Este a tűznél


Késő délután, mikor az alkony éjszakába fordult, feltámadt a hűvös szellő.
Eleinte lágyan simogatott hideg leheletével, aztán- ahogy vaksötét lett a világ, egyre erőszakosabban érződött rosszindulata.
Tépte a fák leveleit, megdúdoltatta a kéménykürtőket, felkavarta az udvar porát.
Még a kutya is az istálló szalmájába ásta magát, a lovak, lehajtott fejjel- mozdulatlanságba merevedtek, a macskák, a konyha sparhertja alá bújtak félelmükben.
 

Nem éreztem mást, mint a szorongató magányt, a tehetetlen kiszolgáltatottságot, a sámlin gubbasztva vártam pattanásig feszült idegekkel, az ajtón, és a bereteszelt ablakokon a koppanásokat.
A régi temető felől lomhán megérkezett az a furcsa és dohos- nehéz szag, végighömpölygött a falu utcáin, betolakodva a házak ajtó és ablakrésein.

A felhők mögül ki- kitüremkedő sápadt holdfény fehéren vibrált a hallgatag- apró házak között, megvilágítva a semmit, amiben érezhető volt valaminek a sűrű jelenléte.
A falubeliek ilyenkor hajdan imádkoztak, de leszoktak róla, mert nem segített, nem változtatott semmin.
Aztán elkezdődtek a kopogások, a kaparászó hangok, a padlásról nehéz léptek hangjai hallatszottak.

Még az ajtókilincs is meg - megmozdult, de jól bevolt minden zárva.
Hajnalig tartott ez a rémes állapot, amit a korai szürkület magával vitt.

A hideg szelek elpihentek, mikor megszólaltak az első rigók, minden virrasztó megkönnyebbült.
 

A vénasszonyok pusmogták, hogy ilyenkor, a templom tornya körül kékesen derengő alakok megnyúlt formái tekergőznek, próbálva bejutni a nehéz faajtón, de hasztalan.
Volt, aki kilesve a zárt ablakon, felismerni vélt régholt ismerősöket, de ezt nem akarta elhinni senki.
Átok ül a mi falunkon- mondogatták egymásnak, és ezen az ima sem segít.

Még a Pista is itt kísért, aki megölte a szomszédját hajdanán, azt a csendőrök lőtték agyon, mert azokat is megtámadta a szekercével.
Itt temették el a temető árkában, pap nélkül.
Azóta sincs nyugalma, minden éjszaka kiveti magából a szenteletlen föld, és ott téblábol a volt háza körül.
Sosem fog szabadulni a pokol tüzéből, mert az ilyeneknek nincs ám kegyelem- motyogta a Rózsi néni, a falú legöregebbje, aki állítólag látnok is volt.
A gaz magasan benőtte a régi temető süppedt hantjait, nem járt ott évek óta a madarakon kívül más.
Senkinek nem volt mersze odamenni.
Az emberek csak fejüket csóválva legyintgettek ezekre az asszonyi beszédekre, de azért alkonyatkor mindegyik igyekezett hazafelé a kocsmából.

Mind kitalált valami sürgős elfoglaltságot, be nem vallotta volna, sietségének igazi okát.
 

Bizony, történnek az emberrel élete folyamán furcsa és megmagyarázhatatlan dolgok, amiket nem is kell megmagyarázni.
Elég, ha elfogadja, tudomásulveszi az ember, hiszen nincs más lehetőség, meg lehet, hogy ha kutakodik, nagyon ráfizet.
Sok mindent nem ért a halandó, hogy ez egyel több- vagy kevesebb,
egészen mindegy.

A vice

A ház tárt kapujában állt, alsókarjait egymásra fektetve- a seprűje nyelén támaszkodott.
Még fejét is karjaira eresztette, úgy nézett ki, mint egy kapuőrző hierarhikus képződmény.
Szemei lomhán forogtak üregükben, ahogy kísérte tekintetével az arra haladókat.
Sok mindenkit ismert, ő volt a házfelügyelő, már talán harminc éve is van annak, hogy idekerült.

