Megbékélés

Hogy idővel mennyire el tud szürkülni minden…
Persze az élet hossza, egyenes arányban van a szürküléssel. Már minden annyiszor ismétlődött, hogy szinte előre tudod mi fog következni. Akár a szeretkezés. Idővel, már tudod, hogy mi lesz a másik mozdulata, amire te mit reagálsz, gépiessé válik, mint az a színdarab, amit már ötszázadszor játszol. Nem unod, de fel sem dob. Messze van a hajdanvolt premier varázslatos hangulatától. Mondhatnád, minden történés legfeljebb hasonlít, de nem ugyanaz.

A különbség olyan kicsi, hogy külön kéne figyelni arra, hogy éppen melyik rezdülés volt más, mint utoljára…
De mindennel így van az ember.
Már túl vagy az ötezredik étkezésen, a harmincadik nyaraláson, úsztál, napoztál, söröztél és síeltél, cselekedtél jót, meg hibáztál eleget. Mi lehet még, ami új, ami megkergeti a vérkeringésedet, vagy csak addig süppedsz a monotóniába, míg összecsap a fejed felett, és elnyelődsz? Még utoljára elénekeled a kilépőd egy sorát, hogy ˝Volt- nincs, fene bánja…˝ Az egészben az izgalmas, hogy nem tudod mikor lesz vége. Mormogta magaelé a kis emberke, álláig húzva paplanját, mint valami védelmi eszközt az elmúlás ellen.

A hajópadlós toronyszobában nagy volt a rendetlenség. A vén vaságy is lehangoló látványt nyújtott, több volt rajta a kopás, mint a festék. És benne a madárcsontú vénember…
A roggyant íróasztal, tele könyvekkel és ráhajigált ruhákkal, kifakult szőnyeg, ferdén lógó kép a falon, már vagy nyolc éve meg akarta igazítani… A portól szürke ablakszemeken épphogy bekandikált a napfény.

Csak feküdt, csukott szemekkel, és nem gondolt semmire. Egy jókora zöld légy zümmögését hallgatta, megnyugtatta az állandó duruzsoló hang. Napfény, csend, légyzümmögés- gondolta elégedetten, és még kényelmesen is fekszem. Mit akarhatok még?
Az ember, végigfantáziálja az éveit, és mire rájön, hogy nem akarhat semmit, meg is öregedett. Becsapva érzi magát, holott nem történt más, mint önbecsapás. A léted, egy egyszemélyes burleszk, és nem veszed észre. Mindent magadnak csinálsz, csak téged érdekel igazán, és hogy mások hogy viszonyulnak az ügyetlenkedéseidhez, hát az aztán tökmindegy.

Valójában egyedül vagy végig, csak a sors, tapintatból körédvetít egy fiktív világot, hogy ha netán egyedül éreznéd magad… Bezony testvér, egyedül ülsz a lelátón, és a vetített meccs végén, egyedül mész ki a stadionból. A tülekedés és anyádozás, a sors vetítette tréfa…

Ahogy elmenni is egyedül kell.
Nem szabad semminek nagy feneket keríteni, mert a végén észreveszed, hogy soha nem is volt neki, és akkor szomorú, és rémült leszel. Hát ha már ez az igazság, legalább ne csinálj hülyét magadból…
Ne is kérdezz, mert tudod a lehető válaszokat.
Kicsi a repertoár, körülbelül ugyan azokat kérdezheted, és ugyan azokat válaszolják rá. És valljuk be, nem is érdekel igazán, amit kérdezel… Csak keveregsz a társadalomban, néha teszel valamit, amiről úgy döntesz, hogy jólesett, mert hogy neked mi a jó, és mi nem, azt is te döntöd el.
Minden megközelítés kérdése. Csak a történet végén dönt helyetted valami.

Azt hiszed, kifelé élsz. Pedig befelé. Te, egy egyszemélyes világ vagy, és a magad módján tökéletes. Mit akarhatsz Még?

