőköpenyében, egész nap a konyhaablakban ült elnyűtt karosszékében, és kifelé figyelt. Szája folyton mozgott, de hangtalan beszédét csak az érthette, akinek szólt. Ha megkérdezték tőle kivel beszél, mindig ugyan az volt a válasz:
Aztán belegyömöszölték egy szürke zsákba, - motyogta üveges tekintettel, de két zsák volt, ha az egyikkel baj lenne, legyen másik.Alig bírták a lábait meghajtani, olyan merevek voltak. Ki is lógott az egyik, mikor feldobták a szekérre. A köves út úgy rázott, hogy összevissza gurult a csomag. Belegyömöszölték egy szürke zsákba. Csak madarak látták, meg a fák. Akik kérdezték, legyintettek rá, ez egészen hülye- mondták, nem érdemes vele beszélni. Azóta ilyen, hogy leesett a pincelépcsőn. Másnap találtak rá, de már akkor nem lehetett vele beszélni, azóta a zsákos történetét darálja, bármit kérdez tőle az ember. Igaz, régen mesélték, hogy a pincében találtak egy szákban egy női tetemet. Sosem sült ki, ki tette, és ki volt a zsákban.
De tény, hogy a pincében volt egy hátborzongató csend, aki lement, olyan érzése támadt, hogy jéghideg tekintetek figyelik minden mozdulatát.
 

Ott a halál lakik, mondogatta Gizella a másodikról. Nem is jár le oda senki, csak, ha nagyon, muszáj. Néha ha le kell másszak, hát igyekszem minél előbb kipucolni onnan, és addig is egy imát mondok hangosan, na meg a villany sem ég hónapok óta, ez is a lenti dolgok következménye lehet. Mondják, folytatta Gizella, egy régi temetőre épült ez a ház, és feljárnak a halottak éjszakánként, még a lépcsőházban is hallani szoktam a motozást, meg sóhajokat.
Mit vigyorognak maguk idióták, még a kutyám is nyüszítve bebújik az asztal alá, sokkal érzékenyebb, mint az ember. A múltkor is folyt a jövésmenés a lépcsőházban, hajnalra szűnt meg, és nehéz dohszag terjengett még a hatodikon is. Az öreg Józsi ki is lesett a levélbedobó résén, látott is jönni három alakot, olyanok voltak, mint a köd. Meg is rémült rendesen, hajnalig a speizba zárkózva imádkozott. Na higgyék el, Gloriet nem véletlenül olyan amilyen, az egyik halott beléköltözött.

A szürke zsák- motyogta Gloriet távolba meredő kifejezéstelen tekintettel. Nagy lyukat égettek testébe, és kitépték a szívét. Egy fekete alak a göcsörtös kezével. Ezek a jeges, fehér fények…
Egyre gyakrabban felizzanak, és jönnek hozzám közelebb. Gloriet reszkető kezével eltakarta rémülten kiforduló szemeit.
A zsák- kiáltotta, a szürke zsák!

Reggel nem találták az ágyában. A karosszéke is üresen álldogált az ablak előtt. Karfáján egy rongyos, szürke zsákmaradvány lógott, dohszagot árasztott. Pincétől padlásig összemászkáltak mindent, a nevét kiáltozták, de nem volt Gloriet sehol. Karosszéke azóta is ott áll az ablak előtt, a zsákdarabbal karfáján. Valahogy senkinek nem akaródzott elrakni onnan.

A Vándor

A sziklás, gazos dombtetőről, gyönyörű volt a kilátás. Sűrűn, fákkal benőtt, bozótosokkal tarkított dombok és lankák, egészen a folyóig.

A meleg fuvallat bársonyos tapintása, lágyan borzolta a magasra nőtt fűtengert, távolabbról nézve, úgy hajtogatta hol jobbra, hol balra az aljnövényzetet, mintha hullámzó, zöld víz lenne.

Hatalmas volt a csend, az időtlennek tűnő végtelen nyugalom, és béke.