A lakók csak butykosnak hívták- persze a háta mögött, a rossznyelvek szerint, már korán reggel felöntött a garatra, és egész délelőtt a seprűjén lógva bámulta a járókelőket.
Özvegyasszony volt, férjét már két éve, hogy elvesztette, két gyereke vidékre költözött, így egészen egyedül maradt.
Csodálatos asszony volt, ennyi év alatt sem tanult meg takarítani.
Úgy mosott fel, hogy csónakon kellett eljönni a lifttől- a kapuig.
Ha megkérdezték tőle- hogy van?
Hát nagyon kivagyok- válaszolta minden alkalommal. Nagy már nekem ez a ház, nem bírom egyedül.
Hogy a támaszkodást nem bírta, vagy mit, azt nem tudta senki, de lehet, hogy a pálinka lett idővel sok.

Egyetlen vén barátnője volt, a duci Lenke, olyan két görbe lábbal, hogy hihetetlennek tűnt, hogy még nem tört alatta egyik sem ketté.
(Az a hír járta, hogy hordón szárítja a harisnyáit.)
Lenke, hazafelé jövet a vásárlásból, ledobta szatyrait a kapu alatt, és nagyokat fújtatott a kimerültségtől, mielőtt elkezdett beszélni.

Jaj Arankám, már megint agyon hajszolod magad, ezek meg sem érdemlik, hogy kitedd a lelkedet- szólt aggódó hangon.
Nem is tudom mi lesz ezekkel, ha már nem leszel.- lihegte.

Aranka úgy hagyta abba a szemforgatást, mint akit hátba lőttek.
Rámeredt Lenkére, arca répavörös lett, és szinte fuldoklott a felháborodástól.
Micsoda?
Ha már nem leszek?- hörögte elhaló hangon.
Igen. Ha már elmentél az urad után- motyogta Lenke.
Arankának megüvegesedett rémült tekintete, a megtévesztésig kezdett emlékeztetni egy döglött sügérre.
Ösztönösen kétmarokra kapta seprűjének nyelét.
Tántorogni kezdett, lábaközé akadt ormótlan műszere, majd egy kivágott vén tölgy lassúságával előrezuhant.

Lenke nézte egy darabig, megbénulva az ijedtségtől, aztán görbe lábaival futva körülkarikázta barátnőjét, és hadonászva visítozott,
majd szatyrait otthagyva, rohant fel a lakásába.

A nagy ricsajra előkerült pár lakó, meg az utcáról is betódultak.
Már nem tudtak rajta segíteni.

Ízléstelen történet


  • Felnőtteknek
Őfelsége bevonult a trónteremből nyíló királyi lakomaterembe, földig hajolt a vendégsereg.
Még a reggeli csipegetés bőséges volta, hatalmas szélviharokat okozott hermelinpalástja alatt.
Az intenzív gázfelhők ütemesen emelgették a palást hátoldalát, olybá tűnt, mintha valaki a ruha alatt, mögötte lépkedne szorosan.

Nehézkesen lezöttyent faragott karosszékébe, pocakjától alig bírt előrehajolni tekintélyes méretű tálja fölé.
Ez a mozdulat ismét hatalmas hangzavart váltott ki, nem beszélve az illatról, amitől egy sörösló is térdre esett volna.

A vendégsereg erről- az illendőség okából mitsem vett észre, csak mindenki könnyezett.
Persze egymásnak sűrűn bizonygatták, hogy súlyos családi problémáik miatt folyik taknyuk- nyáluk, amit készséggel mind tudomásul is vett, de nem hitt el senki.

A vacsora közepén, már őfelségének is feltűnt a jobbra- balra dülöngélő sokaság, és elrendelte élete első- valóban uralkodóhoz méltó verdiktjét.
Kötelezővé tette, a pálpusztai büdössajt desszertként való fogyasztását.

Bűzlik is azóta az egész birodalom, tönkrement a túrizmus, és idegenforgalom, kedvelt név lett a Büdöske, fiúknál meg az alfarhang.

A királyi szimfonikusok rendszeresen játszották, a Bűz szimfóniának mindhárom tételét, Pálpusztai karnagy vezényletével, aki meg is kapta a kancellária „Fertelmes rokfort” nevű magas kitüntetését.