Csukott szemekkel feküdt a kopott vaságyában. Jól betakarózott, békés volt, és elégedett…

Az út vége

Hogy miért van itt a folyóparton mindig ilyen sár és büdös…
Meg ezek a ronda piócák úgy tekeregnek ebben a masszában, mint egy iszapfürdőben a gyógyulni vágyók.
Ezek valahol piócalelkű népség, csak másokból élni, dagadtra szívják magukat, és henteregnek kéjesen az iszapban, bebeszélve maguknak és másoknak, hogy ez egészséges, meg élni jó és érdemes, mert szép és kerek a világ, hol fejjel lefelé sétálgatunk rajta, hol meg talpon tesszük ugyanazt.
A nehézségi erő garantálja a mindenkori földhözragadtságot, bár, van akit elenged, és elég egy pillanat, az illető máris két lábbal kalimpál a semmibe, a többiek meg úgy dagonyáznak tovább, mintha észre sem vennék.
Nem lehet mindent észrevenni, meg nem is érdemes, mert igazán semmit nem érdemes, mert ha belemászol az iszapba, nem tudhatod milyen mély, hány fokos, és miféle miazmás gőzök, és gázok törnek fel a láthatatlan felszín alól.
Az orrod meg közvetlenül az iszap felett kezdődik, és ha peches vagy, ott is lesz vége.
Ha sikerül kimásznod belőle, percek alatt rád szárad a sár, az anyád sem ismerne rád, a páncél miatt a végtagmozgásaid módosulnak, olyan leszel mint egy bábu.
Legalább nem fa- bábú, nem megy beléd a szú, helyette vidáman hancúroznak rajtad a sárban élő mikroorganizmusok.
Biztos, hogy egymás között papának szólítanak, és magától értetődőnek hiszik, hogy rajtad fognak ezentúl élősködni.
Nincs is ebben semmi szokatlan, mert minden és mindenki a maga módján élősködik, csak neve elé nem írja a parazita nevet.
Minden és mindenki siketnek tűnik, pedig nem az, csak a méltatlankodó hangok- a segélykiáltásokkal együtt, más herczen zengenek.
Pedig tudom, hogy egyszer bele kell gázoljak az iszapba, majd ordítva énekelek menet közben, hogy ne halljam azon élőlények hangjait, akiket megtaposok, mert át kell jutnom rajtuk, hogy elérjem a folyó vizét, ami így távolabbról tisztának és áttetszőnek tűnik, mert minden más távolabbról, miért lenne más- pont ez.
Hogy aztán, a csillogó vízfelszín milyen mély iszapos feneket takar, azt akkor tudom meg ha belemegyek a vízbe, és lehet, hogy baromi mély is, hát ki tudja mi a fene lehet ott, még senki, de senki nem mászott vissza, hogy elmesélje.
Lehet, szirének is vannak a mélyben, akik elkapják a lábamat, és lerántanak, ölelgetve, hogy drága kis Odüsszeuszom, már aggódtunk, hogy sosem jössz, majd lemossuk rólad az iszap bűzét, lehet, lesikájuk rólad még a bőrt is.
Addig sikálunk, még a vázad vakítóan nem fog világítani a folyó fenekén, akkor majd elkerül a sok pióca, és kitör számodra a kánaán.
Csak álldogálok itt a parton, a víz óvatosan nyaldossa lábfejemet, gondolom tapintatból, hogy szokjam, mert még benne is van némi tapintat, vagy csak a magam megnyugtatására találok ki ekkora marhaságokat- nem tudom.
Igaz, kissé elbizonytalanít ez a mély és igazi tájékozatlanság, de legalább igazi, és ha mást nem, ezt biztosan tudom.
Hömpölyög lomhán és érzések nélkül a rengeteg víz, talán nem is látja, ahogy itt ácsorgok mint egy kóró, mert mit érdekli őt, ha én lennék ő, engem sem érdekelne.
Mert itt a parton sem érdekel igazán senkit semmi, csak saját maga, és ez a rend anatómiája, ami sosem változik, mert a fajtajelleg megköveteli.
A nagy víz, legalább következetes, és mindent azonos mértékben sodor, aki vagy ami belekerül.
Na persze, nekem, akinek át kell úszni a túloldalra, ez soványka vigasz, meg az sem segít rajtam, hogy másokkal sem tesz kivételt, de kit érdekel, hogy mihez van kedvem.
Talán még- itt a parti iszapban, a rothadó sások és békalencsék világában valahogy el lehetne lenni, de mit tehetne itt valaki aki nem pióca, vagy csibor.
Ez egy más világ, bele sem lát az ember, mert egy piócának a fejem például egy felhőkbe vesző magasság, ha felnéz, lehet, azt hiszi, sosincs végem.
Gondolom, a folyóról sem tud, nem is érdekli, neki nem kell átjutnia rajta.
Állok a sárban, a folyó, végtelen türelemmel hömpölyög, és vár.
Ő tudja, hogy egyszer bele kell lépnem, nincs de, és akkor átölel jeges víz karjaival, és percek múltán, már a partról nem is látszom.
Leülök egy kőre, hallgatom a víz monoton sustorgását, még nem értem mit mesél, de elálmosít, ringatni kezd, csukott szemekkel hallgatom, és húzom az időt.
Csak a Párkák tudják mennyi még a fonalam, de őket nem lehet megkérdezni.