Lent a völgyben, öles fák lombkoronáinak árnyékában megbúvó faházat, a dombról nem is lehetett látni.

Még a hozzá vezető ösvény sem árulta el hollétét, mert nem vitt oda semmiféle út.

A kalibát körülvevő erdő, már régen visszavette a hajdani kertet, nyoma sem maradt kerítésnek. Időrágta deszkáiban, csak a szú énekelt. Már a tetőgerincen is átnőtt a repkény, úgy hatott a látvány, mintha fázna a ház, és álmában félig magárahúzta volna a sűrűn nőtt levelekkel terhelt indákat.

Időnként egy vércse éles rikoltása süvített végig a békés délutánban szendergő fák felett, erős hangja elnyomva áldozatának utolsó hangjait.

Erről szól a lét- szólt rekedtes hangján a sovány férfi, megállva haladtában, két, eres, kidolgozott kezével markolva görcsös botját, kicsit megpihent. Cserzett arcát zilált ősz szőrzet fedte, fején zsíros vén kalappal, elnyűtt ruhában.

Hátán, spárgával összekötött zsák lógott, benne minden, ami számára maradt. Egy zsebéből előhalászott, kétes tisztaságú rongydarabbal, lassú mozdulatokkal végigtörölte gyöngyöző homlokát. A fény felé emelte arcát, percekig állt ott, hunyt szemekkel.

Aztán lassú léptekkel továbbindult, nem volt hova sietnie, övé volt az egész világ.

Milyen bolond is az ember- sóhajtotta fáradt hangján-   Fiatalon tele van elképzelésekkel, vélt vagy valós célokkal, ezek a talmi tevékenykedések elvonják minden figyelmét, pont a lényegről. A múló időről.

Ezt tudja az idő is, és a háttérben múlik, előre is kárörvendve, hogy mire észreveszi a halandó, már késő. Mert minden véges ami emberi, ő jól tudja ezt, csak az embernek nem jut eszébe, mert magával van elfoglalva.

Mindenáron valami értéket akar felmutatni, hogy az mi is valójában,  nem igazán tudja, de nyomot akar hagyni maga után. Hogy erre a hiúsága veszi rá, vagy egyéb okai vannak, hát ezt nem tudja senki.

Hitek, és tévhitek özönében hánykolódik, lobog és lelkesedik, mert hinni akar. Aztán a múló idő elcsendesíti lelkének hullámzását, megkérdőjelezi a nagynak tudott dolgok fontosságát, a lobogó lángokat követi a parázs, majd nem marad benne más, mint hamu.

És nem hibáztathat ezért senkit, mert akkor is ugyan úgy sütött a nap, fújtak a szelek, zöldellt az erdő, és daloltak a madarak, de neki nem volt ideje meghallani.

A vándor jócskán beért a fák árnyékos tengerébe, mikor észrevette a házikót. Igencsak meglepődött, ismervén a környéket, tudta, itt sosem volt semmiféle épület.

Álldogált egy darab ideig, aztán lassan megindult a bejárata felé.

A korhadó ajtó nem volt bezárva, nagy nyikorgással nyílott ki előtte.

Bent félhomály időzött, rozoga fekhely, asztal, és egy szék.

A pókhálók, a vastag por hirdette, hogy nagyon régen nem járt ott senki.

Az öreg, nagy nehezen lepakolta az asztalra hátizsákját, botját a priccsre fektette, és leült.

Szeretek valahova megérkezni- szólt, ha nem tenném, nem lenne hogy ismét elindulni. Az egész élet, indulásokból, és érkezésekből áll.

Rátelepedett egy ernyedt fáradtság, kellemesen zsibbadt a nyugalom  simogató érintéseitől. Ennem is kéne valamit, győzködte magát félálomban, meg kútnak is utána kell néznem, majdnem üres a kulacsom.

Békésen aludt a széken ülve, mikor megérkezett az éjszaka. Sötétségbe süppedt minden, eltüntetve házikót a vándorral együtt, feneketlen, sötét vermében.