Továbbá születtek szerelmes liedek, a „Lélekemelő ájerek”, és  „Kábító illatok” címmel, amiknek népszerűsége frenetikus volt.
A gyermekdalok között, a „Zsenge pukk” című volt a leg népszerűbb.
Katonadalok is születtek, óriási siker volt, az „Előre a kifingásig” című induló, oly annyira sikeres volt, hogy már gondolkodtak azon, hogy rendeznek egy háborút, hogy tudják a művet, támadás alkalmával énekelni.
Külön létrehozták a hadi dalárdát, hogy tökéletes legyen roham alkalmával a hangzás.

Csak a lopakodás terén akadtak súlyos nehézségek, mert a hadsereg vonulását, már kilométerekkel megelőzte a szag.
Ezen mindezidáig nem sikerült segíteni…


Epilog.
Minden birodalomban vannak rossz szagok, amiket ha elkendőznek, még erősebben érződik.
Okosabb beismerni, sőt- erényt, és megideologizált filozófiát alkotni belőle, majd rendszeresíteni, mert minden természetessé válhat, ha gyakran találkozunk vele.

A fekete özvegy

Ezt a nevet ragasztották rám, mert mindenki azt hiszi, hogy mindenkire rá kell aggatni egy jelzőt.
Hogy ez mire jó, és mit akarnak vele elérni, ezt nem tudom.

De ha már így történt, nevezhettek volna- mondjuk marcipános bűbájnak, vagy soklábú kecsesnek, de nem.
„Fekete özvegy” lettem, ami önmagában rossz érzeteket generál a többi élőlényben, óvatosságra, bizalmatlanságra int, de miért?

Fekete színű vagyok- ez kétségtelen.
Akkor ölök, ha enni akarok, de ezzel mindenki így van.
Nincs feltűnési viszketegségem, szereplési kényszerem, sosem veszem el másét- legfeljebb alkalmasint az életét, de ezzel mások is így vannak.
Az álhumánus csürhe kedvéért nem megyek át dögevőbe, mert fenemód gusztustalan, na meg rámvarrnák, hogy az özvegy halottgyalázó is ráadásul.

Csendes vagyok ,és észrevétlen, és igenis, ha a hálómban napozom, fekete testem úgy ragyog- mint az ében, karcsú vagyok és kecses.
Ez külön irritálja mondjuk a kaszáspókokat, hosszú- vékony lábaik, szürke és jelentéktelen testük, csak úgy imbolyog rozoga végtagjaikon, és nincs mérgük, irigyek rám, mint a fene.

Sosem élték át, a nagyság alázatot parancsoló euforikus élményét, csak a gyáva és alattomos gyűlölködés, és kisszerűség megalázó létét érzékelték.
Átkozottul könnyű egy jelentéktelen és erőtlen valakinek jónak lenni, ez állapot, amit érdemként hirdetnek.
Könnyű egy békának teleharsogni a lápot, hogy ő nem harapós, de arról, hogy nincsenek is fogai, arról nem beszél…
Aztán, mikor mindenki csak legyint és félrerúgja, akkor halálra sebzett lélekkel panaszkodik, hogy nincs igazság.

Ezt nevezitek hátsó szándék nélküli- őszinte jóságnak?
Ez ugyan úgy, egy fondorlatos gondolatsor hamis és tisztességtelen eredménye, amit a tömeg- be is szokott venni.
És itt nem a béka a hülye, csak ravasz. A többiek a hülyék, mert megették a rossz dumát, mert nem gondolnak bele semmibe, nem képesek a sorok között olvasni.

Bezzeg én, a fekete özvegy, az én szavaimnak súlya van, mert van köztudott hátterem, a halálos mérgem.
Én tudom, hogy a tömegeket szép szóval, és önfeláldozó érzelmekkel nem lehet meghatni, csak ingerelni, hogy ők, erejüket fitogtathassák a jóságos bolonddal szemben.
Amég félnek tőled, addig tisztelnek, de ha megértő és jóságos vagy,-eltaposnak.
Ez, egy ember által megfertőzött állati társadalom.
Csak el ne tanulják az embertől, hogy szórakozásból is öljenek.
Az lesz a mi társadalmunk vége.

A léteznitudás lényege, a nyugalom és kényelem, állandó odafigyelés mellett.
Érzékelni kell tudni a háló apró rezdüléseit, ezek a való élet villanásai, és lecsapni az első pillanatban.
Késlekedni halálos, mert ugyanaz a pillanat nem jön vissza többé, és hogy majd jön a következő?
Az vagy jön, vagy nem.
Csak remélni lehet, azt is csak halkan, és észrevétlenül.