Credo

Nem hiszek a tündérmesékben, de abban igen, hogy büntetlenül senki nem lehet aljas. Az isteni kegyelem és megbocsátás is valahol véges.

Nem hiszek a Mikulásban és a Nyusziban.

Nem hiszek a jóságban, a hátsószándék nélküliben, mert a jóság csupán a hátsó szándék elkendőzésére kreált gyakorlat.

Hiszek a szemfényvesztés meglétében és kiirthatatlanságában.

Nem hiszek a jó szándék tisztaságában, mert maga a jóság, a tiszta jóság észérvekkel nem indokolható.

Hiszek a fondorlatos és öncélú gonoszság diadalában, egy Bosch féle apokalipszis valóságában, ami Dantei erővel elsöpör rosszat és látszólag jót.

Hiszek a pokol lángjainak emésztő borzalmaiban, de tisztító erejében nem.

Hiszem, hogy ami piszkos, sosem lesz tiszta, de ami tiszta, az elpiszkolódhat.

Hiszek önmagam és mások elmúlásában, az Összeom­lás feltámadásában, hallom lovának patáit csattog­ni a szépen festett hazugságok beszakadó vásznain.

Hiszek, mert hit nélkül nem lehet élni, igaz, csalódni sem.

Hiszek az erőt adó önámítás fontosságában, az azt követő végső kiábrándulásban, ami ölni képes.

Nem hiszek a hűvös és közömbös hajnalok szépségében, de hiszek annak hideg racionalitásában.

Hiszek Gaudi tornyaiban, amik sosem fognak az égig ér­ni, de hirdetik a káprázat anyagba sűrített valóságát.

Hiszek minden hitem és elvetésem támadhatóságában.

Hiszek önnön tökéletlenségemben, és nem hiszek a meg­bocsátásban.

Hiszek a halálban, és hinni szeretnék a feltámadásban.

Hiszek a mérgekben, és nem hiszek a méregtelenítés lehetségességében.

Hiszek abban, hogy nem tévedek, és hinni akarok abban, hogy mégis.

Hiszek abban, hogy nem véletlenül vagyok.

Hiszek egy mindenható szellem meglétében, ki minden bizonytalanságomat képes feloldani, aki a tisztánlátás fényébe emel, és megadja nekem azt a békét és kiegyensúlyozottságot, ami nél­kül nem lehet élni.

Ámen.

Én, Klaudiusz

     Hölgyeim, és Urak. Még nekem is hihetetlennek tűnik, hogy itt ülök egy katedrán, beszélek, és mindenki engem figyel.

De ha reális akarok lenni, ugyan kit figyelhetnének mást, miután csak én ülök itt a középpontban, mint igazi célpont, kellően megvilágítva, a gyengén célzók miatt.

Hogy honnan vettem a bátorságot?…

Ez egy jó kérdés, de bevallom, több esetben láttam a TV-ben Mesterkurzus címmel kiülni nagyjainkat, és semmit nem nyújtottak, motyogáson, okoskodáson, és hétköznapiságon kívül.

Hát- gondoltam, ez nekem is kell, hogy menjen.

Persze, világrengető bölcsességeket, káprázatos igazságokat mondani, amit még századok múltán is feljegyeznek, én sem tudok, de ők sem mondtak.

Így, nem érzem szerénytelenségnek, ha én is elkövetem ezt a turpisságot, hogy pofátlanságot ne mondjak.

Én az irodalomról beszélnék Önöknek, lettlégyen líra vagy próza, mert bár ugyan úgy lerágott csont- mint bármi, de megnyugtató előnye, hogy pontosan látni, hogy az ember mibe harap.

Mindenkinek vannak érzései, gondolatai, csak sokan nem igénylik, hogy azokat közöljék másokkal.

Ezek a bölcsebb fajták. Akik még csak el sem olvassák a mások által írottakat, na, azok a legbölcsebbek.

Mert az író, aki kényszeres volta miatt folyton kilocsogja azt amire gondol, kiteszi magát egy esetenként otromba kritikának, fújozásnak meg röhejnek, egy rakás agyatlan hülye kénye- kedvének, és bárgyú pofával, lelkileg összetaposva próbálja megértetni magát, hát…finoman szólva- elkedvetlenítő állapot.

Aztán másnap is belelép ugyanabba a gödörbe, mert erre van programozva, és egész életét bamba vágyakozásban tölti el, reménykedik, hogy majdcsak megértik, és ő is meg tud majd élni abból amit csinál… hiszen van rá precedens, hogy ez lehetséges, és arra, hogy százezerből akad ilyen kettő, erre gondolni sem mer. Persze, ezeknek a kivételezetteknek is előbb meg kellett, hogy haljanak.

Jár a szája mint a kacsasegge, és nem hajlandó észrevenni, hogy minden szava pusztába kiáltott szó, ha véleményt kér nálánál nagyobbaktól, ahány személy, annyi vélemény, lassan lefolyik róla az a máz, ami még ő volt, olyan lesz, mint az örömlány, akit elkapott a nyári zápor, és minden sminkje a köldökéhez lefolyt.

Elkezd próbálni megfelelni, egyre laposabbá és arctalanabbá válik, nem gondol rá, hogy a jóakaró mesternek mindenki potenciális ellenség, aki nem analfabéta.

Esetleg, ha ordít nyilvánvaló tehetségtelensége, akkor elnéző mosollyal hagyják élni.

Megpróbál a szerencsétlen olyasmit csinálni, hogy a húgyagyúaknak tetsszen, akik előbb adnak ki sok pénzt egy közepesen sikeredett kardigánra, mint húsz forintot egy könyvre.

Na persze ajándékba, az más, dedikáltat és lesz mit mutogatni a szombati vendégeknek, mert neki nem mindenféle seggevége barátai vannak.

Aztán felkerül a komódra, az ezüst gyertyatartó mellé, mert hogy a büdös életben bele sem fog lapozni, az biztos. Legfeljebb a dugi pénzét tartja benne, mert ott fix, hogy nem fogja keresni senki.

Ma, az irodalom utáni igényt hazudni szokás csupán, mert már a középiskolákban is probléma sokaknak, hogy olvasás közben, a betűkre koncentrálnak, nem is sejtvén mit olvasnak.

És ez, hölgyeim és uraim, az idő haladtával még romlik.

Közelg az idő, ha valaki azt mondja majd, hogy Ady, arról mindenkinek a Fekete Pákó nótája jut eszébe, hogy: ADYde a didit, a didit nem adom…

A dübörgő hétköznapok monotóniája lassan mindent szétmar mint a sósav, mindenki a saját dolgai iránt érdeklődik, és nem kívánja elereszteni a korlátot, és kicsit elszállni a mából, valahova a gondolatok világába, sosem tapasztalva meg a repülés gyönyörét, mert nincsenek is szárnyai.

A varázslat nem igényeltetik, kéretik tudomásul venni, csak a megszokott és biztos talajra van igény, ami nem okoz lelki zavart, mert nem okoz az semmit, és ez megnyugtató.

A könyvesboltok helyett, ilyen árudákat kell teremteni, ezzel a hirdetéssel.

Aztán mindenki akkora kultúrigényeket hazudik, amekkorákat akar, hiszen minden út Rómába vezet, ott fent- a kartonozóban azt sem fogják megkérdezni, hogy tud e olvasni.

Erről az egészről, egy sláger refrénje jut eszembe, „Nem baj bébi, a bizonyítványt senkise kéri, fő, hogy mindig forró legyen az ágy…”

Ja a Klaudiusz- a tudós római császár…Ő írt a Sumérokról egy tizegynehány kötetes munkát, ami Róma égésekor elpusztult.