Na meg hinned kell önmagadban.
Ha van benned méreg, és erő, és néha- igen indokolt esetben- kegyelem, akkor te lehetsz fekete özvegy.

Illetlenségek felsőfokon

 
Hát bevégeztetett- mondhatnám- kenetteljes hangon, felső fokon.
Mert ugye a dolgoknak vannak fokai, ízetlenkedni a végsőkig lehet, de nincs értelme.
Mikor ott ül a még élőnek tudott halandó, és az ünnepelt hamvait szétszórja a tér közepén forgó centrifuga, és a Józsi földi maradványai eltűnnek a murvás talajban, hát az rohadt egy pillanat…
 
Józsikám, hogy Te milyen szétszórt vagy- ordítom magamban, hátha meghallja, a válaszát is hallom, Te olyan hülye vagy, mint mindig- szól vissza a fejemben, ha téged is így megpörgetnének, legalább ennyire szétszórt lennél.
 
Ott topognak közben a búcsúzkodók, titokban örülnek, hogy nem őket szórják szét, és elhessegetik a gondolatát is, hogy ők sem ússzák meg, csak idő kérdése…
Igen. Az idő, az egy rohadt dolog.
Csak múlik, csak múlogat, csendben, gúnyos mosollyal a képén, észrevétlenségében hátbatámad, aztán huss…úgy dönt le, mint egy korhadt fatörzset a vihar.
Te, meg értetlenül fekszel a földön, vagy akár az ágyadban, - tök mindegy, jönnek emberek, és elvisznek a hamvasztóba, ahol apró kavicsokat csinálnak belőled…
Beleöntenek egy üveghengerbe, ledugaszolnak- meg ne lógjál, és máris a szétszóróban találod magad, és repülsz a szélrózsa minden irányában, csak úgy csillog rajtad a napfény, meg minden…
 
Visszafogad a természet, magához ölel, mint anya gyermekét, aztán már a valaha léted is homályossá válik, mert hírmondód sem maradt.
 
Józsi- Józsi…
A büdös életben sem voltál még ennyire szétszórt, bár néha az volt az érzésem, hogy dehogynem, de most látom, hogy tévedtem.
Persze nem vagyok meglepve, többet szoktam tévedni- mint nem.
Tévedni emberi dolog - te állat - hallom a suttogásodat valahonnan a messzeségből, és élvezed, hogy nem tudlak seggberúgni.
 
Te már rendben vagy, már minden titkok tudójaként lebegsz valahol a láthatatlanban, és hiszem, hogy nagyon meg vagy könnyebbülve…
A még várók meg álszent módon sajnálkoznak távozásodon, holott magukat sajnálják, nem téged.
Már hozzászoktak hogy vagy, most kényelmetlen nekik, hogy eltűntél.
 
Az ember egyre közelít a katapulthoz, aztán csak azt veszi észre, hogy benne van.
Naná, hogy be van gazolva, hiszen akkor hal meg először, és ez minden tisztességes főszereplőből lámpalázat vált ki.
Meg a tökéletes ismeretlen szorongató közelsége nem dob fel senkit.
 
Most meg itt ülök a tér szélén, figyelem repkedő hamvaid, nehogy rámpotyogjál, még kivered a szememet, csak én nem állok, mert ha ácsorognom kell, begörcsöl a rossz lábam, amit ugye te sem akarnál.
 
Amúgy a halálról elterjedt népi hiedelem, egy hibás filozófia.
Nincs külön élet, és az azt követő külön halál.
Csak egy végtelenített folyamatról van szó, ezek mint a stációk, egymásból következnek, és zökkenőmentes eseménysort képezve haladnak a végtelenben, valami kiteljesedés felé, ami akár lehet egy végső állapot.
A „Halál”, mindössze egy következő állapota a létnek, amire nincsenek megfelelő szavaink, mert ebben a létformában, az ezt követő, tökéletesen érzékelhetetlen.
 
Most itt ülök, és nézem szétszóródó hamvaid, és akkora gödör támadt bennem, hogy győzzem elviselni.
Lehet, idővel megtelik emlékekkel, megszokással és megnyugvással., de marad emlékeztetőnek egy kallus, egy kemény var, amit minden pillanatban érezni fogok.
Isten veled Józsi, nyugodjál békében.