Azóta sem tudunk erről a népről jóformán semmit…

De nem baj bébi…

Életrajz

˝… Én tudtam, hogy rendesnek születtem, csak nem vagyok használható…˝

Ezen a képen, egy újszülött fekszik, az a rajta matató nő - a bába. A fehér köpenyes férfi az orvos, bár nem emlékszem rá. A másik nő, a szülőágyon fekvő anyámat istápolja, de részleteiben erre sem emlékszem. Ami élesen megmaradt bennem, az a perc, amikor a bába a csap alá tartott. Nagyon váratlanul ért, istentelenül rosszul esett.

A következő rajzon a csecsemőosztályon fekszem, és bőgök. Valószínű becsináltam, már nem esküdnék meg rá. Azért gondolom azt amit mondtam, mert a továbbiakban gyakran előfordult.
A következő rajz családomat mutatja, amint engem csodálnak. Kedves tőlük, bár nem tudom miben voltam más mint a többiek. Majd pár nap elteltével hazavittek taxival.
Ez a rajz, szintén engem mutat, ahogy éjszakánként ordítok, nem hagyva aludni senkit. Már nem emlékszem, de biztos nagyon élveztem a botrányt amit okoztam.
A következő rajzon, már iskolába járok, ha nem mellé. Irányvesztő képességem már korán megmutatkozott, rengeteg kellemetlenségem származott a későbbi években ebből.
Ez a kép, az év végi bizonyítványom bemutatásának katartikus pillanatait beszéli el, dühöngő szüleim körében. Erre az időre sajnos már élesen emlékszem.
Ezen a rajzon, végzett diákként állok, olyan tanácstalanul, mint Bálám szamara. Sem nekem, sem másnak nem volt ötlete, mit csináljak a továbbiakban. A rajzon látni is, engem zavar a probléma legkevésbé. Jellegzetesen rohadt kölyök voltam. Aztán választottak nekem egy foglalkozást, a rajzon jól látszik, hogy minden lelkesedés nélkül elfogadtam a szülői döntést. A következő rajz, mint végzett szakzsenit mutat, ugyanolyan tanácstalan képpel, mint az előzőkben már látszott. A következő táblán, mint mindent kipróbáló ifjú látszom, aki mindennel foglalkozott, csak azzal nem, amit rá akartak erőszakolni, hogy idővel rendes ember lehessen belőle. Nem gondoltak rá, hogy rendes embert nem lehet csinálni, valaki vagy annak születik, vagy nem. Én tudtam, hogy rendesnek születtem, csak nem vagyok használható, így nem is kívántam foglalkozni a témával. Nem is tettem, mert az ember legyen következetes.
Ezen a rajzon éppen megnősülök, így lettem Gyuri kee. A következő hat rajzon a feleségemmel vagyok látható, akinek minden szeretetem ellenére időnként és alkalmanként az idegeire megyek. Még szerencse, hogy nem rúgott ki, bár voltak pillanataim, amikor közel álltam hozzá. De okos nő lévén, tudta, hogy nem tehetek róla, és én is nagyon sajnálom.
A következő rajzon éppen dolgozom, mert nekem sem fenékig tejfel. Erről nem szeretek beszélni, meg nincs is mit. A többi rajzon csinálok én mindenfélét. Mindig tudtam valamit lelkesen elkezdeni, és abbahagyni. Ezt már-már művészi tökélyre vittem.
Következő kép: Apa lettem. Éppen karjaimban tartom a gyerekemet, és próbálom beleélni magam új helyzetembe. A következő rajz lányomat mutatja, aki már felnőtt, és én mellette állok, megpróbálva olyan testtartást felvenni, mintha fiatalabb lennék szeretett feleségemnél. Sajnos, be kell látnom - ahogy így nézem - nem sikerült ez aljas próbálkozásom.
Az utolsónak szánt rajzon mint nyugdíjas állok, és élvezem az öregkor nem létező szépségeit.
Ha továbblépek ezen állapotomon, azt a rajzot már nem én fogom rajzolni.
Maradok még egy darabig tisztelettel.
Kapolyi György.